Kinek segít Tél tábornok?

Herszon feladása érzékenyen érintette az orosz elit háborúpárti részét. Hogy ennek ellenére a radikálisok két legismertebb arca, Jevgenyij Prigozsin és Ramzan Kadirov azonnal kiállt a döntés mellett, jól mutatja, hogy még egy ilyen kínos helyzet sem fordítja szembe sem az elitet, sem pedig a társadalmat Vlagyimir Putyin rendszerével. Mint ahogy a szankcióknak sem volt ilyen hatása.

A Nyugat számítása e tekintetben tehát nem vált be, ezért aztán ma már legalább hallatszanak azok a racionális hangok, amelyek szerint nincs értelme erőltetni a beavatkozást Oroszország belső ügyeibe. Persze, ez még messze nem a fősodor, ám azt mindenképpen mutatja, hogy ha lassan is, de azért változik a nyugati világon belül is a hangulat. Egyelőre azonban a mértékadó politikusok hisznek abban, hogy az ukrajnai frontokon ha legyőzni nem is, meggyengíteni lehet Oroszországot, ezért aztán a háborút továbbra is támogatni kell.

A nyugati célokkal persze a Kreml is tisztában van, így inkább vállalja az imázsát nem javító taktikai visszavonulást, területek feladását, de presztízsokokból nem áldoz fel egyetlen katonát sem. Moszkva szemében Ukrajna a gazdasági vagy az információs háború mellett csupán egyik frontja a világrend körül folyó nagy csatának, amelyben az Egyesült Államok vezette Nyugat áll vele szemben. Így nyer igazi értelmet az offenzíva „különleges katonai műveletként” kezelése is. Az, hogy a Kreml miért nem a kritikus infrastruktúra rombolásával kezdte a háborút, vagy miért várt olyan sokáig a részleges mozgósítással. Az orosz vezetés a kritikus helyzetekben sem veszíti szem elől, hogy neki a „nagy háborúban” kell helytállnia, így nem vethet be mindent Ukrajnában. Eleve nem hosszú háborúval számolt. Sőt, feltehetően nem is háborúval akarta visszaszerezni a befolyását Ukrajna felett. Bár a tervek borultak, ennek ellenére Moszkva máig ragaszkodik ahhoz, hogy a háború ne váljon totálissá. Kérdés, hogy az elképzelés meddig lesz tartható.

A harkivi és a herszoni frontokon elért sikerek után Kijev minden eddiginél jobban hisz a győzelemben, és nem hajlik semmiféle kompromisszumra. A Nyugat és a demokrácia védelmezőjének szerepébe magát túlságosan beleélő Volodimir Zelenszkij is csak annyit volt hajlandó engedni eddigi álláspontjából – némi amerikai nyomásra –, hogy már akár Vlagyimir Putyinnal is tárgyalna. Persze, csakis arról, hogy Oroszország vonuljon ki teljesen Ukrajnából, ami jelenleg egyáltalán nem tűnik reálisnak. Sőt, a jövőben is elég nehéz elképzelni.

Így gondolja ezt az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának vezetője, Mark Milley is, aki a napokban arról beszélt, hogy Ukrajna területi egységének teljes helyreállítására minimális az esély. Az ukrán vezetés természetesen felháborodott e helyzetértékelésen, és még hangosabban követeli a Nyugat kiállását a háború mellett. Dmitro Kuleba külügyminiszter például az Ukrajnának nyújtandó 18 milliárd eurós támogatásról tárgyaló Európai Uniónak üzente meg: „Ha mi, ukránok nem vagyunk fáradtak, akkor Európa többi részének nincs erkölcsi vagy politikai joga ahhoz, hogy fáradt legyen.” A diplomata egyúttal követelte azt is, hogy Brüsszelben minél hamarabb állapodjanak meg az oroszellenes szankciók kilencedik csomagjáról.

De térjünk vissza a herszoni orosz kivonuláshoz, amely katonai értelemben bármennyire logikus döntés is, a harkivi fronton történt meghátrálás után tovább erodálta Oroszország presztízsét. Persze, egy háborúban adnak fel területeket, és a logisztika gyengesége miatt ez most racionális lépés volt. Ezenkívül azért is, mert egy folyó olyan természetes védvonal, amelynek áttörése nagy erőfeszítéseket igényel. De nemcsak katonai, hanem politikai értelemben is racionális volt a döntés. Egyrészt, mint már említettük, beleillik abba a logikába, amelyben a fő cél a „nagy háború” megnyerése. Másrészt Vlagyimir Putyin gondolkodásában különösen fontos a hátország, az orosz társadalom stabilitásának megőrzése. E tekintetben a visszavonulás kisebb kárt okoz, mint ha Herszont bekerítik, a város védőit kivéreztetik, és koporsók ezrei mennek haza Oroszországba. Ráadásul a harkivi fronttal ellentétben itt jól előkészítették a 25-30 ezer fővel védett hídfő feladását, így a veszteségek is minimálisak voltak.

Az egyetlen jobb parti hídfő feladása ugyanakkor azt is jelenti, hogy Oroszország belátható időn belül nem számolhat a történelmi Novorosszija elfoglalásával, ezáltal Ukrajnának a tengertől való elvágásával. Pedig utóbbi az eddig elfoglalt területek védhetősége, megtarthatósága szempontjából is logikus lenne, ráadásul ezzel gazdasági értelemben is megtörné Ukrajnát. Hogy miért fontos az úgynevezett hadműveleti mélység megtartása, azt jól demonstrálja az is, hogy Herszon feladásával már a Krímbe vezető szárazföldi folyosó is veszélybe került. A Neptune és Himars rakétákkal az ukránok például képesek lőni a Krím félszigetet a szárazfölddel összekötő Perekopi-földszorost, amelyen az utánpótlás jelentős része is áthalad, és elérhetik az Azovi-tengert is. Ez a helyzet a későbbiekben még sok fejtörést okozhat az orosz hadvezetésnek.

A herszoni kivonulás mindezek ellenére sem nevezhető stratégiai, hanem „csupán” hadműveleti vereségnek. De talán még a vereség szó sem a legmegfelelőbb, hiszen a két hadsereg ezúttal sem ütközött meg, inkább csak a kergetőzés folyik. Ettől függetlenül a történtek kérdések sorát vetik fel. Például azt, hogy az orosz erők mire vártak nyolc hónapig a herszoni hídfőben. Vagy hogyan magyarázza meg a politikai vezetés azt, hogy előbb Oroszországhoz csatolja a területet, majd néhány héten belül feladja? A sort még folytathatnánk, hiszen a háború eddigi kilenc hónapja Oroszország több gyengeségére is rámutatott. A politikai és a katonai vezetés most arra kényszerül, hogy háborús körülmények között korrigáljon és a mulasztásokat pótolva erősítse nemcsak a hadsereg, de az ország működésének hatékonyságát. E tekintetben – ha már így alakult – a háború és a szankciók kikényszeríthetik mindazon feladatok elvégzésének felgyorsítását, amelyeket békeidőben ellazsáltak.

Még egy ilyen „taktikai visszavonulást” mindenesetre aligha bír el az orosz hadsereg anélkül, hogy ne kockáztassa a stratégiai vereséget. E tekintetben kritikus lehet az elkövetkező időszak, ameddig a mozgósított nagyjából 300 ezer tartalékos beérkezik a frontra. Ha az időjárás is úgy alakul, és a sáros „raszputyica” után lefagy a talaj, amelyen újra könnyen lehet mozgatni a technikát, akkor két fronton is újabb ukrán ellentámadás indulhat. Zaporizzsja körzetében már mintegy 40 ezer katonát vontak össze, és amennyiben sikeresen áttörnének Melitopol, Bergyanszk irányában, az új helyzetet teremtene a frontokon, hiszen innen már csak a február 24-ei vonalak mögé vonulhatnának vissza az orosz erők. De az is több mint kínos lenne, ha a másik lehetséges támadási irányban, a luhanszki fronton járnának sikerrel az ukránok. A Herszonnál felszabadult erőket mindkét oldal e két frontszakaszra csoportosítja át, közben pedig ne feledkezzünk meg arról, hogy a Donbaszban az oroszok haladnak folyamatosan előre, és közelednek a Szlovjanszk–Kramatorszk vonalhoz, amelynek áttörésével Luhanszk után kiterjesztenék az ellenőrzést Doneck megye egészére is.

Emellett szisztematikusan folyik a kritikus ukrán, ezen belül is elsősorban az energetikai infrastruktúra bénítása, amely nemcsak a társadalom ellenállását törheti meg, de a hadsereg képességeit is erősen gyengíti. A jelenlegi hadműveleti szünetet tehát nyugodtan értelmezhetjük vihar előtti csendként, hiszen mindkét fél – de a harmadik, proxyoldal is – győzelmi kényszerben érzi magát, és a tél folyamán feltehetően megpróbálja rákényszeríteni az akaratát a másikra. Hogy kit segít majd Tél tábornok, az néhány hónap múlva kiderül, mint ahogy az is, hogy addigra kialakul-e olyan helyzet, amely kikényszeríti a tűzszüneti tárgyalásokat. Ehhez az egyik oldalnak nagy bajban, míg a másiknak nyeregben kell lennie. Egy patthelyzet feltehetően ennél még később ültetheti asztalhoz a háborús feleket.