„Hug a hoodie”, azaz „Ölelj meg egy kapucnist” – szólt David Cameron brit miniszterelnök jelmondata 2006-ban, amikor a fiatalkorú bűnelkövetők iránti megértésre szólította fel a briteket. A frissen kirobbant zavargással vegyülő fosztogatások azonban végleg szerteoszlatták a társadalomnak a – többségében fekete – fiatalok iránti szolidaritását.

Brit lapok élcelődése szerint a „Hang a hoodie”, vagyis a „Köss fel egy kapucnist” szlogen manapság sokkal inkább megértő fülekre találna.

Az elmúlt évtizedben a brit közélet legsúlyosabb témája az iszlám volt. A 2001-es brightoni zavargások, a 2005-ös londoni merényletek, illetve az azóta erősödő muszlimellenesség teljesen háttérbe szorította a klasszikus etnikai ellentéteket.

Minden jel arra utalt, hogy a politikailag inkorrekt faji alapú rasszizmus helyét a politikailag megtűrt kulturális rasszizmus vette át. A Londonból kiinduló, majd több városra átterjedő fosztogatások azonban újra rivaldafénybe helyezték a korábban is problémás fekete közösséget. Annak ellenére, hogy a randalírozókhoz helyenként ázsiai, török, sőt fehér brit fiatalok is csatlakoztak.

Bár senki nem jósolta volna meg, hogy a helyzet idáig fajulhat, a viharnak voltak előszelei. A BBC 2006-os felmérése szerint a fekete gyermekek 57 százalékát egy szülő neveli (a fehérek esetében ez 25 százalék). A csonka családban felnövő fiatalok kétszer akkora eséllyel keverednek bűncselekményekbe, mint azok, akikkel együtt él az édesapjuk.

A fiatalkorúak rehabilitációs intézetében lakók 70 százalékát édesanyja egyedül nevelte. A börtönökben ez az arány 43 százalék. Nem csoda, hogy egy felmérés szerint a 10 éves fekete fiúknak 85, a 18 éveseknek pedig 98 százaléka sportolót, színészt, televíziós sztárt, illetve rappert jelölt meg példaképnek.

A megkérdezettek közül egyetlenegy sem választott értelmiségi figurát. Miután a szülők nem látják el feladatukat, a család helyét az utcai bandák veszik át, melyek értékrendszerét az MTV és az amerikai rapzene formálja. Ennek hatása az oktatásban is meglátszik. Ha a mindennapi életben nem is, az oktatásban erősen jelen van a szegregáció. A tehetősebb szülők magániskolákba járatják gyermekeiket, miközben az állami intézetekben az oktatás színvonala drasztikusan romlott.

Az angol tanárok érdekvédelmi egyesülete, az Association of Teachers and Lecturers 2010-es jelentése szerint a tanárok negyedét rendszeres támadások érik diákjaik, illetve azok családjai részéről, 40 százalékuk pedig komolyan fontolgatja pályája elhagyását a tanulók kezelhetetlen magatartása miatt. A költségvetési megszorítások miatt bezártak azok az ifjúsági klubok, amelyek a legszegényebb környékeken kötötték le egy időre a fiatalok idejét és energiáját.

A problémás gyerekekből csak a legritkább esetben lesznek normakövető felnőttek. Nem csoda, hogy az Európai Unió országai közül Nagy-Britanniában a legmagasabbak az erőszakos bűnelkövetési arányok.

A brit rendőrség becslése szerint csak Londonban 200 bűnbanda tevékenykedik. A gyakran fegyverrel is felszerelt, többségükben karibi-feketékből álló csoportok elsősorban saját közösségeikre jelentenek veszélyt. Olyannyira, hogy mára egy fekete számára Anglia veszélyesebb hely, mint egy angol katona számára Afganisztán.

2001-től 2011 júliusáig 375 brit katona vesztette életét Afganisztánban, akik közül 331 lett ellenséges támadás áldozata. Ugyanebben az időszakban 298 fekete férfit, illetve 67 nőt késeltek halálra, 228 férfit és 14 nőt pedig agyonlőttek Anglia utcáin, ami összesen 607 haláleset.

A Munkáspárt 1998-as hatalomra jutása óta az egy évre jutó, fegyverrel elkövetett bűncselekmények száma majdnem megduplázódott, így mostanra évente közel tízezer ilyen eset történik. A hatóságok nemigen veszik fel a versenyt a bandákkal. Lőfegyverük csak az Észak-Írországban szolgáló rendőröknek van. Angliában alig hétezer fegyveres rendőr dolgozik, a London Metropolitan Police 33 ezer dolgozója közül mindössze 2700 hordhat magánál lőfegyvert. Nem csoda, hogy a brit rendfenntartók gyakran megfutamodásra kényszerültek a fosztogatókkal szemben. Nem tudhatják, melyik kapucnis pulóver alatt lapul pisztoly. A hagyományos tömegoszlató fegyvereknek, mint a vízágyú vagy a gumilövedék, nincs hagyományuk Londonban. Bevetésük ráadásul, csakúgy mint a kijárási tilalom elrendelése, kényes politikai kérdés.

Publicisták és elemzők a 85-ös etnikai zavargásokkal állítják párhuzamba a fosztogatásokat. A 80-as évek zavargásaihoz visszatekintve valóban szembetűnő a hasonlóság: magas munkanélküliség a fiatalok körében, valamint lassuló gazdasági növekedés. Lényeges különbség azonban, hogy akkor a rendőrség valóban gyakran járt el méltánytalanul a fekete közösség tagjaival szemben, ami végül lázongásokhoz vezetett.

Bár a mostani eseményeket is egy fekete férfi lelövése indította el, a fosztogatók láthatóan nem viselik szívükön a 29 éves, négygyermekes drogdíler halálát. Egyszerűen kihasználják a helyzetet. A 16 és 24 év közöttiek 18 százaléka munkanélküli, mely arány a fekete fiataloknál eléri az ötven százalékot. Tottenhamben, ahol a fosztogatások kezdődtek, a brit főváros összes negyede közül a legmagasabb a munkanélküliségi ráta, a nemzeti átlag közel duplája. A munkanélküli segély reálértéke még soha nem volt ilyen alacsony Nagy-Britanniában, mint napjainkban. A heti 120 font (37 ezer forint), amihez a gyermek után további juttatások is hozzáadódnak, éppenhogy elegendő a lakbér, illetve az alapvető élelmiszerek finanszírozására. Ez azonban aligha elég valakinek, aki a fogyasztói társadalom európai fővárosában szocializálódott.

London minden részletében vásárlásra ösztönzi az embert. A televíziók ontják a hirdetéseket, az utcán fényreklámok, plakátok milliói csalogatják az embereket az elektronikus kütyüktől, játékoktól és menő ruháktól roskadozó boltok kirakatai elé. Egy újabb okostelefon vagy divatos cipő sokat mozdít előre egy tizenéves fiatal társai általi megítélésén. Sokan eddig csak álmodhattak új iPhone-ról vagy Nike kosaras cipőről. Most végre megszerezhették maguknak.

Helyi beszámolók szerint a randalírozó fiatalok nem szervezett bandákból kerülnek ki. Sokuk között a fosztogatás és a balhé iránti vágy az egyetlen összekötő kapocs. Illetve az, hogy hallassák a hangjukat. Amikor egy tévéstáb megkérdezte az egyik tottenhami zavargótól, hogy volt-e bármi haszna ennek az egésznek, azt mondta, hogy igen, különben nem kérdeznék most őt.

A zavargásoknak valóban fontos üzenete van. Az OECD 2008-as tanulmánya szerint Nagy-Britanniában OECD-szinten is kiemelkedően nagy a szegények és gazdagok közti szakadék. Szemben más nagyvárosokkal, ahol a szegény etnikai kisebbségek peremkerületekbe telepítve, gettókban élik életüket, Londonban a szegények és gazdagok gyakran egymás mellett élnek.

Természetes jelenség, hogy ugyanabban az utcában többmillió fontos apartmanok és szociális tömbházak is állnak. A tömegközlekedési eszközökön a munkanélküli fekete suhancok és a gazdag, öltönyös banktisztviselők egymás mellett utaznak. A luxusbutikok tőszomszédságában olcsó tömegcikkeket áruló üzletek sorakoznak. Ezt a keveredést sokan brit értéknek tartották. Brit emberjogi szervezetek gyakran kritizálták Franciaországot vagy az Egyesült Államokat a szegregáció miatt.

Párizs bevándorlók által lakott külvárosaiban időről időre kirobbanó zavargások kapcsán brit elemzők gyakran a szegregációra épülő multikulturális társadalom bukásáról beszéltek. Az angliai események után azonban felmerül a kérdés: vajon a multikulturalizmusra van-e egyáltalán jó recept?

Sayfo Omar

Liverpool bandái

Noha sok angol csak most szembesül az utcai bandák fenyegetésével, számos városban, így Liverpoolban ez már régóta ismert jelenség. A város számos kerületét évek óta kapucnis, fejkendős, késekkel felfegyverzett suhancok bandái tartják rettegésben. A buszokat kővel dobálják meg, a nekik visszaszóló polgárokat pedig gyakran megverik és kifosztják.

Egy megdöbbentő különbség azonban van a London, Leeds, Brighton és más városok bandáihoz képest. A liverpooli bandák nem feketékből vagy pakisztániakból, hanem szinte kivétel nélkül fehér, gyakran vörös hajú, szeplős fiatalokból állnak.

A tisztes liverpooli polgárok véleménye erősen megoszlik a jelenség kezelését illetően. Vannak, akik fiatalokat megcélzó klubok alapítását, jobb oktatási és lakhatási feltételek biztosítását követelik a kormányzattól, mások pedig nagyobb rendőri jelenlétet és keményebb büntetések alkalmazását látnák szívesen. A liverpooli fehér fiatalok indítékai látszólag nehezen magyarázhatóak etnikai okokkal.

A jelenségre a választ Michael Macilwee adta meg a The Gangs of Liverpool című könyvében. A magyarázat pedig korántsem vetít előre megnyugtató képet a jelenlegi utcai bandák kezelését illetően. Macilwee egészen a későviktoriánus Angliába repíti vissza az olvasókat. 1874-es, a Daily Post napilap számára írt leveleket idéz. A tisztes középosztálybeli liverpooli polgárok felháborodva ecsetelik, hogyan keserítik meg életüket a suhancokból szerveződött bandák. A fiatalok hangoskodnak, téglákkal verik be az ablakokat és kirabolják a környékükön áthaladó idegeneket. A viták 1884-ban csúcsosodtak ki, amikor a hírhedt High Rip banda halálra késelt egy tengerészt. A polgárok – ahogy ma is – az iskoláztatás javítását, klubok alapítását és a rendőri jelenlét fokozását követelték. Sokan voltak, akik a liberális bevándorláspolitikát tették felelőssé a Liverpool utcáin kialakult állapotokért. A problémás fiatalok ugyanis – akárcsak mai kortársaik – bevándorló szülők gyermekei voltak.

A mostanitól eltérően azonban nem a karibi térségből, Afrikából vagy Ázsiából, hanem Írországból származtak. Az 1850-es évek bevándorlási hulláma következtében ugyanis a város lakosságának több mint 20 százaléka volt ír. A második generációs fiatalok vallási és etnikai alapon alakítottak bandákat. Egymással is összecsaptak, máskor meg a kikötőben fosztogattak.

A mai liverpooli események kapcsán már senki nem beszél írekről. A 2001-es népszámláláson az összeírtaknak csupán 0,75 százaléka született Írországban, 0,54 százaléka pedig Észak-Írországban.

A többiek, azóta elvesztvén ír identitásukat, britekké váltak. Az idő viszont mintha megállt volna Liverpoolban. Az erőszak generációról generációra öröklődött, és mára eredeti arcát elveszítvén, részévé vált a város fiatal-szubkultúrájának. Mi több, az egész országénak. Anglia ugyanis a futball-huliganizmus őshazája. A csapatok szurkolótáborai közti ellentét pedig hol városi, kerületi rivalizálásra, hol pedig osztálybeli vagy éppen etnikai gyökerekre vezethető vissza. Olyan csapatok, mint az Arsenal, Aston Villa, Everton, Manchester United vagy Liverpool FC hagyományosan katolikus ír szurkolóbázissal rendelkeztek.

Ez a tény magyarázza a fenti együttesek szurkolóinak szembenállását az olyan angol hátterű csapatokkal, mint a Manchester City, Chelsea, Bolton vagy Leeds. A szurkolók háborúja, bár már rég nem angol–ír konfliktusról van szó, ma is tart.

Híres zavargások Angliában

1355. Oxfordi diákok összecsapása helyiekkel, miután egy kocsmában megvertek egy, az ital minőségére panaszkodó fiatalt.

1515. Londoni tömegek összecsapásokká fajuló tüntetése gazdag külföldi kereskedők és bankárok ellen.

1780. Katolikusellenes zavargások Londonban.

1819. Éhséglázadás Manchesterben.

1958. Etnikai zavargások a londoni Notting Hill-ben.

1970. Diáklázadások Cambridgeben.

1975. Etnikai zavargások Leedsben.

1977. Nacionalisták és antifasiszták összecsapása a londoni Lewishamban.

1985. Karibi-feketék összecsapása a rendőrökkel Brixtonban.

1990. Több városra kiterjedő zavargások Margaret Thatcher adóreformjai miatt.

2001. Pakisztáni fiatalok összecsapása nacionalistákkal, majd rendőrökkel Oldhamben.

2001. Fekete és ázsiai fiatalok összecsapása rendőrökkel egy ázsiai férfi letartóztatása után Leedsben.

2005. Ázsiaiak és feketék összecsapása Birminghamben egy ázsiai lány megerőszakolása miatt.