Különleges kapcsolat
Feszült nemzetközi helyzetben fogadta a magyar kormányfőt a globális politika nagyszínpadának egyik befolyásos szereplője. A magyar közbeszéd mégsem az eredményekről szól, hanem a tárgyalóasztal méreteiről. Miért fontos Orbán Viktor moszkvai látogatása, és mit hozott Magyarország számára a jó évtizede különlegesen szorossá vált, mégis pragmatikus viszony?
Napokig taglalta az ellenzéki sajtó, hogy mekkora volt a tárgyalóasztal, amelynek egyik végén Vlagyimir Putyin, másikon Orbán Viktor foglalt helyet a Kremlben. A rossz szándékú hangadók szerint ugyanis ezzel a távolságtartással Vlagyimir Putyin megalázta a magyar miniszterelnököt. A virágok elhelyezéséből és színéből, vagy akár az orosz elnök szemvillanásából is messzemenő következtetéseket levonó „kremlinológia” szellemében érdemes megemlíteni, hogy ugyanennél az asztalnál tárgyalt korábban Vlagyimir Putyin Ebrahim Raiszi iráni elnökkel. Hogy aztán Orbán Viktor távozását követően egy másik teremben a magyar kormányfő egy korábbi látogatásából már ismerős kandallónál üljön Alberto Fernández argentin elnökkel. Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy Argentína a jelenlegi világrendben fontosabb partner lenne Oroszország számára, mint Irán.
Ugyanezek a liberális „kremlinológusok” abból is Orbán Viktor megalázását olvasták ki, hogy az orosz elnök a találkozó elején bensőségesen Viktornak szólítva letegezte vendégét. Csendőrpertut emlegettek, pedig ezzel Vlagyimir Putyin éppen a megbecsülését, és kettejük viszonyának bizalmas voltát akarta nyilvánosan jelezni. De ezt erősíti a két külügyminiszter látványosan kiváló kapcsolata is. Mint ahogy az is, hogy Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor az elmúlt 13 évben már 12 alkalommal találkozott egymással és a két politikus évenkénti találkozóinak sorát csak a koronavírus járvány szakította meg, és Angela Merkel távozása után Orbán Viktor már a legrégebbi hivatalban lévő partnere Vlagyimir Putyinnak az Európai Unióban.
De mindennél többet árul el Magyarországnak az orosz diplomáciában elfoglalt helyéről, hogy Vlagyimir Putyin az elmúlt nagyjából két hónapban a magyar kormányfőn kívül egyebek mellett az Egyesült Államok, Kína, India, Irán, Argentína, Görögország és Franciaország vezetőivel tárgyalt. Emmanel Macron a héten személyesen is vizitelt Moszkvában (mellesleg ő is ugyanannál a hosszú asztalnál ült), a közeljövőben várják oda külügyminisztere után Olaf Scholz német kancellárt, és az emiatt rá nehezedő amerikai nyomás ellenére is még ebben a hónapban látogat el a Kremlbe Jair Bolsonaro brazil elnök. Veretes névsor, amely mutatja, hogy Magyarországnak a súlyánál kiemeltebb helye van az orosz gondolkodásban. Ezt támasztotta alá az is, ahogy és amilyen terjedelemben az orosz sajtó beszámolt Orbán Viktor látogatásáról. Csak a ruszofób előítéletek, és a magyar miniszterelnökkel szembeni végletes elfogultság mondathatja bárkivel is azt, hogy Orbán Viktort Moszkvában megalázták. Ennek ugyanis éppen az ellenkezője történt, megkülönböztetett figyelemben részesítették.
Szánalmas erőlködésnek tűnik e különleges fogadtatás fényében az is, ahogy az ellenzéki politikusok és a sajtó a vizit felvezetéseként már-már hazaárulással felérő bűnként próbálta beállítani magának a látogatás tényét. Nem tetszett ez a vizit egyeseknek az európai fővárosokban sem, pedig az európai politikusok mostanság szintén egymás után hívják a Kremlt. Előbb jött a már jól ismert „Putyin Moszkvába rendelte Orbánt” szöveg, majd petícióban követelték a kormányfőtől, hogy a kiélezett nemzetközi helyzetben ne menjen el az orosz fővárosba, vagy ha elmegy, akkor haza se jöjjön.
Elég szomorú, hogy a pártérdekek még külpolitikai kérdésekben is felül-felülírják a nemzeti érdekeket. Mert mi mással lehetne magyarázni a tisztán látást elvakító ruszofóbia mellett, hogy a magyar ellenzék kézzel-lábbal tiltakozott a találkozó ellen. Azzal érveltek, hogy a jelenlegi nemzetközi helyzetben ez az út szembe megy a szövetségi érdekekkel, és Orbán Viktor ezzel megosztja az Európai Uniót és a NATO-t. Pedig a magyar miniszterelnök a megbeszéléseket megelőzően európai vezető politikusokkal egyeztetett. Ezúttal az Európai Unió soros elnökségét adó Franciaország elnökével Emmanuel Macronnal, és Jens Stoltenberggel, a NATO főtitkárával. Mindenki megnyugtatására, a NATO főtitkárával egyeztetett moszkvai útja előtt Macron is.
A magyar miniszterelnök Moszkvában leszögezte, hogy látogatása békemisszió, és az európai közösség nevében közvetítette a béke üzenetét. Ebből érthettek az óceánon túl is, hiszen az információs térben a végsőkig feszítve a húrt, mindenek előtt az amerikai sajtó kelti a háborús hisztériát. Az, hogy az Ukrajna körüli konfliktus háborúba torkolljon, Európának egyáltalán nem érdeke. Mint ahogy Oroszországnak sem. Ez a történet nem is Moszkva és Kijev, hanem Oroszország és az Egyesült Államok geopolitikai szembenállásáról, a Kreml által követelt biztonsági garanciákról, az új európai biztonsági struktúráról szól. Emellett pedig szokás szerint arról, hogy az Egyesült Államok nem nézi jó szemmel a német–orosz együttműködést, mert az mind a németeknek, mind az oroszoknak, mind Európának nagyon előnyös lenne. Amerikát pedig mindig a gazdasági érdekei hajtották, így ami nem jó a versenytársaknak, az jó az amerikaiaknak. Ebben a helyzetben tehát Orbán Viktor a béke álláspontján állva éppen Európa, benne Magyarország érdekei mentén politizált Moszkvában is. Európát pedig azok gyengítik, akik nem az európai, hanem valami fatális félreértésből vagy elfogultságból kifolyólag az amerikai érdekekből indulnak ki.
Hogy miért jó még, ha egy ország vezetője ebben a feszült nemzetközi helyzetben tárgyalhat az egyik globális hatalom vezetőjével? Mert első kézből tájékozódhat a világban zajló folyamatokról, ami Magyarországnak adott esetben még sokat érhet. E tekintetben valóban nem volt egy súlycsoportban a két politikus, de éppen ezért mindenképpen Orbán kapatott több hasznos információt. De rákérdezhetett arra is, hogy az orosz biztonsági garanciáknak az 1997 előtti állapotok visszaállítására vonatkozó pontja mennyiben érinti Magyarországot. Eközben itthon néhány vészmadár egyenesen azt állította, hogy Moszkva a NATO-tagság feladását követeli. Erről persze szó sincs, ám segítheti a magyar döntéshozókat, ha pontosan látják, hogy hol húzódnak azok a bizonyos orosz „vörös vonalak”.
De menjünk tovább, és nézzük meg, hogy miért értékesek ezek a találkozók. Aki ismeri Oroszországot, az tudja, hogy a legfelső szinten is demonstrált jó viszony olajozza meg igazán a kapcsolatokat az üzleti szférában is. Ennek volt köszönhető az is, hogy a kapcsolatok a pandémia ellenére sem álltak le. A tavalyi év első 9 hónapjában az országaink közötti kereskedelem volumene a Covid berobbanása miatt nagyon nehéz 2020-as év azonos időszakához képest látványosan emelkedve 3,3-ról 4,6 milliárd euróra nőtt, és az azóta felpörgött projektek révén joggal feltételezhető, hogy az idén 5 milliárd euró fölé emelkedik a kereskedelmi forgalom. De ennek a különleges kapcsolatnak volt köszönhető az is, hogy a járvány az együttműködés új területét is megnyitotta. A gyógyszeriparnak idáig is fontos szerepe volt a kétoldalú kereskedelemben, a hazai gyárak markánsan ott vannak az orosz piacon, és sikeresen be is fektettek Oroszországban, míg most a Szputnyik V gyártása kezdődhet meg Magyarországon. Az orosz vakcina segített a járvány legnehezebb pillanataiban is.
De a kapcsolatok emellett is egyre inkább kezdenek megtelni tartalommal. Az egyiptomi vasúti kocsik közös gyártása hatalmas üzlet, azonban Magyarországra készül a KamAZ is. A legnagyobb orosz járműgyártó magyarországi kutatás-fejlesztési központot hoz létre, majd a tervek szerint az évtized közepétől egy összeszerelő üzemet is hazánkba telepít. Új távlatok nyílnak a teherszállítás terén is, miután megállapodást írtak alá Oroszország, Magyarország és Ausztria szállítmányozói, és ez az együttműködés logisztikai téren növeli Magyarország vonzerejét a keletről érkező áruk számára. A magyar–orosz együttműködés egyik újabb ígéretes területévé válhat az elsősorban teherforgalmi V0 vasútvonal fejlesztése. A Budapestet megkerülő vasúti körgyűrű – amelybe 2 milliárd dollárral is beszállna az orosz fél – kötöttpályás összeköttetést teremtene Záhonytól Győr–Sopron térségéig, megépítése tehermentesítené a fővárosi és agglomerációs szakaszokat, a jelenleginél sokkal rövidebb menetidőkkel tenné vonzóbbá a vasúti áruszállítást. A Budapestet délről kerülő beruházás környezetvédelmi engedélye jövő tavaszra rendelkezésre állhat, 2023 nyaráig pedig a megvalósíthatósági tanulmány is elkészülhet.
Közben nagy számban jönnek az orosz turisták is, és immár együttműködik a két ország az űriparban, és valamikor az évtized közepén ismét magyar űrhajós készülhet az űrbe. És akkor még nem beszéltünk az energetikáról, amely köré épülnek a kétoldalú kapcsolatok. A „zászlóshajó” a paksi bővítés, de a különleges viszony azt is lehetővé teszi, hogy az európai energiaválság közepette a nemrég kötött újabb hosszú távú gázszerződést évente egymilliárd köbméterrel növelje Magyarország. Ez az ellátás biztonsága mellett szintén a mozgásteret bővíti, ezúttal gazdasági értelemben.
Ezek után aligha lehet kérdéses, hogy mi értelme volt Moszkvába utaznia Orbán Viktornak. Sokkal inkább az a kérdés, hogy legalább az alapvető külpolitikai kérdésekben mikor beszél végre a hazai politika a lényegről, a nemzeti érdekekről, nem pedig az asztalok nagyságáról.
