Kinek az érdeke?

Beárnyékolják a karácsonyi várakozást a mintegy 300 millió hívőt számláló ortodox világban a keleti keresztények között felerősödött viták. Elszakad Moszkvától az ukrán ortodox egyház, amely tovább feszíti a viszonyt Oroszország és Ukrajna között. De az ukrán ortodoxok függetlenedése szembeállította egymással a moszkvai és konstantinápolyi patriarchátust is. E kettős egyházszakadás az orosz ortodox reneszánsz közepette zajlik.

Petro Porosenko ukrán elnök és I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka. Fotó: MTI/EPA

„Ahogy az állam nem létezhet hadsereg nélkül, úgy egyház nélkül sem!” – jelentette ki Petro Porosenko ukrán elnök, aki a nacionalizmus felkorbácsolásával igyekszik újrázni a tavaszi választásokon. Ennek jegyében fordult még tavasszal az ortodox egyházak között tiszteletbeli elsőségnek örvendő Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus fejéhez, I. Bartolomaiosz ökomenikus pátriárkához azzal a kéréssel, hogy nyilvánítsa az ukrán ortodox egyházat autokefállá, azaz Moszkvától független, egységes nemzeti ortodox egyházzá. Erről a konstantinápolyi pátriárka meg is hozta a döntést, és azonnal érvénytelenítette azt az átkot, amelyet a moszkvai patriarchátus mondott ki az általa szakadárnak tekintett két ukrán egyház vezetőjére.

Kijevben pedig megtartották az úgynevezett „egyesítő szinódust”, amelyen megalapították a Moszkvától független, új ortodox egyházat, és a tervek szerint az ortodox karácsony szentestéjén, január 6-án Bartolomaiosz a nemzeti ukrán egyház megalakulásakor megválasztott vezetőjének Isztambulban átadja az autokefáliáról kiadott tomoszt, azaz egyházi bullát.

Az önállóság szépséghibája, hogy a Moszkvához hű Ukrán Ortodox Egyház vezetői meg sem jelentek az „egyesítő szinóduson”, az új ukrán nemzeti egyháznak pedig Konstantinápoly csak korlátozott függetlenséget kínált. Bartolomaiosz pátriárka valódi célja ugyanis az, hogy a posztszovjet térségben befolyását erősítve több mint 300 év után visszatérítse saját joghatósága alá a kijevi főegyházterület. Így az Isztambulban kidolgozott sta­tútum alapján az új egyháznak csak metropolitája lesz, nem pedig pátriárkája. Mégpedig a kijevi patriarkátushoz tartozó Jepifanyij (Dumenko) perejaszlavi és bilocerkivi metropolita személyében. A új egyházvezető tisztségének megnevezése kijevi metropolita, azaz nem pátriárka. A bukovinai származású Jepifanyij a kijevi ortodox teológiai akadémia rektora, valamint a bibliai és filológiai tanszék professzora, s Filaret pátriárka „jobb kezének” tartják.

Bartolomaiosz hozzáállása ellen hevesen tiltakozott a függetlenedést végigvivő ukrán egyházi vezető, Filaret, ami a későbbiekben még feszültséget okozhat Kijev és Konstantinápoly között. Moszkva és Konstantinápoly viszonyát már megrontotta az ukrán függetlenedés. Az Orosz Ortodox Egyház megszakította kapcsolatait a konstantinápolyi patriarchátussal, és nem ismeri el a konstantinápolyi pátriárka joghatóságának felsőbbségét. Véleményük szerint I. Bartolomaiosz nem avatkozhat be az egyes ortodox egyházak belügyeibe, legfeljebb ezen egyházak felkérésére koordinálhatja közös ügyeiket.

Moszkva azzal vádolja az 1991-ben pátriárkává választott Bartolomaioszt, hogy „ortodox pápaként” igyekszik pozicionálni magát. A moszkvai  patriarchátus azt is sérelmezi, hogy a Törökország és Görögország területén egyre kevesebb hívőt összefogó Konstantinápoly valójában már csak a tengerentúli egyházterületekre támaszkodik, amelyeknek a bolsevik forradalom után nyilvánította magát a vezetőjévé, az elmúlt évtizedekben pedig a posztszovjet térség több régiójában erősíti önhatalmúlag a befolyását.

De maradjunk Ukrajnánál, ahol három ortodox egyházi szervezet működik. A legnagyobb ezek közül a moszkvai patriarchátushoz tartozó, de autonómiával rendelkező, Onufrij metropolita vezette Ukrán Ortodox Egyház, amely a maga mintegy tízezer papjával majdnem ötször akkora, mint az arról 1992-ben leválasztott kijevi patriarchátus. Még akkor is, ha a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint egyre több ortodox keresztény vallja magát az utóbbihoz tartozónak. A kijevi patriarchátus Ukrán Ortodox Egyházát a Moszkva által szakadárnak tartott és kiátkozott egykori kijevi metropolita, a követői által pátriárkává választott Filaret vezette. A harmadik és egyben legkisebb az úgynevezett Autokefál Ukrán Ortodox Egyház 1921-ben alakult meg. Ez utóbbi két egyház azonban a közelmúltig egymást sem ismerte el. Az autokefál ortodoxok vezetője Makarij szintén az egyesülés mellett foglalt állást, ám kijelentette, egyházát „nem fogják csak úgy lenyelni”.

Az orosz és az ukrán ortodox egyház szétválásának folyamata mindig is az időről időre fellángoló ukrán függetlenségi törekvések egyik sarkköve volt. Így természetes módon a Szovjetunió felbomlása után a nemzeti önállóság, a nemzeti öntudat erősítésének jegyében az ellentétek felerősödtek, a Krím elszakadásával és a Moszkva által támogatott kelet-ukrajnai szeparatisták fellépésével pedig végképp elmérgesedett. A szembenállás politikai színezetet öltött, és a moszkvai  patriarchátus alá tartozó Ukrán Ortodox Egyház Kijev és Moszkva konfliktusának kereszttüzébe került. Az ellentét a papok között is kiéleződött.

Az oroszellenesség legfőbb szószólója a kijevi ortodox pátriárka, Filaret. A 89 éves egyházfő Vlagyimir Putyin orosz elnököt egyenesen az „ördögtől megszállottnak” nevezte, a Moszkvához hű egyházat pedig a szeparatisták támogatásával és az ukrán haza elárulásával vádolta.

Nagy kérdés, hogy az „egységes” egyházhoz nem csatlakozott, Moszkvához hű ukrán ortodoxok ebben a hangulatban meddig tudják tartani magukat. Nem sok jót ígér számukra, hogy a kercsi incidens nyomán Petro Porosenko Ukrajna azon megyéiben vezetett be hadiállapotot, amelyeknek lakossága többségében oroszajkú, és a Moszkvához hű egyház követője. Ez abból a szempontból lehet fontos, hogy az önálló nemzeti egyház megteremtését a várakozások szerint templomfoglalások fogják követni, a hadiállapot pedig megengedi a hadsereg bevetését az elégedetlenek ellen. Így Kijev arra számít, hogy a Moszkvához hű ortodoxok, egyre nagyobb nyomás alá kerülve, kénytelen-kelletlen egyre nagyobb számban csatlakoznak majd az „egységes” egyházhoz. Hogy a feltételezés nem légből kapott, azt jelzi, hogy az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) az elmúlt hetekben házkutatást tartott több, a moszkvai  patriarchátushoz igazodó ukrán ortodox egyházi vezetőnél. A megfélemlítést szolgáló razziákat Kijevben és a zsitomiri területen hajtották végre, a rendőrség részleteket mellőző közlése szerint a vallási alapú gyűlöletkeltéssel kapcsolatos nyomozás keretében.

A független egyház megteremtése Porosenko elnök választási kampányának egyik oszlopa, amellyel nemcsak a történelmet író hazafi szerepében erősítheti jelenleg meglehetősen alacsony népszerűségét, de azzal is büszkélkedhet, hogy komoly presztízsveszteséget okozott a Kreml egyik fő szövetségesének számító moszkvai  patriarchátusnak.

Az ortodox egyház ugyanis nem egyszerűen az orosz világi hatalom hagyományos támasza. A jelenlegi orosz ortodox reneszánsz a birodalmi felhangú nemzetépítésnek és az identitás erősítésének a jegyében zajlik. Ezt az újjászületést alátámasztja a gyülekezetek, püspökségek számának növekedése, de önmagáért beszél több ezer templom és kolostorok százainak újranyitása, építése is. A hívők száma, köztük a tudatos, templomba járóké sokszorosára emelkedett, és még inkább megnőtt a hitét aktívan nem gyakorló, magát azonban az Orosz Ortodox Egyházzal azonosítóké. Így ortodoxnak vallja magát az oroszok mintegy 80 százaléka, ezen belül közel 60 százalék mélyen vallásosnak. Mindössze 13 százalék mondja magát ateistának.

Mindez annak ellenére elmondható, hogy míg az állammal kimondottan jól alakultak a moszkvai patriarchátus kapcsolatai, addig a társadalommal a viszony a kelleténél feszültebb. Ebben hibás mindhárom oldal. Az egyház azért, mert gyakran erőszakos retorikájával sokakat elriaszt, és nem fordít elég energiát a meggyőzésre. A társadalom egy része nehezen lép túl a szovjet ateizmuson, a liberálisokban ráadásul a szekularizáció tudatosan keveredik a hatalommal szembeni ellenzékiséggel. Az állam pedig abban hibázott, hogy az egyházat aktívan használja fel saját legitimációjának erősítésére.

Tovább árnyalja a képet az is, hogy II. Alekszij halálával és Kirill pátriárkává választásával nagyjából 2010 végére lezárult az a türelmi időszak, amellyel a társadalom szinte egységesen támogatta a szovjet időkben elnyomott egyház magához térését. A múlt század 80-as éveinek végétől a 2000-as évek végéig a világban egyedülálló módon olyan helyzet állt elő, hogy a liberális körök is egységesen kiálltak a természetében erősen konzervatív, így számukra idegen, ám a szovjet rendszer ellen a barikád ugyanazon oldalán harcoló pravoszláv egyház mellett. Ahogy azonban az egyház visszaszerezte régi pozícióit, és újra szorosan kötődött az államhoz, ennek a türelmi időszaknak vége lett. Az egyház és a társadalom ezen szegmense akkor fordult végleg egymással szembe, amikor 2011 végén a választási csalások miatt tiltakozások idején az egyház először semleges álláspontra helyezkedett, majd a Kreml felé fordult, és a konzervatív erők mögé állva aktívan részt vett Vlagyimir Putyin újraválasztásában. A nagyvárosi polgárság és az egyház között a viszonyt teljesen elmérgesítette a Pussy Riot úgynevezett punkmiséje körül kirobbant botrány.

Miközben az egyház igyekszik betölteni a Szovjetunió felbomlásával a kommunista párt után maradt ideológiai űrt, az ortodox világon belül támadt szakadás önmagában gyengíti ezeket az erőfeszítéseket. Nem véletlenül merül fel sokakban, hogy a konstantinápolyi pátriárka nemcsak saját befolyását akarja az ukrán ortodoxok leválásával erősíteni, de akarva-akaratlanul geopolitikai kontextusba helyezi a keleti keresztény autokefál egyházak közötti vitákat, amivel jó szolgálatot tesz az Oroszországot minden téren nyomás alatt tartó erőknek.