A számítógépes szabotázsakciók és iráni atomtudósok elmúlt hónapokban történt likvidálása ellenére a hírek szerint Irán a közelmúltban sikerrel helyezett működésbe több nagyhatékonyságú urániumdúsító centrifugát.

A Fordow hegyek gyomrába rejtett centrifuga segítségével Teherán a közeljövőben jelentős mértékben fogja növelni sűrítési kapacitását. Teherán – saját bevallása és neves nyugati elemzők egybehangzó véleménye szerint – már az idén elérheti az áttörési pontot, amikor légi csapással már nem lehet megállítani atomprogramját.

Az Egyesült Államok, Izrael és nyugati szövetségeseik eddig minden politikai eszközt megragadtak a perzsa atomprogram megfékezése érdekében. Hiába. Noha az iráni bankszektort és az olajipart sújtó nemzetközi szankciók súlyos csapást mértek az ország gazdaságára, illetve a politikai vezetés népszerűségére, eredményességük erősen korlátozott volt. Mindaddig, míg Oroszország, Kína, illetve India gazdaságilag és politikailag támogatja Teheránt, a szankciók nem érhetnek célba. Arra pedig, hogy az atomprogramot megtorpantsák, nem voltak, és a közeledő határidő elérkeztéig várhatóan nem is lesznek képesek.

Az izraeli jobboldali vezetők egyre inkább reális alternatívaként gondolnak egy esetleges légi csapásra. Különösképp, hogy már az izraeli baloldal sem ellenzi olyan mértékben az akciót, mint azt korábban tette. Tel-Aviv persze minden bizonnyal tisztában van egy háború várható következményeivel. Izrael aggodalma ugyanakkor érthető. Saját szempontjából nézve Tel-Avivnak nincs oka bízni Teherán becsületszavában, miszerint nukleáris programja kizárólag békés célú. Ha pedig Irán tényleg szert tesz atomfegyverre, az Izrael számára végzetes lehet. A zsidó állam területe igen kicsi, így akár egyetlen atomcsapás is megsemmisítő lehetne számára. A hidegháború idején mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok atom-tengeralattjáró flotta működtetésével és bombázórajok szinte folyamatos légi őrjáratozásával garantálta képességét egy esetleges válaszcsapásra. Izraelnek azonban nincs ilyen válaszcsapásra alkalmas flottája és az is erősen kérdéses, hogy a politikai vezetés túlélne-e egy esetleges iráni kezdőcsapást. Nem beszélve arról, hogy a két ország aránylag közel van egymáshoz, a rakéták röppályájának rövidsége miatt így igen kevés esélye van egy váratlan csapás kivédésének. Ha Iránnak tényleg lenne atomfegyvere, mindkét országban paranoiás állapotba került vezetők ujjai remegnének a piros gomb felett.

Az egymás támadásától rettegő Irán és Izrael pedig aligha tanúsítanának olyan megfontoltságot, mint a nagy atomhatalmak a hidegháború idején. Izrael inkább minden bizonnyal egy ilyen, számára veszélyes helyzetnek próbálná elejét venni. Ha Izrael támadni akar, most kell megtennie. Az iráni atomkomplexumok az izraeli légierő hatótávolságának határán helyezkednek el. Az izraeli bombázók – a Törökországgal való viszony megromlása miatt – csakis Irak felett átrepülve érhetnék el célpontjaikat. Ehhez minden körülmény adott, hiszen Irak légtere jelen pillanatban gyakorlatilag őrizetlen. Ez a kellemes helyzet azonban nem fog örökre fennállni.

Az iráni atomprogram teljesülésének végleges megakadályozására gyakorlatilag már semmi esély nincs. A Natanz-i földalatti urániumdúsító erőművet ugyan könnyen megsemmisíthetik az izraeli bombák, de a Fordow hegyek mélyén lévő bunkerben már aligha okozhatnak károkat. Az objektum ráadásul a síita szent város, Komm mellett van, így egy esetleges támadás könnyen vallási színezetet kaphatna, ezzel mobilizálva a régió síita muszlim lakosságát. Egy izraeli támadás legjobb esetben is csak korlátozott és időleges kárt okozna az iráni atomprogramnak. Ugyanakkor nem lenne hiábavaló, hiszen extra költségeket jelentene a perzsa államnak, demoralizálná az atomlétesítmények dolgozóit, eközben pedig a nemzetközi szankciók tovább gyengítenék a rezsimet. Ezzel egy időben viszont komoly regionális konfliktust idézne elő, melynek kimenetele erősen kérdéses. A fegyveres akció súlyos veszteségeket okozna a nemzetközi olaj- és pénzpiacok számára, melyekért a nemzetközi közvélemény Izraelt hibáztatná. Tel-Aviv számára azonban még így is megérné a dolog. Biztosra vehető ugyanis, hogy Teherán nem hagyna szó nélkül egy efféle akciót. Az iráni válaszcsapás viszont feljogosítaná az izraeli hadvezetést további támadások végrehajtására. A második támadási hullám már Irán olajipari létesítményeit, elektromos hálózatát és telekommunikációs rendszerét érné.

Noha elsőre azt hihetnénk, hogy Izrael számára szerencsétlen fordulat lenne, ha Irán korábbi fenyegetéseit beváltva lezárná az Araböböl olajszállítása szempontjából létfontosságú Hormuzi-szorost, vagy támadást intézne a térségben állomásozó amerikai csapatok ellen, azonban mindez Tel-Aviv számára mégsem lenne feltétlenül negatív fejlemény. Ezzel ugyanis az Egyesült Államok is belépne a konfliktusba. Az erőviszonyok így egyenlőtlenebbé válnának, és minél tovább tartana a konfliktus, annál nagyobbak lennének Irán veszteségei ahhoz képest, amiket Izrael szenved el.

Izrael 1981-ben Irak, 2007-ben pedig Szíria atomlétesítménye ellen intézett támadást. A válaszcsapás mindkét esetben elmaradt. Mind Bagdad, mind pedig Damaszkusz tudta, hogy domináns légierejével Izrael nagyobb veszteségeket tud okozni egy esetleges konfliktus esetén.

Az izraeli vezetőknek alapos okuk van azt gondolni, hogy Teherán is hasonlóan spekulálna. Különösképp, hogy a perzsa állam regionális befolyása jelentősen visszaszorulóban van. Míg pár évvel korábban még komoly esély volt rá, hogy Irán utasítására a palesztin Hamász és a libanoni Hezbollah rakétatámadásokat indítson a zsidó állam ellen, ma ez már nem feltétlenül van így. Noha a Hezbollah lojalitása megkérdőjelezhetetlen, a szíriai események súlyosan gyengítik a síita szervezet pozícióját és lehetőségeit. A Hamász pedig – mely egykor kevés patrónusa egyikeként tekintett Iránra – egyre inkább a szunnita arab országok, így Egyiptom és Szaúd-Arábia irányába nyitna. Utóbbi pedig legnagyobb regionális ellenfelének nem Izraelt, hanem a perzsa államot tartja.

2012 novemberében elnökválasztásokat tartanak Amerikában. Ha Obama ismét elfoglalhatja helyét a Fehér Házban, komoly esély van arra, hogy – miután harmadjára úgysem választhatnák újra – keményebb hangot üt meg a zsidó állammal szemben. Tel-Avivnak ezért még a választások előtt kell lépnie. Noha a zsidó szavazatok számarányuk miatt elhanyagolhatóak Barack Obama számára, a különböző Izrael-barát lobbicsoportok támogatásával ez már koránt sincs így. A republikánus jelöltek már így is azzal vádolják a demokrata elnököt, hogy nem viseli kellőképpen szívén Izrael sorsát.

Nem véletlen, hogy Obama 2011 novemberében kampányt indított, mely során több zsidó szervezetet is felkeresett, biztosítva őket arról, hogy az Egyesült Államok nem köt kompromisszumot Izrael biztonságát illetően. Ha Tel-Aviv valóban meglépi a kezdőcsapást, Obama elnök nehéz helyzetbe kerül: noha tagadni fogja, hogy tudott volna szövetségese tervéről, azt már nem teheti meg, hogy legalább szóban ne álljon ki Izrael mellett.

Obamának a választások évében keménynek kell látszania azért, hogy kifogja a szelet republikánus kihívója vitorlájából. Amerika így kénytelen-kelletlen beállna szövetségese mögé. A Közel-Kelet pedig lángokba borul.

Sayfo Omar