Kinek lesz Ukrajna a második Afganisztánja?

Afganisztán a kilátástalanul és reménytelenül elhúzódó, a nagyhatalmakat gyengítő háborúknak, a birodalmak temetőjének szinonimájává vált. Így aztán sem Moszkvában, sem Washingtonban nem örülnek annak, hogy az ukrajnai háború előrehaladtával egyre gyakrabban rémlik fel Afganisztán képe. Mert egyre nyilvánvalóbb, hogy ezzel a háborúval is évekig, akár évtizedekig is együtt kell élnünk. Lesznek intenzívebb és nyugodtabb szakaszai, de tartós békéről még hosszú ideig nem beszélhetünk.

Az ilyen helyzet pedig képes koptatni még a legszilárdabb politikai rendszereket is. Nem véletlen, hogy Moszkva klasszikus háború nélkül akarta megúszni az ukrán kérdés rendezését. Úgy számolt, hogy hatalomváltással semlegesíteni tudja majd az évek óta egyfajta ellen-Oroszországként működő Ukrajnát, és minimális áldozatok árán visszaszerezheti a befolyását Kijev felett. A Kremlben érezhetően nem számoltak egy klasszikus értelemben vett tömegháborúval, amelyre – mint látjuk – az orosz hadsereg nem is volt igazán felkészülve. Mint ahogy a Nyugat sem, amely látva az orosz erők tétovaságát a háború első hónapjaiban, vérszemet kapott, és úgy érezte, eljött a pillanat Oroszország meggyengítésére.

Ettől fogva az angolszászok vezette nyugati blokk, benne a velük sodródó európaiakkal egyértelműen arra játszott, hogy Oroszországot minél inkább belehúzza a háborúba, és második Afganisztánjává változtassa Ukrajnát. Ezért aztán megtorpedózták a Minszkben indult, majd Isztambulban folytatódó, a háború gyors lezárásával kecsegtető tárgyalásokat. Moszkva meggyengítése érdekében csúcsra járatták a gazdasági háborút, amelyben szolgai, a saját érdekeit is sutba dobó partnerre találtak az Európai Unióban. Egymást érték a szankciók, felpörgött az ukrán hadsereg felfegyverzése. A Washington vezette Nyugat azzal számolt, hogy Oroszország gyorsan megtörik. A Fehér Ház stratégái ekkor még komolyan bíztak a Vlagyimir Putyin fémjelezte rendszer megdöntésében is. Abban, hogy a társadalmat és/vagy az elit egy részét sikerül az elnök ellen fordítani. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy a hatalomváltásra, Zelenszkij csapatának eltávolítására alapozó orosz villámháborús terveknek is volt realitásuk, a háború később előhozta – lásd Jevgenyij Prigozsin operettzendülését – az orosz rendszer gyengeségeit is. Ám sem az ukrán, sem pedig az orosz berendezkedés nem dőlt meg. Sőt, a maga módján mindegyik megerősödött.

Közben ahogy a hónapok pörögtek, úgy alkalmazkodott egyre jobban az orosz hadsereg és a politikai vezetés a helyzethez. Az őszi mozgósítás kiegyenlítette élőerőben az ukrán fölényt, a hadiipar háborús üzemmódba állításával pedig megmaradt az orosz technikai előny is. Kiderült, hogy a nyugati fegyverek a jelenlegi trend mellett a háború elhúzására elegendők, megfordítására nem. Az egyre inkább elhúzódó anyagháborúban Oroszország áll jobban, és a tartalékai is jóval nagyobbak. Az ukránok elszántak, ám a társadalom tartalékait a végsőkig kimerítette a háború. Az orosz oldalon eközben növekszik az aggodalom. Kérdés, hogy az egyre inkább elkerülhetetlennek tűnő újabb mozgósítást is sikerül-e a földrajzi és társadalmi értelemben vett perifériákon tartani.

A Nyugat másfél év után egyre inkább szembesül azzal, hogy ez a háború el fog húzódni. Oroszország nem rogyott térdre, a gazdaság megbirkózik a szankciókkal és az egyéb kihívásokkal, a szociális háló nem gyengül – erre Putyin különösen ügyel –, a rendszer a problémák ellenére szilárdan áll. Moszkvát nem sikerült elszigetelni, sőt az új helyzet inkább felgyorsította az úgynevezett nem nyugati világ, a „globális Dél” pólussá formálódását. Vlagyimir Putyin ráadásul továbbra is figyel arra, hogy az orosz hadsereget ne húzzák bele túlságosan ebbe a konfliktusba. Tisztában van ugyanis azzal, hogy Ukrajna a világrend körül dúló háborúnak csak az egyik terepe, és még több ütközet is áll Oroszország előtt.

Persze a Kremlt is sokkolta az Ukrajnában és a történtek nyomán előállt helyzet, ám egyre inkább az látszik, hogy az akarata ellenére kibontakozó többfrontos háború felébresztette, nem pedig kifektette az alvó, elkényelmesedett oroszlánt. Oroszország kezdi összeszedni magát, új, legalább másfél milliós, immár harcokban edzett hadsereget épít, igyekszik erősíteni technológiai értelemben is a szuverenitását, a diplomácia terén pedig egyre hatékonyabban nyit kelet és dél felé. A folyamat messze nem problémák nélküli, Moszkva azonban felkészült az új világrend alakulásának hosszú és bizonytalan időszakára, benne az ukrajnai háború elhúzódására. A Kreml láthatóan egyre inkább felfogja, hogy ez a helyzet számára nem csupán komoly kihívás, de páratlan lehetőség is globális pozícióinak aszimmetrikus erősítésére.

Látják ezt a másik oldalon is, így némiképp változik a stratégia. Az mára egyértelművé vált, hogy Oroszországot gyorsan kifektetni nem lehet. Gyengítéséről, a se háború, se béke állapot hosszas fenntartásáról azonban Washington nem tett le. Annak ellenére sem, hogy ez a helyzet már most egymásra tolta Oroszországot és Kínát. Az amerikai gondolkodás így egyre inkább a konfliktus befagyasztására, egyfajta koreai szcenárió megteremtésére hajlik.

Ukrajna pedig ebben a helyzetben második Afganisztánná válik. A kérdés, hogy inkább az orosz vagy az amerikai fél számára-e. Moszkvának nem jó, ha gazdasági és katonai erőit leköti ez a konfliktus, ám úgy tűnik, hogy a maga javára tudja fordítani az időt, és képes kezelni a helyzetet. Annak ellenére, hogy az itt lekötött energiák nagyon kellenének a modernizáció felgyorsítására, a technológiai lemaradás csökkentésére, a gazdaság erősítésére. Az Egyesült Államok tehát részben eléri célját, hiszen fékezi az orosz növekedést. Közben azonban akaratlanul is erősíti a „globális Dél” formálódását, így középtávon gyengíti a saját pozícióit. De nemcsak stratégiai, hanem taktikai értelemben is sürgeti az idő Washingtont. A háború zsákutcába jutása a jövő évi választási kampány közeledtével egyre inkább próbára teszi Joe Biden elképzeléseit, hiszen megkérdőjelezi az Ukrajnának juttatott milliárdok értelmét. A Fehér Ház így már egyre inkább befagyasztaná a konfliktust, és ennek érdekben még az idén leültetné egymással a feleket.

Talán nem véletlen, hogy egyre többet hallunk az Egyesült Államok bizonyos korábbi magas rangú nemzetbiztonsági tisztviselői és a Kreml magas rangú tagjai között folyó titkos diplomáciai tárgyalásokról. Legutóbb a megbeszélések egyik résztvevője erősítette meg a tárgyalások tényét a The Moscow Timesnak. Néhány hete az NBC számolt be először e háttérbeszélgetések létezéséről, amelyek során volt amerikai tisztviselők diszkrét eszmecserét folytatnak a Kremllel, valamint találkoznak Szergej Lavrov külügyminiszterrel, hogy lefektessék az ukrajnai háború befejezését célzó tárgyalások alapjait. Úgy tűnik, ha későn is, de a Biden-kormányzat kezdi komolyabban venni Moszkvát. Ahogy az említett forrás fogalmazott, szakítva az eddigi politikával, Washington igyekszik Oroszországot kreatívabb szereplőként visszahozni az európai biztonságról folyó gondolkodásba.

Kijev és Moszkva tárgyalóasztalhoz ültetése azonban egyelőre nem nagyon lehetséges az ukrán ellentámadás megrekedése miatt. Ukrajna a napokban ismét nagyobb léptékű támadó hadműveleteket indított a zaporizzsjai front mentén, amelyet sokan már az ellentámadás második, döntő hullámának tulajdonítanak. Az idő egyre jobban sürgeti Kijevet és Washingtont is, hiszen az ukrán erők lassan két hónappal a nagy médiavisszhanggal bejelentett ellentámadás megindulása után sem voltak képesek áttörni az orosz védelem első vonalát, és akkor az Azovi-tenger partjának vagy a Krímnek a végső célként kitűzött eléréséről még nem is beszéltünk. A mintegy nyolc hónap alatt kiépített orosz „Szurovikin-vonal” áttörése egyre nagyobb kihívásnak tűnik. Az Ukrajna rendelkezésére álló időablak közben egyre szűkül, és amennyiben a jelenlegi támadás sikertelenül zárul, Kijevnek nem lesz több dobása erre az évre. Nem véletlen próbálkozik Kijev egyfajta alternatív opcióként ismét Bahmut/Artemivszk térségében kisebb helyi támadásokkal. Bahmut esetleges visszafoglalásával ugyanis a nyugati támogatók és a hátország szemében elfedhetővé válnának a zaporizzsjai kudarcok.

Ez azonban még mindig nem tenné lehetővé a konfliktus befagyasztását, amelyre csak Ukrajna súlyos veresége vagy Kijevnek a jelenleginél legalább előnyösebb pozíciói mellett kerülhet sor. Oroszország akár csak részleges győzelme esetén pedig a tárgyalás amerikai szempontból egyenesen megengedhetetlen. A mostani helyzetben az afganisztáni kivonulást idézné, ami nem tenne jót Joe Biden, illetve a demokraták esélyeinek. Érzik ezt a republikánus jelöltek is, hiszen mind Donald Trump, mind pedig Ron DeSantis jelezte, hogy csökkentenék az Ukrajnának nyújtott pénzügyi és katonai támogatást. Mondani sem kell, hogy a kampány egyben Vlagyimir Putyin mozgásterét növeli.

Miközben tehát Washington és Moszkva igyekszik a másik számára második Afganisztánt jelentő helyzetet teremteni, jelenleg csak az biztos, hogy Ukrajna Afganisztánhoz hasonlóan vesztes, és elkezdheti tanulmányozni, hogy miként alakult Kabul számára a múlt század 70-es éveitől a helyzet.