Alekszandr Litvinyenko volt orosz titkosügynök különös halála Vlagyimir Putyint, Pierre Gemayel libanoni miniszter meggyilkolása a szír vezetést hozta kellemetlen helyzetbe

Egy hét, két gyilkosság. Bejrútban a libanoni iparügyi miniszter, Pierre Gemayel lett gyilkos golyók áldozata, Londonban pedig Alekszandr Litvinyenko volt orosz titkosszolgával nyelettek sugárzó anyagot ismeretlenek. Aki valamelyest jártas a krimik világában, jól tudja, hogy a nyomozók Colombótól Derrick felügyelőn át Sherlock Holmesig mindig azok közt keresik a gyilkost, akiknek előnyük származott a gyilkosságból. Jelen esetekben azonban az ítéletek már a nyomozások kezdete előtt megszülettek. A gyanúsítottak pedig éppen azok, akiknek a legkevesebb érdekük sem fűződött a gyilkosságokhoz.

Moszkva és Damaszkusz. Két rezsim, amelyik a begyében van a Fehér Háznak. Szíria már évekkel ezelőtt is előkelő helyen szerepelt Bush elnök „gonosz tengelyéről” szóló beszédében, és pozícióját azóta is makacsul tartja. Moszkva ugyan nem szerepelt a listán, de mindent megtesz azért, hogy felkerüljön rá, hiszen olajügyleteivel és hatalmi stratégiájával rendszeresen borsot tör Bush elnök orra alá. A két országot összeköti az is, hogy mindkettő bensőséges kapcsolatot ápol korunk legnagyobb főgonoszával, az atombomba kifejlesztésén ügyködő Iránnal. Szíriának szinte Teherán az egyetlen külföldi szövetségese. Moszkvának a perzsa országhoz fűződő bensőséges viszonyát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a gyilkosságok napjaiban kezdődött meg azon orosz Tor-M1-es rakéták Iránba szállítása, amelyekre a két ország múlt decemberben kötött 700 millió dolláros tranzakciót. Moszkva és Damaszkusz most egy hét leforgása alatt ugyanabba a slamasztikába, gyilkosság és „állami terrorizmus” vádjába keveredett. Az orosz képlet egyszerű. Túlságosan is egyszerű. Adott egy Angliába menekült, volt KGB-ügynök, Alekszandr Litvinyenko, aki kompromittáló cikkek és könyvek sorával borsot tör Oroszország új cárja, Vlagyimir Putyin orra alá. Aztán egy szép napon az ügynök súlyos beteg lesz. Többhetes haláltusája záróakkordjaként, kamerák előtt Putyint vádolja meg azzal, hogy az életére tört. A halálát követő boncoláson pedig kiderül, hogy 210-es plutóniummal mérgezték meg, amely annyira ritka, hogy biztosra vehető, valamely nagy és erős állam keze volt a dologban. A kiugrott ügynökből a média hathatós munkája eredményeként pillanatok alatt az emberi jogok lovagja lett, aki élete árán leplezte le a Kreml piszkos ügyeit. Hiszen még ki sem jöttek az első laboreredmények, az újságok már pálcát törtek Vlagyimir Putyin felett, mondván, ő a gyilkosság megrendelője. Az ügy pillanatok alatt felébresztette a hidegháború vége óta mély álomba merült oroszfóbiát. Szokatlan módon a bal- és jobboldali brit sajtó azonos álláspontra helyezkedett. Az ügyben a The Times of London egyenesen „orosz terrorról” cikkezett. A The Guardian pedig amiatt szörnyülködött, hogy az orosz titkosszolgálatok angol földön gyilkolnak angolokat. Halála előtt egy hónappal ugyanis Litvinyenko megkapta a brit állampolgárságot. Még ennél is nagyobb lett a hisztéria az Egyesült Államokban. David Pryce Jones a National Review hasábjain úgy vélekedett, hogy a gyilkosság egyértelmű jele annak, hogy „a Szovjetunió vámpírként kelt ki sírjából”. De a szemfüles – többnyire Bush- és Blair-párti – publicisták az ügy egyéb tanulságaira is felfigyeltek: ha az oroszoknak sikerült, vajon nem képes-e az al-Kaida is arra, hogy sugárzóanyaggal mérgezzen békeszerető nyugati polgárokat? A válasz: de igen! A brit és amerikai polgárok tehát beláthatják, a terror elleni háború és az életüket megkeserítő biztonsági intézkedések nem hiábavalóak. Bármilyen hihetetlen, az amerikai és brit véleményt osztotta az izraeli Haaretz és a Jerusalem Post is, amelyek legfőbb hirdetőik, az Izraelben élő Putyin-ellenes oligarchák véleményét szajkózva szintén a Kreml ujjlenyomatát vélték felfedezni a 210-es plutóniumon. Az egybehangzó nemzetközi kórus hatására a gondolkodó kevesekben felmerült a kérdés, hogy ha a Kreml valóban meg akarta ölni Litvinyenkót, miért kellett magára vonnia a világ gyanúját egy ilyen őrülten látványos akcióval? Szusira szeletelni és megetetni egy kiugrott kémmel egy egész atombombát? Nem lett volna egyszerűbb például lelőni? Vagy ami még jobb, alig hihető, hogy az orosz titkosszolgálatok ne hallottak volna a „baleset által bekövetkezett” halálról. Ennyi erővel a Kreml akár a névjegyét is otthagyhatta volna a helyszínen… Senki nem állítja persze, hogy az orosz titkosszolgálatnak nincsenek piszkos ügyei. Számos kérdőjel övezi a 1999-ben orosz földön elkövetett bombamerényletek, illetve a beszláni tragédia körülményeit, mely esetek az orosz hadsereg brutális csecsenföldi beavatkozásához szolgáltattak hadiokot. Jelen esetben azonban felettébb kétséges, hogy a Kreml keze lenne a dologban. Ami lassan kezd is kiderülni. Ahogy telik az idő, a Scotland Yard kitartó nyomozóinak hála, a kezdetekben egyenes szálak egyre kuszábbak lettek. A potenciális gyanúsítottak listája egyre dagad, és ami a legrosszabb, közülük egyetlenegy sem akadt, aki jó kapcsolatot ápolt volna Putyinnal vagy annak holdudvarával. Kiderült, hogy megmérgezése napján Litvinyenko kizárólag orosz ellenzékiekkel találkozott. Kiderült az is, hogy halála előtt nem sokkal Litvinyenko látogatást tett Izraelben, ahol a Putyin által államosított orosz olajcég, a Jukosz piszkos ügyeivel kapcsolatos dokumentumokat adott át a Putyin elől Tel-Avivba menekült orosz milliárdosnak, a Jukosz volt vezérigazgatójának, Leonyid Nevzilinnek. Elképzelhető, hogy miután Litvinyenko teljesítette feladatát, nemkívánatossá vált. Az ügy végül már annyira bonyolult lett, hogy a médiumok többsége inkább úgy döntött, nem terheli vele az olvasót. Kizárólag az ügyben fokozottan érintett brit sajtó vette a fáradságot, hogy közölje a nyomozás újabb eredményeit. A világ többi táján a korábbi, Putyin felelősségét hangoztató állításokat cáfoló tények mínuszos hírekké sorvadtak. Az orosz elnök így súlyos erkölcsi vereséget szenvedett. Ez még nem is lett volna akkora baj. A Litvinyenko-ügy miatt a Kreml azonban más téren is csatát vesztett. A volt ügynök haláltusája idején ugyanis Putyin éppen Helsinkiben tárgyalt az Oroszország és az Európai Unió közötti közeledés lehetőségeiről. A Litvinyenko-gyilkosság miatt azonban az orosz elnök útja kudarcot vallott. Az eset annak emlékét idézi, amikor pár hónappal korábban ismeretlenek meggyilkolták Anna Politkovszkaja ellenzéki újságírót. Minő véletlen, az orosz elnök akkor meg éppen Berlinben tárgyalt az unió és Oroszország közeledéséről. A Putyin első számú bírálójaként számon tartott újságíró halála címlapokra került, az orosz elnök útja pedig a vártnál kevesebb eredménnyel zárult. Ha hinnénk az összeesküvés-elméletekben, könnyen juthatnánk arra a következtetésre, hogy vannak bizonyos erők, akiknek nagyon nincs ínyére Moszkva és Brüsszel közeledése, és bármire képesek, hogy újraszőjék a vasfüggönyt. Hasonló forgatókönyv zajlott le Libanonban is. A képlet itt is egyszerű volt. Túlságosan egyszerű. A Hezbollah idén nyáron Izrael felett aratott győzelmével hatalmas népszerűségre tett szert a libanoni nép körében. A megérdemelt dicsfényben fürödve úgy döntött, eljött az idő arra, hogy növelje képviselőinek befolyását a döntéshozatalban. Hat síita miniszter faképnél hagyta a kormányt, ettől várva, hogy az összeomlik, és új választást írnak ki. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, az alkotmány szerint még további két miniszter távozása kell. Mit ad isten, névtelen fegyveresek szitává lövik a Szíria-ellenes nézeteiről híres Pierre Gemayel iparügyi miniszter hófehér KIA autóját. Hívei és a többi Szíria-ellenes egy emberként mutattak Damaszkuszra, mondván, egyedül neki állhatott érdekében a gyilkosság, hiszen nyilván ezáltal akarhatta növelni legfőbb libanoni szövetségese, a Hezbollah befolyását. Erről szólt a nemzetközi sajtó is. Tény, hogy Damaszkusznak is van bőven vaj a fején. 2005-ös kivonulásáig gyarmatként kezelte Libanont. Ráadásul a szír demokrácia igencsak deficites, és a rendszer kezéhez számos vérengzés kötődik. Gemayel meggyilkolása azonban igen rosszkor jött Szíriának. A keresztény politikus meggyilkolását követően a Szíria-ellenes hangulat egyre fokozódott Libanonban. Gemayel temetése – ahogy a Közel-Keleten szokás – tüntetéssé alakult. A Hezbollah és keresztény szövetségesei – szintén közel-keleti szokás szerint – a tüntetésre tüntetéssel feleltek és kijelentették, hogy továbbra sem ismerik el Szinjora miniszterelnök kormányát. Ezúttal azonban a Hezbollah elszámította magát. Libanon maronita patriarchája nyugalomra intette a keresztény híveket. A felhívás eredményeként a következő napon a Hezbollahhal szövetséges keresztény vezető, Michelle Oun tábornok hívei bojkottálták a tüntetéseket. A síita szervezet népszerűsége pedig a háború előtti szintre süllyedt vissza. Az ügy másik vesztese Szíria. A Hezbollah gyengülésével az ő libanoni befolyása is megrendült. Ráadásul újra gyilkosság gyanújába keveredett. Éppen a legkényesebb időszakban. A februárban meggyilkolt volt miniszterelnök, Rafik Hariri meggyilkolása ügyében nyomozó nemzetközi bizottság december 16-án hozza meg az ítéletét Damaszkusz bűnösségéről vagy ártatlanságáról. De az ügynek másik vetülete is van. A síita szervezet elvesztette keresztény támogatóit. Innentől kezdve némi rosszindulatú propaganda hatására a politikai vetélkedés könnyen felekezeti jelleget ölthet. Ez pedig nem lenne túl kedvező fordulat a szunnita Szíriát uraló elit számára, amelynek tagjai döntő részben a síita irányzathoz tartozó alavitta szektából kerülnek ki. Az izraeli vezetés viszont örülhet. Megtörtént az, amit nyáron fegyverekkel és bombákkal nem tudott elérni: a Hezbollah támogatottsága megkopott, a libanoni társadalom kettészakadt, Damaszkusz alatt pedig remeg a palló. A Litvinyenko- és Gemayel-ügyben van egy fontos kapcsolódási pont. Mégpedig az, hogy valószínűleg soha nem tudjuk meg, hogy ki állt valójában a háttérben. De talán nem is ez a lényeg. Legalábbis a történelem tanúsága szerint. Hanem alighanem az, hogy az első dominók már eldőltek. Vajon másképp alakult volna-e a történelem, ha nem gyilkolják meg Ferenc Ferdinándot? Sayfo Omar