A Benjamin Netanjahu és Avigdor Liebermann külügyminiszter által vezetett közös Likud-Ysrael Beitenu platform a 120 parlamenti mandátumból összesen 31 helyet szerzett. Noha ez a 2009-es eredményez képest visszaesést jelent, Netanjahu ismét elfoglalhatja a kormányfői bársonyszéket, miután a Likud potenciális szövetségeseit jelentő jobboldali pártok összességében 61, míg a centrista és baloldali erők 59 mandátumot szereztek meg. A Likud visszaesése elsősorban nem a mérsékelt közép erősödését jelzi. Sokkal inkább annak köszönhető, hogy a radikális jobboldaliak egy része nem volt meggyőződve Netanjahu telepek védelme iránti elkötelezettségében és elpártolt a Likudtól.

Sokak meglepetésére második helyen a Jair Lapid vezette Jes Atid (Van Jövő) nevű centrista erő végzett. A vajdasági származású felmenőkkel bíró volt televíziós személyiség így megkerülhetetlenné vált Netanjahu számára. Lapid elsősorban a középosztály embere. Kampányának sarokköveit az adók és termelők rezsijének csökkentése jelentette. Bárhogy is legyen, a következő kormánykoalíció meglehetősen ingatag lesz, ami sok esetben korlátozni fogja Netanjahu mozgásterét.

Számos elemző egyetért abban, hogy Netanjahu sikere az izraeli politikai elit válságának tudható be. Az egykori államalapító öregekből mára csak a kómában fekvő Ariel Saron, illetve a 89 éves Simon Perez maradt. A fiatalabb generációt jelentő Ehud Olmert, Ehud Barak, illetve Tzipi Livni pedig nem örvendenek az elődökéhez mérhető széles társadalmi legitimitásnak. Ebből a vákuumból ered Benjamin Netanjahu támogatottsága, akinek személye mintegy átmenetet jelent a két fenti csoport között. A választási kampányban használt „Erős miniszterelnök, erős Izrael” – szlogen is mutatja, hogy Netanjahu nagyon is tudatában van ennek a szerepének.

Kérdés azonban, hogy mit ígér a békefolyamatok számára ez az erős ember. Noha a nemzetközi híradásokat még mindig gyakran foglalkoztatja a kérdés, az izraeliek számára ez már nem olyan forró ügy, mint egykor volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a korábbi választásokkal ellentétben, most sem Lapid, sem pedig a többi középpárt nem kampányolt a békefolyamattal. Nem véletlenül.

Az izraeliek többsége már nem érzi magát közvetlen fenyegetettségben. A biztonsági helyzet – leszámítva a Gázai övezet északi határához közeli településeket – mára igen jó. A „Vaskupola” névre keresztelt légvédelmi program kiválóan működik, az öngyilkos merényletek pedig teljesen megszűntek.

Az elmúlt években a legkomolyabb biztonsági kihívást már nem a palesztinok, hanem a helyi maffiacsoportok leszámolásai jelentették. Más részről az instabil regionális helyzet, a palesztinok megosztottsága, a szíriai polgárháború és az egyiptomi iszlamista kormányzat miatt jelenleg nincs partner a tárgyalásra. Ebből egyenesen következik, hogy az elkövetkező években a békefolyamat aligha indul újra. A sarkalatos kérdésekben, mint Jeruzsálem ügye vagy a palesztin menekültek kérdése különösen nem várható áttörés. Ehelyett a palesztin és izraeli felek a kevésbé fontos területekről, illetve hétköznapi biztonsági kérdésekről fognak egyeztetni.

Netanjahu számára tehát eljött az offenzíva ideje. A 2012-es, alig egy hétig tartó gázai konfliktus után az ENSZ – elfogadva Mahmúd Abbász egy évvel korábbi beadványát – megfigyelő állami státuszt adott a palesztin hatóságnak. A szimbolikus gesztusra válaszul Netanjahu akkor újabb háromezer telep építését jelentette be Kelet-Jeruzsálemben és Ciszjordániában, majd a választási kampány során a telepek további bővítésére tett ígéretet. Ha a régi-új miniszterelnök nem akarja elveszíteni a jobboldali pártok támogatását – ezzel a koalíciót veszélyeztetve –, folytatnia kell a ciszjordániai és kelet-jeruzsálemi zsidó telepek bővítését.

Ami viszont azt jelenti, hogy a kétállamos megoldás esélye végleg szertefoszlik. A telepekkel felszabdalt Ciszjordániában a nagyobb arab városok egymás számára elérhetetlenné válnak, így a térség alkalmatlan lesz az önálló állami létre. Netanjahu tehát átmenetileg győzni fog. Baloldali izraeli politikusok szerint azonban ez hosszú távon Izrael megsemmisülését eredményezheti. Ciszjordánia telepekkel történő bekebelezése minden szempontból elviselhetetlen terhet róna Izraelre.

A jeruzsálemi központú Truman Institute for the Advancement of Peace felmérése szerint az izraelieknek mintegy 70 százaléka támogatja a kétállamos megoldást. Ezzel egy időben csaknem ugyanilyen nagy azoknak az aránya, akik szkeptikusak a palesztinok szándékait illetően. Beszédes tény, hogy az ACRI (Szövetség az Emberi Jogokért Izraelben) 2007-es felmérése szerint az izraeliek 50 százaléka nem akar arab szomszédságában lakni.

2012-ben a válaszadók kétharmada nyilatkozott úgy, hogy Ciszjordánia annektálása esetén nem adna választójogot az araboknak. Ennél is többen vannak azok, akik külön utakat építenének a zsidók és az arabok számára. Az egyállamos megoldás tehát súlyos és hosszú távon fenntarthatatlan társadalmi problémákat eredményezne a zsidó és arab lakosság között.

A palesztinügy mellett a másik sarkalatos kérdést az új Netanjahu-kormány Irán-politikája, illetve a régóta ígért háború jelenti. Számos elemző véli úgy, hogy a 2013-as év döntő lesz az iráni atomprogram ügyében. Idén ugyanis a folyamatok olyan készültségi szintre jutnak, hogy az atomprogram immár megállíthatatlan lesz. Furcsa mód, az izraeliek többsége nem aggódik. Az izraeli választások eredménye legalábbis azt sejtteti, hogy az izraeliek többsége nem éli meg potenciális fenyegetésként az iráni atomprogramot. Sem a második helyen végző Jair Lapid és pártja, sem a tőle balra lévő pártok nem tekinti kulcsfontosságúnak Irán kérdését.

Az ügy a közeljövőben még ennél is többet veszíthet jelentőségéből, hiszen nyáron Iránban is választásokat tartanak. Az élesen Izrael-ellenes kirohanásairól ismert Mahmúd Ahmadinezsád alkotmányos okokból nem indulhat újra. Egy hozzá hasonló konzervatív jelölt győzelme esetén pedig újra olyan tüntetések jöhetnek, mint amilyenek a 2009-es választások voltak Teherán utcáin. Ha a tüntetések el is maradnának, a gazdaság helyzete mindenképpen komoly terheket ró majd az új államfőre. Mindezek ellenére aligha várható változás Netanjahu Irán-politikájában. A miniszterelnök várhatóan a jövőben is hangos fenyegetőzéssel próbálja majd a nemzetközi közösség figyelmét ébren tartani az iráni atomprogram ügyében. Ennél többre aligha futja majd.

Netanjahu keze meg van kötve. Ha be is következne a támadás, az arról való döntést semmiképpen nem Tel-Avivban, hanem Washingtonban hozzák meg. Az elmúlt években azonban erősen megromlott a viszony Barack Obama és Benjamin Netanjahu között. A bizalom helyreállítása most az új amerikai külügyminiszterre, John Kerryre vár. A jelek azonban arra mutatnak, hogy Obama – miután újraválasztásával már nem kell törődnie – új vörös vonalakat akarna lefektetni Washington és Tel-Aviv viszonyában.

Izrael nemzetközi elszigeteltsége egyre erősebb. A tény, hogy 2012-ben a palesztin hatóság Netanjahu tiltakozása ellenére ENSZ-ben megfigyelői státuszt kapott, egyértelműen mutatja, hogy a nemzetközi politikában új szelek fújnak. Az „erős ember” szerepe nem mindenkinek szimpatikus. Netanjahu már nemhogy segítségre, de diplomáciai támogatásra sem számíthatna egy esetleges Irán elleni támadáskor. A régi-új miniszterelnök számára talán éppen ez jelenti majd a legnagyobb kihívást: helyreállítani a gazdasági válsággal küzdő, katonai kalandokban megfáradt Nyugat szimpátiáját, és megállítani Izrael elszigetelődését.

Sayfo Omar