Kinek a szégyene?

A háborúkkal az idők kezdete óta együtt jár a nemi erőszak. Így van ez a modern időkben is. Alig huszonöt éve a délszláv háborúban nemierőszak-táborok működtek, az Iszlám Állam pár éve rabolt el kamasz lányokat és nőket szexrabszolgának. Kelet-Ukrajnában, a Donbaszban már 2014-től megnövekedett az esetek száma, a térségben ugyanis oroszbarát szeparatisták és ukránok közötti, úgynevezett alacsony intenzitású konfliktus dúlt februárig. Ukrajnában most április 1-től az UNICEF támogatásával elindult a Pszichológiai Segélyek Biztosának telefonvonala, ahol három hét alatt több mint négyszázan kértek segítséget nemi erőszak után, legtöbben bucsai, irpinyi és hosztomeli lakosok.

A ruandai és a délszláv háború hatott a nemzetközi jogalkotásra, a nemi erőszakot mára az emberiesség elleni bűncselekmények közé sorolták, illetve bekerült a Nemzetközi Büntetőbíróság alapító okiratába.

– Mindenféle fegyveres konfliktus esetén felelősségre vonhatók a fegyveres alakulatok tagjai a polgári lakosság ellen elkövetett szexuális erőszakért, akkor is, ha nem háborúról van szó, hanem etnikai villongásokról vagy szeparatista harcokról – magyarázza Horváth Attila alkotmánybíró, az ELTE, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára.

A délszláv háború és Ruanda után több ítélet is született, habár az elkövetőknek kevesebb mint egy százalékát vonták felelősségre. A déli szomszédunkban történtek szemléltetik azt is, hogy nem köthető kifejezetten nációkhoz a nemi erőszak, és nem segít a nyelvi közelség sem, mint ahogy a II. világháború után feltételezték: itt szerb, bosnyák és horvát alakulatok mind követtek el erőszakot egymás civil lakosságán, sőt, magas rangú ENSZ-békefenntartók is, ők elsősorban kényszer-prostitúció formájában.

– Arra is volt példa, hogy német katonák tettek erőszakot zsidó nőkön, tehát nincs kivétel, inkább csak az arányok szoktak eltolódni, sokszor a lehetőségektől függően. Nyilván Ruandában a népirtás alatt a tuszik sérelmére követtek el nemi erőszakot a hutuk, fordítva ez akkor nem lett volna lehetséges, de később volt rá példa – mondja Lator Anna Luca antropológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológia Doktori Iskolájának doktorandusza, akinek kutatási területe a háborús nemi erőszak. – A jelenség gyökere ugyanis a hatalmi struktúrák egyenlőtlenségeiben rejlik, nem a szexua­litásban. Az egyik ember vagy közösség hatalmat gyakorol a másik emberen vagy közösségen, mert megteheti. Ezért van példa férfi áldozatokra is, heteroszexuális elkövetővel.

És hogy miért éppen az erőszak? Háborús helyzetben gyengül a társadalom szabályozó hatása, kevésbé működnek a normák. Általános kriminológiai megfigyelés, hogy ha kiszakadnak az emberek a saját társadalmi közegükből, távol kerülnek az otthontól, családtól, akkor csökken a kontroll. A katonák halálfélelemben, traumatizálva cselekszenek a háborúban, sokszor alkohol és kábítószer befolyása alatt, ezenfelül a harcok során a test átértékelődik, hús, vér és zsigerek halmaza lesz, amiről önvédelemből leválasztjuk a lelket. Ez pszichésen torzult állapot, miközben hat a tömegpszichózis is. Ha az erőszakot felülről engedélyezik vagy ösztönzik, akkor történhetnek olyan esetek, mint a Mỹ Lai-i mészárlás, amelynek során amerikai katonák 4-500 civilt mészároltak le Vietnámban, főként csecsemőket, gyerekeket, nőket és öregeket, vagy az 1937-es nankingi, amelynek során a japán hadsereg ölt meg 250 ezer kínai civilt. Ezek során nemi erőszakra is volt példa, ami mutatja, ez valóban az erőszak egyik formája, a szexualitáshoz kevésbé van köze.

– A szexuális erőszak a háború kísérőjelensége, de ettől még nem nevezhetjük normálisnak, nem fogadhatjuk el – szögezi le Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértő, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója és kuratóriumi elnöke, aki jogászként sok nemi erőszakkal kapcsolatos üggyel is foglalkozott. – A túlélőkre nézve is mélyen megalázó, mintha csak olyan járulékos kár lenne ez a trauma az életükben, mint az épületeket érő bombatalálat vagy a járhatatlanná váló utak.

Árnyalatok

A háborús nemi erőszak elkövetési mintázata függ a háború céljától, narratívájától, hogy dehumanizálják-e az ellenséget, megfosztják-e őket a civilekkel együtt ember voltuktól, hiszen akkor bántani is könnyebb őket. Ahol súlyosabb harcok folynak, nagyobb az ellenállás, ott nagyobb a civilekkel szembeni erőszak kockázata is, akárcsak elhúzódó háborúk vagy gerillaharcmodor esetén. Továbbá befolyásolja ezt a katonák kiképzése, háttere, hogy milyen társadalomból, kultúrából érkeznek, ott milyen szerepet töltenek be a nők és a férfiak. Ezért lehet most eltérő a különböző alakulatok viselkedése Ukrajnában, ahogy arról a beszámolók tanúskodnak, hiszen sokféle nemzetiségű csapatok vesznek részt a háborúban Oroszország minden tájáról. De főképp az tolja el a nemi erőszak arányát valamilyen irányba, hogy a katonai vezetőség tiltja, elnézi vagy ösztönzi-e, például ez magyarázza a szovjetek és németek által elkövetett esetek számainak eltérését a II. világháború alatt és után. Széles körű és rendszeres bántalmazás nem fordul elő anélkül, hogy a katonai vezetők legalább hallgatólagos beleegyezésüket ne adnák hozzá. Ha pedig háborús fegyverként alkalmazzák, felelősségre vonhatók állami vezetők is. Például Ruandában egy miniszternőt is elítéltek népirtásért és az annak során elkövetett szexuális erőszakért.

A háborús nemi erőszak ugyanis sok esetben a lakosság etnikai összetételének megváltoztatását célozza. A délszláv háborúban a kényszerterhesség volt az említett táborok célja, a nőket addig tartották fogva, míg a terhesség olyan szakaszba nem ért, hogy ne vetethessék el a gyereket. Ezzel párhuzamosan a férfiak ellen elkövetett szexuális erőszak a reprodukciós képességeik károsítására irányult.

Tabu

Ezekről az esetekről alapvetően nagyon nehéz beszélnie az áldozatoknak, például Bécsben a II. világháború után azt figyelték meg, hogy inkább a férfi családtagok számolnak be a nők megerőszakolásáról, Ruandában pedig a nőktől tudjuk, hogy férfiakat is bántalmaztak ilyen módon. A XX. század elején felnőtt generációknak még sok esetben szavai sem voltak a velük történtek és az azokkal kapcsolatos érzelmeik kifejezésére.

Kifejező történet egy nagymamáé, aki néha mesélt egy esetről a lányainak, lány­unokáinak, hogy annak idején elvittek egy lányt a faluból a szovjetek. Az évtizedek során mindig változott egy kicsit a főhős személye, idővel a szomszéd lány volt az illető, azután egy unokatestvér, végül a nővére, és csak nagyon-nagyon sokára hangzott el, a halál közelsége kapcsán, minden gát felszakadásával, dédnagymamaként, hogy ez ő volt, őt vitték el, vele történt meg az erőszak.

Bonyolult pszichológiai folyamat eredménye, hogy az áldozat és szerettei is egyszerre hallgatnának és beszélnének is a történtekről, ami olyan abszurditásokba torkollik, mint amikor a gyászbeszédben hangzik el a rokonság számára az addig tabusított esemény. Hiszen egyszerre szégyen és olyan meghatározó trauma, ami az áldozat egész életének szervezőerejévé válik, tehát az élettörténetének fontos része, amely utólag megmagyaráz eseményeket, döntéseket. Sok nő ezért nem ment férjhez vagy nem tudott gyereket szülni.

A hallgatás olyan erős, hogy a latencia mértéke is nehezen ítélhető meg, például a hazai, szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak áldozatait 50 és 200 ezer közé teszik a nemi betegek és az abortuszra jelentkezők számából kiindulva. Polcz Alaine Asszony a fronton című művének egyik megállapítása is mutatja, milyen kapcsolatba került akkor a szovjet haderő a civil lakossággal: „Becslésem szerint az ország egynegyedének gonorreája volt, az itt tartózkodó csapatokat is beleszámítva.” Ő ennek következtében lett meddő. Kevesen tudják, de a születésszabályozásra nézve is maradandó hatása volt az eseményeknek: először tették lehetővé az abortuszt, ingyenesen, felfüggesztve a büntető törvénykönyv idevágó rendelkezését. Ideiglenesnek szánták, de utána már nem volt visszaút.

– Nyilvánvaló, hogy most Ukrajnában kommunikációs háború is zajlik, és a nemi erőszakról szóló beszámolók formálják a nemzetközi közvéleményt is, tehát nehéz megállapítani, most mekkora lehet a latencia – mondja Skrabski Fruzsina, az Elhallgatott gyalázat című dokumentumfilm rendezője, amely a II. világháborúban a szovjet katonák által megerőszakolt magyar nőkről szól. – Többen ezért azt gondolhatják, hogy a bejelentett esetek talán nem valósak. Egyrészt azonban a nemzetközi szakértők által megállapított tényeknek hitelt adhatunk, másrészt azért egy ilyen traumát még mindig nagyon nehéz felvállalni, ezért azt is alapvetőnek vesszük filmesként, kutatóként, hogy ha egy nő ilyet állít önmagáról, akkor az az esetek túlnyomó többségében igaz. Ráadásul ma már könnyebben dokumentálható és bizonyítható az erőszak, mint valaha.

Az áldozathibáztatás még ilyen körülmények között is működik, ami visszatartó erő lehet a bejelentéseket tekintve. Most a „minek ment oda” helyett a „miért nem menekült el időben” típusú megjegyzéseket tapasztaljuk, amelyek azt sugallják, hogy a háborús és békeidőben elkövetett nemi erőszak megszüntetése kizárólag az áldozatok jelenlétén múlik, és ezért ez az ő felelősségük. A helyszín pedig ennek kapcsán irracionális méretekre tágult, már nem az a kérdés, hogy az áldozat miért lépett ki a lakásából, és ment el bárhova, hanem az, hogy miért volt egyáltalán az adott országban. Be kell látnia mindenkinek, hogy ez már nevetséges. Polcz Alaine egész története lényegében véve egy folyamatos menekülés és túlélés. Az ő hibája, mert nem volt volt elég ügyes, elég gyors? Az ilyen hozzáállás azért különösen aljas, mert egy trauma feldolgozásának mindig része az események újra és újra történő visszapörgetése, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt másként teszem, tehát az áldozat önhibáztatása egyébként is lezajlik. Vagyis ezek a vélemények a traumát újra és újra megismétlik.

Befogadó közegre van szükség ahhoz, hogy az áldozat megoszthassa a trauma terhét: így lehet feldolgozni, míg a titok elszigetel és magányossá tesz. Ezenfelül – a női leszármazottak párkapcsolataiban sokszor érezhető – transzgenerációs hatásokat is ilyen módon lehet tompítani.

Változás

A háborús nemi erőszakcselekmények számát leginkább az csökkenti, ha a katonai vezetőség tiltja, a potenciális tettesek pedig tarthatnak a felelősségre vonástól meg attól, hogy a társadalom el fogja ítélni őket. Továbbá elhúzódó konfliktusokban vagy destabilizált régiókban érdemes megvédeni a nőket azokban a tipikus helyzetekben, amikor ilyesmire sor kerül: például amikor Afrikában tűzifáért, vízért mennek a nők, iskolába a lányok.

A történelem keserű tapasztalata pedig az, hogy nemzetközi szinten inkább csak a veszteseken lehet számonkérni a civilek elleni bűntetteket. Továbbá, ha a túlélők nem vállalják a vallomástételt, eleve nincs is ügy. Ám e tekintetben mindenképp tapasztalni változást.

Szemléletes példa erre, hogy az Iszlám Állam tagjai által 14 évesen elrabolt és szexrabszolgaként bántalmazott Asvak Hadzsi Hamid Talo húszévesen vállalta a nyilvános tárgyalást és vallomást. Részt vett egy szembesítésen is egy iraki tévéműsorban, az egyik elkövetőt pedig – más erőszakos cselekmények miatt is – halálra ítélték. Vagyis az ukrán kommunikációs háborúval együtt egy olyan trend látszik kibontakozni, miszerint a nyilvánosság sok áldozat számára már nem kerülendő, hanem eszköz az érdek­érvényesítésre. Sokan már nem bűnösnek és hibásnak érzik magukat a közvélemény előtt, hanem valóban áldozatnak, aki nem hallgat, hanem beszél.

– A nemi erőszak általában még mindig az áldozat számára jelent szégyent a legtöbb társadalomban, meghurcoltatással jár beszélni róla – mondja Lator Anna Luca antropológus. – De azzal, hogy ez a téma bekerült a társadalmi diskurzusba, hogy társadalmi szinten elkezdtük elítélni a tetteseket, lassan-lassan át lehet helyezni a szégyent az áldozatról a bűnösre. Ez volna a cél. ν