1968: Egy észak-koreai kommandó támadást indít a szöuli elnöki rezidencia ellen.

1987: Észak-koreai ügynökök merényletet hajtanak végre a dél-koreai légitársaság utasszállító gépe ellen az Indiai-óceán felett.

1993: Phenjan sikeresen teszteli a Scud-C típusú rakéta továbbfejlesztett változatát a japán felségvizek felett.

2006: Észak-Korea kísérleti nukleáris robbantást hajt végre.

2009 májusa: Észak-Korea újabb nukleáris tesztet hajt végre, mely a korábbi, 2006-os próbálkozással ellentétben egyértelmű sikerrel zárul.

2010 márciusa: Az észak-koreai tengerészet kilő egy, a vitatott vizekre tévedő déli járőrhajót, ezzel 46 tengerész halálát okozva.

A forgatókönyv mindig ugyanaz: nemzetközi felháborodás, fenyegetőzés Szöul részéről, heves déli viszontválasz, majd marad minden a régiben.

A híres filmgyűjtő hírében álló Kim Dzsong Il bizonyára ismeri azt az amerikai fiatalok által kitalált játékot, melyben két versenyző autójával egymás felé száguld, és az veszít, aki hamarabb kapja félre a kormányt. Hasonló játékot játszik ő is déli szomszédjával és a világgal. A kormányt pedig itt is az rántja félre, akinek több veszítenivalója van. Ez pedig nevezetesen Dél-Korea.

Szöulban tudják: egy esetleges háború komoly csapás lenne a virágzó gazdaságra. Ugyanakkor a déli vezetőknek minden egyes civil áldozattal el kellene számolniuk népük irányába. Nem így északon, ahol a hiánygazdaság meg sem érezné a frontot, a tekintélytisztelő konfucionista hagyományoknak – no meg az efféle néplélekre épülő diktatúrának – hála, a vezető legitimitását nem ingatná meg egy akár sok százezer ember életét követelő hadjárat. Nem érdeke a háború a születendő ázsiai hatalmi rend új urának, Kínának sem, sem pedig a régi privilégiumaihoz kétségbeesetten ragaszkodó Egyesült Államoknak. Előbbi még, utóbbi pedig már nincs olyan helyzetben, hogy borítékolva érezhesse győzelmét.

Amerika az elmúlt évtizedekben szárazföldi hadjárataira koncentrálva elhanyagolta tengeri erejének fejlesztését, így félő, hogy flottája alulmaradna a CSS-5-ös ballisztikus rakétákkal szemben. Peking óvatossága szintén érthető. Egy eszkalálódó háború súlyosan veszélyeztetné a sárga-tengeri kínai olajszállítást. Kína számára ugyanakkor egy fenyegetőző, olykor agresszív Észak-Korea még mindig jobb, mint egy bizonytalan, összeomlásra ítélt ország. Ezért Peking – mintegy köldökzsinóron tartva szövetségesét – Észak-Korea élelmiszerimportjának 90, energiaellátásának pedig 45 százalékát fedezi, az ENSZ Biztonsági Tanács tagjaként pedig vétójogát felhasználva védi szövetségesét. Az északi rezsim összeomlásával ugyanis – amellett, hogy menekültek milliói indulhatnának meg Kína irányába – eltűnne a jelenlegi ütközőzóna, és a most délen állomásozó harmincezer amerikai katona már a szomszédban lenne.

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai is mutatják, hogy a Koreai-félszigeten háború nem, csakis kisebb csetepaték állnak a játékosok érdekében. Az efféle erőfitogtatások kitűnőek az ellenfél reakcióinak tesztelésére, és egyéb aktuálpolitikai célokat is szolgálnak.

Hogy ki a jó, és ki a rossz, az kizárólag a hollywoodi filmekben egyértelmű. Való igaz: a mindenkori észak-koreai vezetők nem sokat tesznek imázsuk javítása érdekében, így a világ elfogultan és előítéletesen szemléli a Koreák harcát. Egyik oldalon egy nyugatias jóléti állam, a Hyundai, a Samsung és a futball-világbajnokság áll, másikon pedig egy sötét orwelli diktatúra, melyről információ hiányában a közvélemény a legelvetemültebb fantáziának is képes hitelt adni. Pedig a kép a valóságban ennél árnyaltabb. A legvérszomjasabb diktátoroknak is van logikájuk, és az sem ritka, hogy a demokratikus kormányok is érdekeltek lehetnek a feszültségek fokozásában.

A rossz tapasztalatok szerint ha a Koreai-félszigeten eldörren egy fegyver, a nemzetközi közvélemény rögtön Phenjanra mutat. Nem csoda, hogy a közvélemény jelen esetben is északot tartja a konfliktus kirobbantójának. A motiváció is egyértelműnek látszik: Kim Dzsong Il fiának, Kim Dzsung Un-nak a hatalomátvételét próbálja zökkenőmentessé tenni. Tudvalevő ugyanis, hogy a külső fenyegetés letöri a belföldi rivális frakciók támogatottságát, így a 26 éves Kim Dzsung Un népe teljes támogatásával léphet atyja örökébe.

Bár az okoskodásban van logika, a valóság ennél jóval árnyaltabb. Egy elhúzódó konfliktus korántsem biztos, hogy jót tenne a fiatal elnök belföldi támogatottságának. Jelen esetben az sem egyértelmű, hogy észak kezdte-e a csetepatét.

Maga az Associated Press hírügynökség is elismerte, hogy a konfliktus akkor kezdődött, amikor Szöul Phenjan többszöri figyelmeztetése ellenére sem függesztette fel hadgyakorlatát a vitatott hovatartozású, észak-koreai partokhoz közeli vizeken. Való igaz, hogy Jonpjong szigetének bombázása túlzott válasz volt észak részéről, a túlzott reakció azonban nem idegen a déliektől sem. November elején a dél-koreai tengerészet vett tűz alá egy vitatott vizekre evező északi halászhajót.

A tisztánlátás végett tudni kell, hogy nem csak északon, de jelenleg délen is keményvonalasok vezetik az országot. Li Mjung-Bak elnök hároméves pályafutása alatt véget vetett az 1998-tól 2007-ig tartó „napsugár politikának”, súlyosan visszavetve a korábban sikeresnek látszó atomtárgyalásokat. Az elnök, elődeivel ellentétben nem elkötelezett demokrata. Belföldön számos kritika érte az internet és a gyülekezés szabadságának korlátozása miatt. A fanatikus keresztény politikus emellett szisztematikusan lehetetleníti el a lakosság 22 százalékát kitevő buddhisták közösségeit.

A szöuli adminisztráció következetesen gerjeszti az északellenes hangulatot. Júniusban került vásznakra a „71-en a tűzben” című háborús szupermozi. Az 1950-ben játszódó fi lm látványos propagandamunka, melyben 71 hősies déli diák veszi fel a harcot a gyilkos északi regimentekkel. Sokatmondó momentum, hogy a kamera gyakran fókuszál az északi egységet vezető gonosz ezredes Rolex órájára, ezzel jelezve, hogy míg a nép éhezik, addig vezetőik luxusban dőzsölnek.

A jelenlegi feszültség Szöulnak is érdeke. A felfokozott hangulatban könnyebb igazolniuk népük előtt agresszív retorikájukat, amivel egy időben aláaknázhatják a frissen hatalomra lépő Kim Dzsong Un népszerűségét is.

A konfliktust érdemes a nagypolitika kontextusában is megvizsgálni. Az egy héttel a tűzpárbaj előtt Szöulban megrendezett G20-as gyűlésen Barack Obama is jelen volt. Az amerikai elnök ezzel egybekötött ázsiai körútján a fokozódó kínai fenyegetés (Demokrata 2010/41. szám – Az Óceánia-biznisz) ellenében igyekezett megerősíteni távol-keleti szövetségi rendszerét. Vegyes eredménnyel záruló útja során Obama komoly megállapodásokat ért el a gazdaságilag már kínai befolyás alatt álló, politikailag viszont még mindig Amerika felé húzó Indonéziában, Indiával pedig nukleáris megállapodást írt alá, ezzel jócskán felbosszantva Pekinget.

A koreai ügy megfelelő kommunikációval Washington és Peking érdekét is szolgálhatja: előbbi megerősítheti ázsiai szövetségesei védelme iránti elkötelezettségét, utóbbi pedig jelezheti a világnak, hogy a Csendes-óceánon új szelek kezdenek fújni. Ha az Egyesült Államok nem tudja megvédeni koreai szövetségesét, illegitimmé válik az országban állomásozó 28 ezer amerikai katona jelenléte, Kína pedig idővel védelmet ajánlhat Szöulnak az amerikaiak kiebrudalásáért cserébe. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis Peking nem csupán az észak-koreai rezsim pártfogója: míg az elmúlt évben Kína Dél-Koreával folytatott kereskedelme 140 milliárd dollárra rúgott, addig Észak-Koreával ez csupán 3 milliárd dollár volt.

Kínának rövid távon az a legfőbb érdeke, hogy Kim Dzsong Un – a kínai mintát követve – reformokat hajtson végre a gazdaságban. Az amerikai jelenlét megszűnésével – ha Kínán múlik – akár a Koreai-félsziget újraegyesítése is megvalósulhatna.

Sayfo Omar