Akárcsak egy angol lord, Hamdus úr mindennap pontban ötkor megérkezik a Nílus közepén lévő klubba, helyet foglal törzshelyén, elfogyaszt egy teát, majd egy óra múlva távozik. Évtizedes hagyomány ez, egy egészen más Egyiptomból. Nasszer elnök országából. Egy olyan világból, amikor az emberek még ismerték a becsület fogalmát, és a lelkük többet ért annál az egy fontnál, amiért napjainkban bohócot csinálnak magukból jöttment turisták kedvéért. De a körös-körül nyüzsgő Kairó zajai nem érnek el a Zamalek szigeti klubba. Itt béke van, és a szmogtól és zsúfoltságtól megcsömörlött lélek rövid időre megnyugodhat. Az elegáns pincér odavezet a szőlőlugas alatt elhelyezett asztalhoz. Hamdus úr kedvesen fogad, teát rendel nekünk, majd beszélgetni kezdünk. Az idős tábornok személyében a legmegfelelőbb embert találtuk meg arra, hogy felidézzük Egyiptom modern történetének legdicsőségesebb időszakát, a Szuezi-csatorna államosítását. A neves alkalomnak idén van az 50. évfordulója.

{mosimage}

A 85 éves öregúr igen tájékozott. A hatvanas években két ízben is járt Magyarországon, és máig aktívan figyelemmel kíséri a világban zajló eseményeket. Ahmad Hamdus egyszerű parasztcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Kétéves volt, amikor édesapja meghalt. Útja így a hadseregbe vezetett, amely annak idején az egyetlen biztos megélhetés és tanulási lehetőség volt a szegényebb sorból származó fiatalok számára. Gamál Abdel Nasszerral először tizenévesen találkozott. A későbbi elnök abban az iskolában volt tanár, ahol Hamdus úr tanult. Később Hamdus úr a politikai paletta bal felére sodródott, de hamarosan tagja lett a Nasszer vezette Szabad Tisztek Mozgalmának. – Nasszer azt mondta, a hazafiasság nem pártfüggő – magyarázza Hamdus úr. – Éppen ezért mozgalmában mindenféle politikai nézeteket valló emberek jelen voltak. Egyetlen összekötő kapocs köztünk a feltétlen hazaszeretet volt. Hamdus úr később Nasszer oldalán vívta végig az 1952-es forradalmat, amelynek eredményeként megdőlt az angolok bábjaként működő II. Faruk király uralma. De Nasszer nem csak őt varázsolta el. Egész Egyiptom, mi több az arab világ a karizmatikus vezető bűvkörébe került, aki nemcsak szavaival, hanem tetteivel is kiállt az arab egység és a társadalmi igazságosság mellett. – Nasszer volt a legnemesebb és legigazabb ember, akivel valaha találkoztam – emlékszik vissza Hamdus úr. – Annak ellenére, hogy elnökké és egy nemzet bálványává vált, mindvégig megmaradt annak az egyszerű embernek, aki a kezdetekben volt. Mindig kikérte és türelmesen végighallgatta mások tanácsait. Akivel egyszer találkozott, annak később is emlékezett a nevére. A keze a végtelenségig tiszta volt. Minden vagyona egyetlen lakás volt, amelyben családjával lakott. Az egyiptomi nép történelme tán legszebb éveit élte Nasszer alatt. Az elnök mezőgazdasági reformot hajtott végre, amelylyel több tízezer parasztcsaládnak adta meg az esélyt a jobb életre. A munkásoknak beleszólást biztosított az üzemek működésébe, a nőket pedig szavazati joghoz juttatta. Nem csoda hát, hogy a nép egy emberként sorakozott fel az elnök mögött. Hamdus úrtól megtudjuk, hogy Nasszer fejében már korán megérett a Szuezi-csatorna államosításának gondolata. Az elnök 1952 novemberében a Párizsból hazatérő dr. Musztafa Hawrani vezetésével tanulmányi irodát alapított, amelynek feladata a majdani államosítás várható jogi és gazdasági következményeinek vizsgálata volt. A 163 kilométeres csatornát még a franciák ásatták 1869-ben, hogy megnyissák a Földközi- és Vörös-tenger közötti kereskedelmi útvonalat. Az egyiptomi uralkodó és a gyarmatosítók eredetileg 50-50 százalékban részesedtek a csatorna tulajdonából, de Iszmáil pasa 1875-ben eladta a részét az angoloknak. Hatalomra jutását követően Nasszer mindent megtett, hogy törvényesen szerezze viszsza, ami az egyiptomi népet megilleti. Miután azonban rendre falakba ütközött, úgy döntött, erővel oldja meg a dolgot. Ez vezetett 1956. július 26-ához, amikor Nasszer elnök kiadta a jelszót: az egyiptomi csapatok megindultak, a csatorna pedig visszakerült gazdáihoz. – Egyiptomon soha nem tapasztalt öröm söpört végig – emlékszik vissza Hamdus úr. – Az emberek az utcákra vonultak. Végre igazán szabadnak és büszkének éreztük magunkat. Az egyiptomi események nem csak a térségre volt hatással. Nasszer tette reménnyel töltötte el az egész harmadik világot és utat mutatott a feltörekvő népeknek. Sok történész szerint ez volt az első szög a Brit Birodalom koporsójában. Az egyiptomi nép egy emberként állt fel az elnök védelmében, még akkor is, amikor a kibontakozó szuezi válságban Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael hármas blokád alá vonta Egyiptomot. Éppen ötven éve történt az államosítás. Ehhez képest néhány kisebb megemlékezésen kívül nem tűnik úgy, mintha Egyiptom ünnepelne. Kairó éli zajos mindennapjait és senki nem emlékezik a dicső évfordulóra. Miért nem ünnepli meg Egyiptom, de akár az arab világ is, nagyságához méltóan az alkalmat? A második világháborúban győztes hatalmak világra szóló ünnepségeket tartottak a háború befejezésének ötvenedik évfordulóján. Miért nem ünnepel hát most az arab világ? Hiszen Szuez államosítása volt az arabok utolsó dicsőséges időszaka, azóta vesztes háborúk, megszállások és megalkuvások sorozata éri őket. – Akkoriban más idők jártak – sóhajt fel Hamdus úr. – Akkoriban még élt a nemzeti szellem. Azóta eltelt ötven év. Sok fiatal, aki azóta született, nem ismeri a történelmet és azt hiszi, hogy a Szuezi-csatorna mindig is Egyiptomé volt. Nem tudják, hogy a csatorna ásásában 120 ezer egyiptomi halt meg, hogy aztán idegenek arassák le a munka gyümölcsét. És persze azt sem tudják, hogy azért is sok hős vére folyt, hogy a csatorna visszakerülhessen jogos tulajdonosa, az egyiptomi nép birtokába. Hamdus úr a 120 ezer egyiptomiról szólva, arabul nem a „meghalt”, vagy „életét vesztette” kifejezést, hanem a „hősi halált halt” kifejezést használta. És bár ez különösen hangzik, mindenképpen megkapó momentum, hogy Hamdus úr világában a munkásnak vagy szegény parasztnak legalább annyi becsülete van, mint egy katonának. Főképp, mert azóta az arab országok többségében a társadalmi egyenlőség fogalma igen megkopott. – Hogy van az, hogy jobboldali újságként érdekli Önöket ez a téma? – kérdezi hirtelen Hamdus úr, mi pedig felvilágosítjuk, hogy Magyarországon, ellentétben a világ többi országában tapasztaltakkal, a jobboldal áll az egyszerű emberek pártján, a baloldal pedig a nagytőkével kollaborál, és az Egyesült Államok ülepét nyalja. – Maguknál a baloldal támogatja Amerikát? – hitetlenkedik Hamdus úr, és látszik rajta, hogy nem hisz a fülének. Mi erre rövid történelmi fejtegetésbe kezdünk, miszerint Magyarországnak még kommunistából is a legrosszabb jutott, hiszen a kommunista eszme a felszabadult keleti blokk legtöbb országában karöltve járt a nemzeti eszmével. – Úgy van – vág közbe Hamdus úr. – Társadalmi igazságosságot kizárólag nemzeti alapokra lehet építeni. Szavait bólogatással nyugtázzuk, és úgy döntünk, hogy inkább nem borzoljuk tovább az idős tábornok idegeit olyan, számára felfoghatatlan ellentmondásokkal, mint a magyarországi szocialisták hozzáállása például a december 5-i népszavazáshoz. Nehéz lenne ezt megemésztenie valakinek, aki Nasszer elnök tanításait követve úgy gondolja, hogy a hazafiasságnak nincs köze a pártszimpátiához. Ehelyett inkább visszatereljük a beszélgetést a medrébe. Visszatérünk az aktuálpolitikához: az arab szolidaritás a múlté lett. A kormányok tétlenül nézik az Irakban, Palesztinában és Libanonban folyó eseményeket. – Miben lenne más a helyzet, ha ma Gemal Abdel Nasszernek hívnák Egyiptom elnökét? – tesszük fel a kérdést. – A politikában nem létezik a „ha” fogalom. Az mindenesetre bizonyos, hogy akkoriban még élt az ellenállás lángja az emberek szívében – sóhajt. Szavaival nem tudunk vitatkozni. Akkoriban tényleg tudták, mit jelent a hazafiasság és a kitartás. Nasszer elnök az után sem adta meg magát, hogy seregei elsöprő vereséget szenvedtek az 1967-es háborúban, hanem szabotázsakciók sorával igyekezett borsot törni az izraeliek orra alá. Akkoriban még az arab szolidaritás is állami szinten működő fogalom volt. Nasszer aktívan támogatta az 1954. november 1-jén kitört algériai forradalmat. Tette mindezt úgy, hogy akkor még Szuezben állomásoztak a megszálló csapatok. Azóta minden megváltozott. A szolidaritás kihalt a nagypolitikából és az utcára szorult vissza. De hová tűnt az ellenállás lángja? – Akkor veszett el, amikor eltűntek azok az arab kormányok, amelyek kötelességüknek érezték, hogy vigyék a fáklyát a tömegek előtt. Mert az ellenállás csak akkor lehet élő fogalom, ha megfelelő vezető vagy szervezet áll az élén – mondja az idős tábornok. – Az arab kormányok sorra lepaktáltak az Egyesült Államokkal. Aki pedig nem tette, azt térdre kényszerítették, vagy ha még nem, hát minden erővel azon vannak, hogy megtörjék. Hamdus úr Egyiptom és az arab világ legdicsőbb éveiben töltötte fiatalságát. Akaratlanul is kikívánkozik belőlünk a kérdés: milyen érzés számára bekapcsolni a televíziót, vagy akár csak végigmenni a zsúfolt kairói utcákon? Az öreg tábornok egy pillanatra az égre tekint, és mi érezzük, hogy a lelke megtelik fájdalommal. – Mindig összerándul a szívem, amikor a régi, harcos időkre gondolok, amikor még az embernek volt becsülete, a korrupció pedig ismeretlen dolog volt. Sokan Európából jöttek hozzánk dolgozni, a jobb megélhetés reményében. Ma Amerika az úr a térségben, és naponta szembesülünk azzal, hogyan gyilkolják testvéreinket Palesztinában, Irakban és legújabban Libanonban. De valóban kihunyt-e a láng? Miközben mi a lugasban beszélgetünk, Libanonban a Hezbollah elszánt harcot vív az országot ostromló izraeli seregekkel. Az ellenálló szervezet vezetője, Haszan Naszrallah valóságos prófétává nőtte ki magát az arab világban. Sokan egyenesen Nasszer elnök utódját látják benne, aki tisztaságával egyesíti az arab utcák embereit, és valamikor majd győzelemre vezeti őket. A párhuzamra még a sajtó is felfigyelt, és több arab napilap – egymástól függetlenül – Nasszer és Naszrallah portréját társította a címlapon. – Az ilyen emberek adnak reményt az araboknak – helyesel Hamdus úr. – Haszan Naszrallah valóban történelmi személyiség, aki felekezetre való tekintet nélkül maga mögé tudta sorakoztatni nemcsak a libanoniakat, de a többi arabot is. Az optimizmusnak, csakúgy mint a pesszimizmusnak, okokra kell épülnie. Én optimista vagyok. A világ mindig előre megy, és a jobb felé halad. Látjuk, hogy ma mit művel Amerika a világban, de azt is látjuk, hogy a dolog visszafelé sül el. Az őrületnek előbb vagy utóbb vége kell hogy legyen. Sayfo Omar