Talán a Camp David-i megállapodás óta nem volt olyan eseménydömping a Közel-Keleten, mint amilyet az elmúlt hetek során tapasztalhattunk. Mahmúd Abbász első európai látogatása is bizonyította: a megújult palesztin vezetés immár nemzetközileg elismert tényezővé vált. Úgy tűnik, a hamvába holt útiterv újra életre kelt, és a palesztin állam akár néhány éven belül megalakulhat. Eközben egyre nagyobb nyomás nehezedik Szíriára, amely a jelek szerint végérvényesen ki kényszerül vonni katonáit Libanonból.

Mahmúd Abbász palesztin elnök elmúlt heti európai útja olyan diadalmenet volt, amelyhez hasonlóban palesztin vezetőnek rég nem volt része. A találkozón jelenlévő európai uniós és NATO-vezetők egytől egyig támogatásukról biztosították Abbászt és kormányát, akinek minden tőlük telhető segítséget felajánlottak a béke megteremtése érdekében. A jelenlévők hitet tettek az intifáda okán abbamaradt útiterv folytatása mellett, az Egyesült Államok pedig segítséget ajánlott Abbásznak a palesztin biztonsági erők kiképzésében. A konferencia legbiztatóbb momentuma talán az volt, amikor a találkozón résztvevő Condoleeza Rice amerikai külügyminiszter kijelentette: "egy szétszabdalt területekből álló ország nem lehet működőképes". Hozzá hasonlóan Joschka Fischer német külügyminiszter is a kétállamos megoldás mellett tette le a voksát, amelyet az egybegyűltek tizenöt oldalas nyilatkozatban szentesítettek. Abbász a magas rangú vezetők társaságából, azok egyetértő bólogatása közepette üzente meg az izraeli vezetésnek, hogy kormánya közvetlen tárgyalásokat kíván folytatni velük a végleges békéről, mely elérése érdekében lehetetlen megkerülni az olyan sarkalatos kérdéseket, mint a palesztint menekültek sorsa, az izraeli telepek felszámolása, illetve a végleges határok meghúzása. A találkozó eredményességét megpecsételendő az Európai Unió 330 millió dollárt ajánlott fel a palesztin hatóságnak infrastruktúrája fejlesztésére, amelyet az Egyesült Államok megtoldott 350 millióval. Ez idáig az Európai Unió havi 10 millió Euróval támogatta az izraeli szegregációs fal által életképtelenné tett palesztin hatóságok működését és infrastrukturális fejlődését. A mostani gesztust elemzők a jövőbeni európai befolyás és diplomácia segítő momentumaként üdvözölték, voltak azonban, akik a terrorizmus támogatásaként értékelték. Utóbbiak többnyire azok közül kerültek ki, akik nem tudtak hova lenni örömükben, amikor az Egyesült Államok által Izraelnek folyósított évi 12 milliárd dolláros segítség került szóba. A jelenlegi, összesen 680 millió dolláros felajánlás azt sejteti, hogy a nyugati országok biztonságban érzik pénzüket Palesztinában, nem tartanak a befektetéseiket legyaluló izraeli buldózerektől, és a békére, mint reális esélyre tekintenek. Az izraeli kormány nem küldött képviselőket a londoni csúcsra, de óva intette a résztvevőket attól, hogy Izrael-ellenes kirohanások színterévé tegyék a találkozót. Ezt megelőzendő Szilvan Salom külügyminiszter is útra indult, hogy tárgyaljon a magas rangú vezetőkkel, köztük Hoop Scheffer NATO-titkárral, akinek kifejtette: "Izrael közös demokratikus értékeket vall a NATO országaival". Abbász meleg londoni fogadtatását az a Tel-Avivban elkövetett, öt ember halálát követelő merénylet sem ingatta meg. A dolog kapcsán – az eddigi gyakorlattól eltérően – az izraeli vezetés sem intézett kirohanást a palesztin elnök ellen. Saron a miheztartás végett ugyan felszólította Abbászt a terrorizmus elleni harc fokozására, de a fő fenyegetés ezúttal másnak szólt. Az izraeli miniszterelnök, nagyszerű érzékkel, felismerve és meglovagolva a frissen fújó diplomáciai szeleket, a libanoni Hezbollahot és közvetetten a sanyarú időket élő Szíriát tette felelőssé a merényletért, figyelmen kívül hagyva, hogy a libanoni milícia hatásköre kizárólag saját országa területére terjed ki, és embereik, a hermetikusan lezárt határok miatt, ha akarnának sem tudnának izraeli területre lépni. Pár nappal később aztán kiderült, hogy a vád valóban alaptalan volt, mivel az iszlám dzsihád vállalta magára az akciót. Ez Saron számára persze cseppet sem változtatott a lényegen, így továbbra is Damaszkusz felelősségét hangoztatta. Ebben persze kitűnő partnerre talált Condoleeza Rice-ban, aki az izraeli véleményt szajkózva szintén Szíriában vélte a merénylet megbízóját felfedezni. Az izraeli hatóságok pár nappal a merénylet után elfogtak egy iszlám dzsihád-aktivistát a nyugati part Tulkarem városában. Hogy az illetőnek volt-e köze a robbantáshoz, nem támasztották alá bizonyítékokkal, de gyakorlatilag mindegy is, hiszen az izraeli közvélemény előtt valakinek viselnie kell a bűnbak szerepét. A legfőbb bűnbak viszont mindenképpen Szíria. A Damaszkuszra nehezedő nyomás egyre erősödik, így a 14 ezer, Libanonban állomásozó szíriai katona kivonulása immár eldöntött kérdés. A két héttel ezelőtti, Rafik Hariri volt libanoni miniszterelnök ellen elkövetett merénylet végképp kiverte a biztosítékot a szír katonai jelenlétet ellenző libanoniak körében, holott mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Hariri halála nem száradhat Szíria lelkén, hiszen a szír titkosszolgálatok nem rendelkeznek olyan technológiával, ami kijátszhatta volna azt a védelmi rendszert, amellyel a volt miniszterelnök védte magát. Hariri páncélautója ugyanis fel volt szerelve olyan készülékkel, mely pár száz méteres körzetben blokkolta a rádióhullámokat, ezzel előzve meg a távirányításos bombák működésbe lépését. Szakértők szerint ma kizárólag a CIA rendelkezik olyan eszközzel, mely ki tudja játszani ezt a rendszert, illetve az, akinek az amerikai titkosszolgálat továbbadja a technikát. Ez pedig aligha lehet a fapados eszközökkel operáló szíriai hírszerzés. A Szíria-ellenes koalícióvá formálódó libanoni ellenzék viszont megfelelőnek látta az időpontot arra, hogy utcára vigye ügyét. Az eredmény nem is váratott magára. Múlt hétfőn a nyomás hatására Omar Karami kormánya lemondásra kényszerült. A reménytelen helyzetet felismerve, Bassár al-Asszad szír elnök bejelentette: "Damaszkusz kész visszavonni csapatait Libanonból. Ennek viszont biztonsági feltételei vannak". Hogy a biztonsági feltételek mit takarnak, egy szóban összefoglalható: béke. Ez persze nem volt ínyére Ariel Saronnak, aki jobb híján maga is csatlakozott a Szíria kivonulását követelő nemzetközi koalícióhoz, és Libanon szabadsága mellett emelte fel hangját. A nemzetközi egyetértés egyhangúvá vált, így a szíriai elnök előtt egyetlen lehetőség áll: hazahívni a csapatokat, amíg – viszonylag – szépen kérik. A jelek szerint ezt Damaszkusz is felmérte, mivel szombaton, a szír Parlament előtt tartott beszédében Asszad elnök bejelentette, hogy a szír katonáknak "az igazi helyük hazai földön van". A kivonulás első ütemében a Bejrútban állomásozó csapatok a Bekaa völgybe vonulnak, majd onnan indulnak haza. A szír kivonulás egyik legnagyobb vesztese a Hezbollah, amely idáig Szíriától kapott fegyverekkel védte Libanon déli határait az izraeli határsértésektől. Nem véletlen, hogy Saron kapott az alkalmon, hogy a Szíria-ellenes koalíció élére álljon. A Hezbollahra nehezedő nyomás a jövőben várhatóan növekedni fog, hiszen az izraeli diplomáciai offenzíva őket is célpontba vette, és törvényen kívül helyezésükre próbálja rábírni a vezető országokat, illetve leszerelésükre a libanoni kormányt. Ez azonban Libanon öngyilkosságával lenne egyenértékű. A szír visszavonulás immár elkerülhetetlen, pedig az egykori szír elnök, Hafez al-Asszad a szír csapatok Libanonba való bevonulása idején azt monda: "Ha minden szír katona szerez öt libanoni barátot, egy nemzetté válunk". A dolgok azonban, a szír titkosszolgálat hathatós munkája eredményeképpen máshogy alakultak. A magas rangú tábornokok egyre inkább saját területként kezdték kezelni a baráti országot, és belemásztak annak belügyeibe, aminek eredményeképpen a libanoni nép, mely kezdetben barátként és a hosszú polgárháborút követő béke elhozóiként tekintett a szír katonákra, lassan megelégelte azok jelenlétét, és egyre dühösebben rázta öklét Damaszkusz elitnegyedeiben a Libanonban szolgált szír tábornokok libanoni pénzből épített rezidenciái felé. Szíria kezében egyedüli ütőkártya a Libanonban lévő 10,5 milliárd dollárt kitevő szíriai tőke lehetne, amely kivonása, tekintve, hogy Libanon költségvetési tartaléka mindössze 11 milliárd dollár, átmenetileg megingathatná az országot. Szír hivatalos források azonban cáfolták, hogy haza kívánnák vinni a vagyont. Ami persze érthető, hiszen a nyugati befektetők egymást tipornák, hogy betölthessék a pénzügyi űrt. Bassár al-Asszad szíriai elnökre személyében is egyre nagyobb nyomás nehezedik. Pedig korábban minden esélye megvolt arra, hogy a közel-keleti reformok zászlóvivőjévé váljon. A történelmi esély azonban az édesapja által örökül hagyott titkosszolgálati és bürokrata apparátus hathatós aknamunkája eredményeképpen elszállt. A jelek szerint több arab kormány viszont időben igyekszik megtenni azt, amit a szír vezetés elmulasztott. A hasonlóan tekintélyelvű Tunézia például az elmúlt héten tárgyalóasztalhoz hívta Saront, aki pár héten belül eleget is fog tenni az invitációnak. Hoszni Mubarak egyiptomi elnök, akinek országa egyébként már békét kötött Izraellel, bejelentette, hogy az elkövetkezendőkben bármely párt számára elérhetővé kívánja tenni az elnöki posztot. E mellet Kairó minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy Tel-Aviv elégedett legyen országaik határának ellenőrzésével. Szaúd-Arábia – talán még Busht is túlkiabálva – követeli a szír csapatok libanoni kivonását. A jordán külügyminiszter, Hani Mulki négy év óta először kíván látogatást tenni Izraelben, melynek apropóját 20 olyan jordán állampolgár szabadon bocsátása körüli tárgyalások adják, akiket még a két ország 1994-es békekötése előtt vettek őrizetbe az izraeli hatóságok. Mára tíz arab ország vette fel a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Az a morbid helyzet állt elő, hogy az arab országok, Irak példáján okulva, Saron háta mögött keresnek menedéket az amerikai demokráciaexport elől.

———————————–

Kétnapos látogatáson Budapesten járt Szilvan Salom izraeli külügyminiszter. Salomot tucatnyi üzletember kísérte el útjára, akik az eddig is lépten-nyomon tapasztalt, és a vélhetően jövőben is tovább bimbózó magyarországi izraeli befektetések megalapozóiként érkeztek hazánkba. A külügyminiszter persze nem pusztán a jövőben épülő plázák és lakóparkok képzeletbeli alapkő letételével foglalatoskodott, hanem az elmúlt hetekben körvonalazódó izraeli külpolitikai stratégiát is képviselte. Ennek jegyében rámutatott Szíria bűnösségére a volt libanoni miniszterelnök, Rafik Hariri meggyilkolásában, illetve az Izrael ellen elkövetett mindenkori terrormerényletekben, valamint a mai libanoni helyzet kialakulásában. Állítása szerint, bár a világ biztonságosabb lett Szaddám Huszein eltávolítása óta – a "világ" alatt semmiképp nem értendő Irak, illetve Európa nagyvárosai, például Madrid, ahol a terror elleni készültségi szint piros jelzést kapott -, a sátán tovább él Szíria és Irán képében, akik továbbra is a nemzetközi terrorizmus első számú támogatói. Ennek ellenére Salom elárulta: Izrael nem készül támadást intézni Szíria ellen. A látogatás során nem maradt el az izraeli "terror-ellenes" politika reklámozása sem. A dolog azonban túlment az egyszerű promóción, hiszen Salom határozott kérésként intézte a magyar kormányhoz, hogy az vegye fel a Hezbollahot a terrorista csoportosulásokat tartalmazó listájára. Az izraeli külügyminiszter kérésével arra biztatta a magyar vezetést, hogy avatkozzon be egy baráti ország – ez esetben Libanon – belügyeibe. Libanon határának védelmét, a hadsereg gyengesége okán a síita szervezet látja el, melyben széles társadalmi támogatást élvez. Ha a kérés megértő fülekre lelne, az a jövőben komoly diplomáciai következményekkel járhatna, hiszen előrejelzések szerint a hónapokon belül esedékes libanoni választásokon a Hezbollah áttörése várható, mely így kormánytényezővé is válhat. A külügyminiszter látogatásának záróakkordja nem várt fordulatot hozott magával. A szerda esti izraeli nagyköveti rezidencián tartott fogadáson hatalmas megrökönyödést keltett Novák Tamás, a Diplomacy&Trade munkatársa, aki zakója alatt egy palesztin zászlóval, és "Free Palestine" (Szabad Palesztina) felirattal díszített pólót viselve jelent meg, amit a Salommal való fotózáskor elő is villantott. A fiatalember kérése ellenére, a külügyminiszter nem volt hajlandó koccintani vele a szabad Palesztinára. E helyett a feldühödött nagykövet kidobatta a férfit, aki szabad véleménynyilvánításáért később állásával fizetett.