A Moszkvával és az államcsőddel kétfrontos háborút vívó átmeneti ukrán vezetés háborús cselekedetnek minősítette az orosz bevonulást és mozgósította 40 év alatti tartalékosait. A nyugati országok visszafogottan ugyan, de elítélték az orosz lépést. Háború lesz, vagy lenyeli a Nyugat Moszkva erődemonstrációját? Ez itt a kérdés.

Krím visszatért oda, ahova alig több mint fél évszázaddal ezelőttig tartozott. Az azonban, hogy az orosz haderő megáll-e Krím határainál, egyelőre bizonytalan, ahogyan az is, mi lesz az oroszok által birtokba vett félsziget sorsa. Az orosz–ukrán konfliktus lefolyásának több reális forgatókönyve is van. Az az engedély, amit az orosz parlament adott Vlagyimir Putyinnak arra, hogy az orosz fegyveres erőket mobilizálhassa Ukrajna területén az orosz nemzetiségű emberek védelmére, korántsem korlátozódik Krímre. Miután az országban szinte mindenhol élnek oroszok, a felhatalmazás gyakorlatilag Ukrajna egész területére kiterjed, így az engedély akár az ország időleges megszállására is feljogosítja Putyint.

Az orosz katonai fölény egyértelmű. Az orosz haderő 750 ezer emberével szemben mindössze 150 ezer ukrán áll, ráadásul Kijevvel ellentétben Moszkva az elmúlt évtizedben dinamikusan fejlesztette haderejét. Nem beszélve arról, hogy az ukrán haditechnika – elsősorban a légierő – gyakorlatilag ki van szolgáltatva az orosz alkatrész-utánpótlásnak. Noha az orosz győzelem borítékolható lenne, mégsem valószínű, hogy Moszkva kiterjesztené a frontot egész Ukrajna területére. Még arra is kevés az esély, hogy fegyveres konfliktus bontakozzon ki az orosz vagy orosz anyanyelvű emberek által lakott déli és keleti tartományokban, Khravik, Luhanszk, Donyeck, Mikolaiv és Dnyitropetrovszk bármelyikén.

Krím – lakosságának összetétele és földrajzi fekvéséből adódó védhetősége miatt – könnyű terep Moszkva számára. A fenti területek megszállása azonban beláthatatlan következményekkel járhatna katonai és nemzetközi szempontból egyaránt. A keleti tartományok lakói mindenesetre a jelenlegi konfliktustól regionális hatalmuk megerősítését, kulturális és nyelvi autonómiájuk kiterjesztését várják.

Támogató többség

Krím lakóinak kétharmada, csakúgy, mint a fenti tartományok orosz és orosz ajkú lakói, Moszkva-barát érzelmeket táplál. Számukra Oroszország és Putyin autoriter rendszere nem rémkép, hanem az optimális jövő. Mégsem biztos, hogy Putyin annektálni akarja a régiót. Ami eddig bizonyos: Kijev elvesztette Krímet. A félsziget Ukrajnából történő kiszakítása – a félsziget lakosságának kétharmada orosz – könnyen igazolható egy helyi népszavazással. Miután Krím híján van természeti erőforrásoknak, költségvetésének kétharmadát jelenleg Kijev finanszírozza. Az Ukrajnából való kiválás esetén az autonóm vagy független Krím gazdaságilag teljes egészében Moszkva befolyása alá kerülne, ahogy történt ez 2008-ban a Grúziából kiszakított Abházia és Dél-Oszétia esetében is. Ezzel párhuzamosan Moszkva fegyveres „békefenntartó” jelenlétet biztosíthatna a krími orosz lakosság számára, ahogy tette ezt Moldova Transznisztria régiója esetében a 90-es években. De még közvetlen jelenlétre sincs szükség, hiszen az orosz haderő akár a most Moszkva mellé álló helyi fegyveres erőkkel is kiváltható.

Sokoldalú érdekek

Az 1994-es Budapesti memorandumban Moszkva kijelentette, hogy nincs területi igénye Ukrajnával szemben. Az azonban még egy másik Oroszország volt. Mint ahogy a mostani események is jelzik: a világpolitikában semmi nincs kőbe vésve. A világ hatalmi viszonyai átalakultak, Putyin Oroszországa pedig nemhogy nem tart tőle, de egyenrangú félként tekint a Nyugatra. A krími fejlemények leginkább az Európai Unió keleti, Oroszországgal hagyományosan hadilábon álló nemzeteit, a balti államokat és Lengyelországot aggasztják. Noha az orosz lépést Brüsszel, Berlin és Washington is elítéli, részükről egyelőre kevés hajlandóság mutatkozik a beavatkozásra. Bár a G7-ek bojkottálták a Szocsiba tervezett G8-as csúcsot, Washington pedig vízumszigorítást és gazdasági szankciókat szorgalmazott, ám ha az orosz–ukrán konfliktus nem lépi át Krím határait, Moszkvának nem kell hosszú távú elszigetelődéstől tartania.

Arra, hogy Oroszország a gáz fegyveréhez nyúljon – ahogy ezt 2006-ban és 2009 januárjában tette Kijevvel való vitái miatt –, leginkább akkor van esély, ha Kijev bekeményít vagy frontot nyit. Moszkvának egyéb esetben sokkal fontosabb, hogy a nyugat-európai országok megbízható partnerként tekintsenek a Gazpromra.

Kedvezőtlen hatások

A nyugati országokat láthatóan készületlenül érték az ukrajnai események. Az amerikai csapatok európai főparancsnoka, Philip Breedlove azt nyilatkozta, hogy a NATO-nak nincs kész terve arra az esetre, ha az orosz haderő megszállná Krímet. Az Észak-Atlanti Szövetség és Ukrajna eddigi kapcsolata igencsak kettős: a NATO-t ugyanis – miután annak Ukrajna nem tagja – jogilag semmi nem kötelezi a beavatkozásra. A Szovjetunió bukása óta valamennyi közvélemény-kutatás azt támasztja alá, hogy az ukránok túlnyomó többsége ellenzi országuk észak-atlanti társuláshoz való csatlakozását. Ugyanakkor korábban ukrán csapatok Boszniában, Koszovóban, Afganisztánban és Irakban is közreműködtek a NATO különböző misszióiban, az Egyesült Államok pedig eddig már több mint ötszáz ukrán tisztet képzett ki.

Korábbi együttműködések ide vagy oda, az Észak-Atlanti Szövetségnek a legkevésbé sem áll érdekében háborút indítani Krím miatt. Ha azonban a Nyugat nem áll határozottan Kijev mellé, az teljes kiábrándulást hozhat a Nyugat-barát ukránok körében, ami a mind Nyugattal, mind Kelettel szemben álló helyi nacionalisták malmára hajthatja a vizet. A radikálisok megerősödésének pedig már rövid távon is elsősorban a helyi kisebbségek – köztük a kárpátaljai magyarok – láthatják kárát.

Sayfo Omar

A Krím félsziget 1774-ben nyerte el függetlenségét az Oszmán Birodalomtól, miután az háborút vesztett az Orosz Birodalommal szemben. Kilenc évvel később Nagy Katalin cárnő annektálta az akkor még zömében tatárok által lakott, negyedmagyarországnyi területet. 1853 és 1856 között Oroszország háborút vívott a félszigeten az Oszmán Birodalom, Franciaország és Nagy-Britannia egyesült erőivel szemben, 1944-ben pedig a félszigetet két évig megszállva tartó náci Németországot verte vissza. Sztálin a németekkel való kollaborálással vádolta meg a tatárokat, és azokat egytől-egyig belső-Ázsiába deportáltatta. Helyükre oroszokat költöztetett, így a Krím orosz többségű lett. 1954-ben Hruscsov a Szovjetunión belül ukrán fennhatóság alá adta a félszigetet. Noha ez hivatalosan ünnepi gesztus volt Ukrajna Oroszországhoz való csatlakozásának háromszázadik évfordulója alkalmából, valójában az ok az volt, hogy Moszkva nem volt képes fizetni a háború utáni újjáépítést.

A Szovjetunió felbomlását követően Krím lakosságának közel 60 százalékát kitevő oroszok nem kívántak Kijev fennhatósága alá kerülni. Miután azonban a Borisz Jelcin vezette Oroszország nem vállalt nemzetközi konfrontációkat, a krími oroszok mindössze korlátozott autonómiát tudtak kiharcolni maguknak. 1992-től az egykor deportált tatárok egy része visszatért. 1991 után a volt szovjet hadiflotta orosz irányítással továbbra is a jogilag különleges státuszú Szevasztopolban maradt. A 2010-es orosz–ukrán gázvitát lezáró egyezmény értelmében a flotta szerződését 2042-ig hosszabbították meg.