Az Európai Unió a világ fejlesztési segélyeinek 60 százalékát adja. Az Európai Bizottság és a tagállamok együttesen évi 50 milliárd dollárt fordítanak több mint 160 ország segélyezésére. Az egyre fokozódó gazdasági nehézségek természetesen visszavetették a jótékonykodási kedvet.

2011-ben tizenkét uniós ország nyeste meg segélyekre szánt büdzséjét. A tönk szélén álló Görögország 39, Spanyolország 32, Ausztria pedig 14 százalékkal költött kevesebbet mások megsegítésére, mint egy évvel korábban. Ezzel egy időben Olaszország 33, Svédország 19, Németország pedig 6 százalékkal növelte efféle kiadásait. A pénz gyakran látványos, de konkrét haszonnal nem járó akciókra megy el. 2009-ben például belga tánctanárok uniós pénzen tartottak táncórákat Burkina Fasó-i gyerekeknek a „Táncolok, tehát vagyok” fantázianevű projekt keretein belül.

Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy az afrikai országban a lakosság fele napi kevesebb, mint egy euróból él, így a pénznek lett volna helye máshol is. 2010-ben a brüsszeli Tipik Kommunikációs Ügynökség 560 ezer eurót kapott segélykampányok szervezésére, melyből százezer eurót segélykoncertre költött. Mondani sem kell, a rendezvény nem hozta be az árát.

A kudarccal végződő projektek sora hosszú. Az unió például 11 millió euróból létesített Maliban emigrációs központot, melynek célja, hogy segítsen munkát találni az arra alkalmas helyieknek az Európai Unióban. A központ 2008-tól 2011-ig összesen hat embert juttatott európai munkához. Nem csoda. Az unió segélyprogramjait gyakran nem hangolják össze a tagországok politikájával. A Mali projekt kitervelői például nem vették számításba, hogy az uniós országok közül egyedül Spanyolországnak van aláírt migrációs megállapodása az afrikai országgal.

Az uniós pénzek gyakran nem oda kerülnek, ahova az eurokraták megálmodják. Kiválóan példázza ezt Malawi esete. Az afrikai ország öt év alatt 450 millió eurós segélyben részesült. Az éhezők ebből azonban keveset láttak. A brit Daily Mail napilap beszámolója szerint a 2011-es kvóta átutalását követően ugyanis az ország elnöke, Bingu Mutharinka magáncélra vásárolt repülőgépet. Ezt megirigyelhette ugandai kollegája, Yoweri Museveni is, aki egy Gulfstream G–500-as repülő büszke tulajdonosa lett a segély kézhezvétele után, és aki nem mellesleg 130 millió eurós ingatlanban tengeti mindennapjait, miközben országa jelentős része Afrikai viszonylatban is mélyszegénységben él. Megtehették. Az unió ugyanis a segélyek ötven százalékát nem a célprojektekre, hanem közvetlenül a segélyezett állam kincstárába folyósítja „költségvetési támogatás” címszóval, ezzel elveszítve a pénz felhasználása feletti ellenőrzési jogát.

A pazarlás nem csak afrikai diktátorok sajátja. A segélypénzek jelentős részét a brüsszeli bürokrácia homokja issza fel. Hivatalos adatok szerint a segélyek elosztásának adminisztrációs költsége a szétosztott összeg öt és fél százalékára rúg, egyes afrikai, karibi és csendes óceáni programok esetében pedig a 8,6 százalékot is eléri. A segélyek 10 százalékát, 1,4 milliárd eurót pedig olyan további adományozóknak juttatják el, mint az ENSZ vagy a Világbank. Az adomány így sokszor akár három kézen is átmegy, mire eljut a végcéljáig. 2009-ben 242 millió eurót végül az EU tagállamai kaptak vissza.

Több korrupció elleni hivatal, köztük a Transparency International, illetve az Open Europe is bírálta az uniót segélyprogramjainak átláthatatlansága, elszámoltathatatlansága, illetve az azt vezérlő bürokrácia túlburjánzása miatt. Az unió költségvetésének kevesebb mint 9 százaléka irányul a közösség területén kívüli tevékenységekre. Ennek ellenére az unió csalásokat vizsgáló intézménye, az OLAF tevékenységének 25 százalékban a segélyprogramok körüli visszásságokat vizsgálja.

Ami ennél is nagyobb baj, Brüsszelben sokszor nem vizsgálják meg, hogy a segélyezettek valóban rászorulnak-e a támogatásra. Az európai fejlesztési segélyeknek kevesebb mint fele jut a szegény országoknak. 54 százalékot olyan országok kapnak, mint Törökország vagy Szerbia, melyek gazdasága egyes uniós országokénál is jobban prosperál. 2009-ben Törökország például 500 millió eurónyi segélyt kapott, mely kétszer annyi, mint amit az unió a háború sújtotta Afganisztánnak juttatott. A hivatalos magyarázat szerint a bőkezű adományok célja ilyen esetekben az uniós csatlakozás előkészítése. Más kérdés persze, hogy az unió a legritkább esetben hangolja össze különféle politikáit. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy a csatlakozási folyamatok a segélyprogramoktól függetlenül haladnak. Ha tehát Belgrád kisebbségpolitikája vagy valamely háborús bűnös körüli huzavona miatt Brüsszel felfüggeszti a tárgyalásokat, akkor ezzel a korábban kifizetett segélyek is kárba mennek.

Sokkal szembetűnőbb ugyanez a probléma Törökország esetében, ugyanis az uniós csatlakozására évről évre kevesebb reális esély van. Ennél azonban jóval extrémebb példák is vannak. Ilyen az olajban és gázban gazdag Mozambik, mely évi hétszázalékos növekedésével a világ legdinamikusabban növekvő gazdaságainak egyike és Tanzánia például, melyek rendszeresen részesülnek a különféle juttatásokból. Tudvalevő természetesen, hogy a segélyezés gyakran megalapozott gazdasági és politikai érdekek érvényesítésének egyik módja.

Mozambik és Tanzánia természeti kincseire a holland Shell, a Cove Energy, az olasz ENI, a portugál Galp Energia, illetve a British Petrol egyaránt pályázik, melyhez nem árt jó viszonyt ápolni a politikai vezetéssel. Ezen a téren azonban – éppen az egységes politika hiánya miatt – Európa vesztésre áll. Noha a mozambiki exportnak fontos célállomása Európa, az ország legnagyobb nem afrikai importpartnere Kína. Tanzániának pedig mind export, mind pedig import terén India és Kína a fő üzlettársa. A közös büdzséből – leginkább német és brit zsebből – fedezett segélyek sokszor egyes régi gyarmattartó országok személyes politikai érdekeit szolgálják.

2012 júliusában Jose Manuel Barroso – jelenlegi uniós vezető, volt portugál miniszterelnök – több egykori portugál gyarmatot, köztük Tanzániát látogatott meg, ahol nagyszabású programokat jelentett be. Kritikusai szerint a főbiztos célja a portugál-tanzániai kapcsolatok fellendítése volt. Gyakran érik hasonló kritikák Franciaországot is. A legkirívóbb mind közül talán az egykori francia gyarmat, Új-Kaledónia ügye, mely ország 2000 és 2013 között 50 millió euró segélyt kapott. A trópusi sziget lakossága alig éri el a negyedmilliót, ráadásul igen gazdag természeti kincsekben, hiszen a világ nikkelkészleteinek felét birtokolja. 2004-ben az egy főre jutó GDP meghaladta a húszezer eurót, miközben az uniós átlag nem egészen 21 ezer euró. Ha mindez még nem súrolná az abszurditás határát, vannak még vadabb példák is. A források elosztását ugyanis több évtizedes reflexek uralják, az uniós bürokraták pedig nem veszik figyelembe a világgazdaság és a hatalmi viszonyok átalakulását. Ennek köszönhetően a dinamikusan fejlődő India rendszeresen kap támogatásokat a különféle természeti csapások után.

De ami ennél is abszurdabb: 2002 és 2010 között az Európai Unió 309 millió eurónyi fejlesztési segélyt folyósított Kínának, amit 2013-ban újabb 42 millió követ majd. Annak a Kínának, amelyik mára a világ második legnagyobb gazdasági hatalma, sorra vonja saját befolyása alá a Nyugat egykori érdekszféráit és alig egy éve bejelentette, hajlandó segítséget nyújtani az Európai Uniónak a gazdasági válság leküzdésére. Kölcsön segély visszajár?

Sayfo Omar