Tizenhét hónappal a Mubarak-rezsim megdöntése után a jövő Egyiptomának politikai mozgástere lassan kezd kirajzolódni. Az elmúlt hónapok során az egyiptomi közélet egyetlen szabálya a szabálynélküliség volt. Az októberi parlamenti választásokon a parlamenti alsóház helyeinek 47 százalékát szerezték meg a Muszlim Testvérek. A győzelmi mámorban úszó iszlamisták azonban nem számoltak azzal, hogy a hadsereg továbbra is fenn kívánja tartani jogát a jogalkotásba való beleszólásra. Miután a színfalak mögötti tárgyalások zátonyra futottak, június 14-én a legfelsőbb bíróság a tábornokok nyomására feloszlatta a parlamentet.

Amikor a jelek arra kezdtek utalni, hogy a három nappal későbbi elnökválasztásokat az iszlamisták jelöltje nyerheti, a bírák – szintén a hadsereg nyomására – „alkotmányos mellékletet” adtak ki, mely erősen korlátozza az elnöki hatalmat. Ennek értelmében az államfő már csakis a tábornokok jóváhagyásával indíthat háborút, az új parlament megválasztásáig pedig a költségvetési és törvényhozási jogokat a hadsereg gyakorolja. Mindezek mellett a hadsereg a jövőben is maga hozza meg a rá vonatkozó gazdasági és személyi döntéseket. A Muszlim Testvérek válaszul milliós tüntetéseket hirdettek meg Kairóban.

Az elnökválasztás és a szavazás eredményének kihirdetése közti egy hetet ádáz alkudozás töltötte ki a színfalak mögött. Hogy a felek pontosan miben állapodtak meg, nem tudni. Az biztos, hogy a jövőbben mind a hadsereg, mind pedig az iszlamisták megkerülhetetlen szereplői lesznek az egyiptomi politikának. A hadsereg nem hagyhatta figyelmen kívül az iszlamisták mozgósító erejét, a Muszlim Testvéreknek pedig számolniuk kell a hadsereg gazdasági hatalmával, illetve azzal a ténnyel, hogy a szekuláris egyiptomiak – nem beszélve a lakosság tíz százalékát kitevő kopt keresztényekről – erős fenntartásokkal kezelik térnyerésüket. A két erő tehát immár kényszerbérletre van kárhoztatva az egyiptomi politikában.

Számos elemző két utat, a török, illetve a szaúdi mintát látja Egyiptom előtt. Előbbi a vallási és világi vezetés szimbiózisa, utóbbi pedig a vallási erő felülkerekedése irányába mutat.

Az egyiptomi valóság azonban ennél jóval bonyolultabb. Törökországban a hadsereg évtizedeken át a szekuláris rend őrzőjének tartotta magát. Ennek szellemében több alkalommal is puccsal buktatta meg a fennálló hatalmat, legutóbb 1997-ben, mikor veszélyben érezte a világi Törökország létét. Az iszamista AK Párt 2002-es győzelmét követően azonban a hadsereg lassan ki kényszerült hátrálni a politikából. Az Európai Unió a török csatlakozás feltételeként ugyanis a hadsereg leépítését kötötte ki.

Az erősen vallásos Abdullah Gül 2007-es elnökké választásakor a tábornokok így már nem mertek puccsot végrehajtani. Azóta pedig pozíciójuk egyre gyengül. Az egykori török és jelenlegi egyiptomi helyzet között van két lényegi különbség: az egyiptomi hadseregre nem nehezül semmiféle külső kényszer, mely pozíciója feladására késztetné őket. Emellett míg a török hadsereg költségvetésének jelentős részét az állam adta, addig az egyiptomi hadsereg önálló gazdasági entitás, mely a GDP 30-40 százalékát felügyeli. A török AK Párt a társadalom iszlamizálása mellett a gazdaság felpörgetésével betonozta be pozícióját. A Muszlim Testvérek lehetőségei ilyen téren korlátozottak. Az egyiptomi gazdaság felemelésére jelenleg igen kevés az esély. A magas népességszaporulat, a globálisan versenyképes iparágak hiánya, a sivatagosodás és ebből következő mezőgazdasági hanyatlás nem vetít előre pozitív jövőképet az egyiptomi gazdaság számára. Ráadásul a hadsereg gazdasági gépezete közvetett módon tízmilliók megélhetésének záloga, így minden jel arra utal, hogy a tábornokok még sokáig megőrizhetik pozíciójukat.

A nyugati nyomás talán egyedül különféle vám- és befektetési szabályozások liberalizálására fog vonatkozni, mely megfosztja a hadsereget korábbi monopóliumai egy részétől. Ettől azonban a tábornokok gazdasági, és ebből következő társadalmi befolyásával még évtizedekig számolni kell.

A szaúdi modell ugyancsak korlátozottan alkalmazható egyiptomi viszonylatban. Szaúd-Arábiában az ország 1932-es megalakulása óta kettős hatalommegosztás van érvényben, mely értelmében a politikai hatalmat a Szaúd család, a vallási szférát pedig az Abdul-Wahhab dinasztia ellenőrzi. Ezért is van, hogy míg külpolitikailag a királyság erősen nyugatbarát, addig a törvénykezése és a legradikálisabb iszlamista hagyományokat tükrözi. Mivel a hatalmi viszonyok világosak, a két pólus békében megfér egymás mellett.

Az egyiptomi helyzet azonban jóval nehezebb. Szaúd-Arábiában az olajbevételek jólétet, így belső békét garantálnak. Egyiptomban azonban a gazdasági nehézségek társadalmi feszültségek forrásai lehetnek. Szaúd-Arábia számára ráadásul külpolitikai befolyásának építgetésére is futja. Az olajpénzből finanszírozott szaúdi vallási alapítványok és missziók szinte az egész iszlám világban garantálják az ország politikai befolyását. Az Egyiptomi Muszlim testvérek lehetőségei ennél jóval korlátozottabbak. A vallási alapítványok és állami büdzsé jó esetben s csak a jelenlegi gyenge szolgáltatások szinten tartására lesznek elegendőek. A külpolitikai befolyásszerzés pedig elsősorban nem tényleges erőn, hanem diplomáciai manőverezésen múlik.

A Muszlim Testvérek gázai ága, a Hamász mindenesetre kitörő örömmel fogadta Mohamed Murszi győzelmét. A nagy testvér lehetőségei azonban egyelőre még bizonytalanok.

Az egyiptomi erőviszonyok némileg nyugalommal tölthetik el a nyugati országokat, de elsősorban Izraelt. A belföldi pozíciókért küzdő hadsereg, illetve a Muszlim Testvérek egyaránt nyitottak lesznek bármiféle külső segítségre. Ez pedig komoly lehetőséget jelent a külföldi diplomáciának. A nyugati–egyiptomi viszonyok formáló elve a jövőben az „oszd meg és uralkodj” lehet. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy a Muszlim Testvéreket el lehet intézni egy legyintéssel. Az iszlamista mozgalmak sajátja, hogy működésük legfőbb terepének nem elsősorban a politikát, hanem a társadalmat tekintik. A törvénykezés, illetve az oktatás átfogó iszlamizálása segíthet számukra bebetonozni és hosszú távon erősíteni pozíciójukat. Az idő mindenképpen nekik dolgozik.

Sayfo Omar

A Muszlim Testvériséget 1928-ban alapította Haszan al-Banná egyiptomi tanár. Célja a politikai iszlám felvirágoztatása, illetve a muszlim értékek és életvitel társadalmon belüli megszilárdítása volt. A negyvenes évektől kezdve a mozgalomnak több arab országban alakultak csoportjai. Az egyre erősödő egyiptomi szervezet támogatta a Nasszer vezette 1952-es puccsot, mely megdöntötte a Nyugat bábjának tartott Faruk király hatalmát. Miután egyes tagjai merényletet kíséreltek meg Nasszer ellen, a szervezet öt évtizedes illegalitásba vonult. Szadat elnök 1981-es meggyilkolását követően a Muszlim Testvéreken belül szakadási folyamat indult el, mely során a radikális elemek kiváltak. A szervezet alternatív szociális hálót alakított ki, melynek köszönhetően támogatottsága megnőtt az alsóbb osztályok körében. 2005-ben Mubarak elnök engedélyezte a Testvérek képviselőinek egyéni indulását a parlamenti választásokon, ahol a székek 20 százalékát szerezték meg. A Mubarak 2011-es bukását követő választásokon az alsóház helyeinek 47 százalékát szerezték meg.