Kudarcra ítélt világbírók

Mi pontosan a Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC)? Miért nem lett a világ mindenható igazságszolgáltatója, és miért lép ki belőle hazánk?

Magyarországon biztonságban

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök magyarországi látogatásának első napján érkezett a hír, hogy Magyarország kilép a Nemzetközi Büntetőbíróságból. A Külgazdasági és Külügyminisztérium által előkészített javaslatot még aznap benyújtották az Országgyűlésnek, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter közlése szerint a parlament még április vége előtt el tudja kezdeni az erről szóló törvényjavaslat tárgyalását, május végén ki is írhatják a szavazást, ezt követően pedig az ENSZ-t is értesíteni fogják. A kilépés egy év múlva hatályosul.

Az ICC tavaly november 21-én adott ki elfogatóparancsot Benjamin Netanjahu ellen emberiesség elleni és háborús bűncselekmények miatt, amelyeket az izraeli kormányfő – a bíróság szerint – 2023. október 8. és 2024. május 20. között, azaz a Hamász Izrael elleni támadására válaszul adott megtorlás során követett el. Elfogatóparancsot adtak ki a Hamász több vezetője ellen is, de őket azóta Izrael likvidálta.

A magyar kormány érvelése szerint az izraeli kormányfő elleni elfogatóparancs is azt mutatja, hogy hazánk nem maradhat tovább az ICC-ben, ahová 2000-ben, az első Orbán-kormány alatt lépett be. „Meggyőződésem, hogy politikai eszközzé silányították ezt az egyébként fontos nemzetközi bírói fórumot, amellyel nem tudunk és nem is akarunk közösséget vállalni a következő időszakban” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a Benjamin Netanjahuval közös sajtótájékoztatón. Emlékeztetett rá, „Magyarország világossá tette az első pillanatban, hogy kiáll Izrael szuverenitása, önvédelemhez való joga és az izraeli emberek biztonsága mellett, és azóta is ezt az álláspontot képviseli mindenhol a világpolitikában”.

Másnap a Kossuth rádió műsorában Orbán Viktor felidézte, hogy Magyarország aláírta ugyan az ICC-be való belépésről szóló nemzetközi szerződést, azaz a római statútumot, ám nem tette a magyar jog részévé, tehát már csak ezért sem lett volna lehetősége a magyar rendőrségnek letartóztatni Benjamin Netanjahut. Szándék se volt rá, a kormányfőt idézve ugyanis Magyarországon a vendégeket nem szokás letartóztatni, Izrael pedig még a barátunk is, „és a külpolitikának az értelme és célja egy ország számára, hogy barátokat gyűjtsön”.

Nincs konszenzus

Már 1919-ben, az első világháborút lezáró párizsi békekonferencián felmerült egy nemzetközi büntetőbíróság létrehozásának szükségessége, ám egészen a XX. század végéig nem jött létre. A hiányt pótolandó kilencvenes években az ENSZ Biztonsági Tanácsa a jugoszláv háború, majd a ruandai népirtás kapcsán is létrehozott egy-egy ad hoc büntetőbíróságot.

Az ENSZ Közgyűlése 1998 júniusában Rómában konferenciát hívott össze, hogy véglegesítse a bíróság statútumaként szolgáló szerződést. 1998. július 17-én a Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statútumát 120 igen és hét nem szavazattal fogadták el, míg 21 ország tartózkodott. A szerződés ellen szavazó hét ország Kína, Irak, Izrael, Líbia, Katar, az Egyesült Államok és Jemen volt. Izrael az elutasítást azzal magyarázta, hogy a „lakosság áthelyezése megszállt területre,” ami az arab országok nyomására került a bűncselekmények listájára, kifejezetten az izraeli állampolgárok ellen irányul.

A római statútum 2002. július 1-jén lépett hatályba, így a Nemzetközi Büntetőbíróság hivatalosan megalakult. Önmeghatározása szerint az ICC kivizsgálja és ha indokolt, elítéli azokat a személyeket, akiket a nemzetközi közösség számára legaggasztóbb bűncselekményekkel vádolnak. Ilyenek a népirtás, háborús és emberiesség elleni bűncselekmények.

A világ 195 országából jelenleg 125 teljes tagja az ICC-nek, azon államok tartoznak közéjük, amelyek aláírták a római statútumot, és a parlamentjük is ratifikálta. Ilyen az összes dél-amerikai ország, Ausztrália, Kanada, a legtöbb európai (kivéve a Vatikán, Belarusz és Törökország), Afrika nagyjából fele, Ázsia túlnyomó része azonban nem. Magyarország előtt négy ország jelezte, hogy visszavonja a tagságát: Burundi, a Fülöp-szigetek, Gambia és Dél-Afrika – igaz, utóbbi kettő később meggondolta magát.

A 139 aláíróból 29 mindeddig nem ratifikálta a római statútumot és négy ország jelezte, hogy nem is szándékozik: Izrael, Oroszország, az Egyesült Államok és Szudán. Az ENSZ tagállamai közül 41-en nem írták alá a szerződést, köztük Kína és India sem. Az Egyesült Államok a demokrata Bill Clinton elnöksége alatt írta alá, de egyik későbbi republikánus és demokrata vezetés sem emelte a jogrendjébe.

Magyarország és Netanjahu esete nem egyedi: Vlagyimir Putyin tavaly szeptemberben Mongóliába látogatott, amely bár azon kevés ázsiai ország egyike, amelyik tagja az ICC-nek, nem tartóztatták le az orosz elnököt. Az ICC és az Európai Unió dörgedelmes közleményeket adott ki, de nem történt semmi, hiszen a bíróságnak nincs végrehajtási mechanizmusa. Voltak más példák is, több ICC-tagállam sem tartóztatta le például Omar al-Basír volt szudáni elnököt.

Béna kacsa

Fennállása óta az ICC-t számtalan kritika érte. A legaktuálisabbat a magyar kormány is osztja, miszerint a Vlagyimir Putyin és Benjamin Netanjahu elleni eljárással a bíróság beavatkozik két folyamatban lévő konfliktusba, és a két másik felet – az ukránokat és a palesztinokat – ellenérdekeltté teszi a békés lezárásban.

Az afrikai országok jó része szerint az ICC a nyugati imperializmus eszköze, és aránytalanul sokszor veszi célba Afrikát, az Afrikai Unióban még a kollektív kivonulás lehetősége is felmerült. 2016-ban több afrikai ország is jelezte tagsága visszavonását és mind kifogásolták, hogy az addig megvádolt 39 személy mindegyike afrikai, miközben az ICC nem erőltette meg magát a 2003-as Irak elleni amerikai invázióval kapcsolatban.

A Fülöp-szigetek 2019-ben azért vonta vissza a tagságát, mert az ICC nyomozni kezdett Rodrigo Duterte akkori elnök drogkereskedők elleni drasztikus fellépése miatt. Idén márciusban azonban az új kormány már követte az ICC letartóztatási parancsát, és ki is adta a volt elnököt a hágai központú bíróságnak.

Az ICC fennállásának több mint húsz éve alatt nem bizonyult túl hatékony szervezetnek, összesen tíz személyt ítéltek el. Amerikai kritikusai szerint effektivitását például azzal fokozhatná, ha elfogadna vádalkukat – erre még csak egyszer került sor –, azaz a vádlottak bűnösségük beismerésért cserébe kisebb büntetést kapnának, az ICC pedig jobban fel tudná használni nem túl bőséges anyagi forrásait.

A bíróság rugalmatlanságát és hatékonyságának hiányát leginkább az ugandai hadúr, Joseph Kony esete mutatja, aki ellen az ICC 2005-ben adott ki elfogatóparancsot, de azóta sem tudták érvényesíteni. Joseph Kony nyitottnak tűnt valamilyen kiegyezésre, ám a bíróság nem tárgyalt, Kony és gerillahadserege pedig folytatta addigi tevékenységét.

Még mindig Afrikánál maradva, az első hivatalban lévő vezető, akit megvádolt az ICC 2014-ben, Uhuru Kenyatta kenyai elnök volt, aki ellen a 2007-es választások előtti erőszak miatt indítottak eljárást. Ő személyesen megjelent Hágában, ám végül elejtették ellene a vádakat, mondván, nincs az ügyében elég bizonyíték.

Ami a béke akadályozását illeti, a vád nem új. Erre példa az elefántcsontparti Laurent Gbagbo esete, akit az ICC háborús bűnökkel vádolt, de végül felmentettek és visszatérése után az országban a politikai megbékélés felgyorsult. A bíróságot egyebek mellett azért kritizálták, mert csak Gbagbo és támogatói ellen indítottak eljárást, a másik fél ellen nem, azaz részrehajlóan lépett fel.

A Nemzetközi Büntetőbíróságot tehát vádolták már azzal, hogy részrehajló és rugalmatlan, nincs meg benne a szándék az univerzális igazságosságra és nem érti eléggé a politikai realitásokat, valamint híján van az eszközöknek is ahhoz, hogy hatékonyan eljárjon. Függetlenül attól, hogy mi jogos az ICC elleni konkrét kritikákból – például hogy a nyugati imperializmus eszköze – a, világpolitika természetéből fakadóan sohasem fog olyan hatékonyan és általánosan működni, ahogyan elméletben kellene. Ha pedig továbbra is oldalt akar választani konfliktusokban, ne lepődjenek meg Hágában, ha még többen lépnek ki.