Azzal, hogy az Európai Unió alkotmánya egy fél mondat erejéig sem utal a földrész hagyományosan keresztény gyökereire, már nyilvánvalóvá vált, hogy különböző érdekcsoportok frontális támadást indítottak a keresztény egyházak ellen. Úgy érzik, elérkezett az idő arra, hogy végleg felszámolják, szétzilálják azt a szervezetet, amely kétezer év óta irányt mutatott a legzavarosabb időkben is, amely a szeretetet tűzte zászlajára.

A volt szocialista országokban szinte gongütésre indultak be az egyházak lejáratására szolgáló körmönfont lépések. Újra előkapták az úgynevezett ügynöklistát, amelyről számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem hiteles; akik a rendszerváltás előtt és közvetlen utána hozzáfértek az iratokhoz, kimazsolázták a számukra kompromittáló kartonokat, tömegével égették el az ócsai BM-iratégetőben a dokumentumokat. Ugyanakkor betették olyan személyek adatait, akiket valamilyen módon kompromittálni akartak. Különösen nagy figyelmet szenteltek az egyházi köröknek, szinte minden tisztséget viselő egyházatya megjelent az ügynökök között. Hadd tudja meg a hívők sokasága, hogy az általuk tisztelt egyházi személyek és méltóságok miként működtek együtt a totális hatalommal. Legtöbbjük nem önként, agyafúrt zsarolások, fizikai bántalmazások olyan arzenálját vezették föl a papok ellen, amely hétköznapi ember számára elképzelhetetlen volt. Azokról, akiknek feladata volt ezt a piszkos munkát elvégezni, szó sem esik. Bámulatos módon MSZMP-tag nem szerepel az eddig körözött listákon.

Az erkölcsi lejáratás mellett az egyházi iskolák finanszírozásának csökkentésével igyekeznek ellehetetleníteni a keresztény nevelést. Úgy gondolja a szoclib kormány, hogy még csírájában kell elfojtani a világhatalomra törő liberális elit legveszedelmesebb ellenségét, a kereszténységet. Emlékezzenek rá olvasóink, hogy az elmúlt évben a Passió című film milyen hisztériát váltott ki szerte a világon, mivel egy olyan embert állított példaképül, aki vállalta a kínzásokat, a megaláztatásokat, de szeretete akkora volt embertársai iránt, hogy életét is föláldozta. Jézust ma is gyűlölnék azok az erők, akik akkor keresztre feszítették, de az ügynöklistán biztos, hogy előkelő helyen szerepelne. Évtizedek óta nem volt ennyire céltáblája a liberálisoknak és utód-kommunistáknak az egyház, mint napjainkban. A legkülönbözőbb oldalakról érkeznek támadások, remélve, hogy a kereszténység ezt a fontos harcot nem tudja megvívni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a harmadik évezredben nem helyi ateista kommandók nem kifejezetten fizikai megsemmisítésre törekedve szorítják karanténban az egyházakat, hanem a legrafináltabb „demokrácia” színében feltüntetve, lelki és politikai terrort alkalmazva kényszerítik állandó védekezésre az egyházat. A volt szocialista országokban azt a fegyvert fordítják az egyházzal és a vallásos emberekkel szembe, amelyet a kommunista rezsim hozott létre és használt évtizedekig. Lengyelországban is óriási társadalmi káoszt okozott a nyilvánosságot kapott több százezres lista. Ezen egy sorban szerepelnek a hálózatokat működtető tisztek, az önként együttműködők, az áldozatok és az ártatlanul megvádoltak. Szinte egyidőben nálunk is naponta produkálnak egy listát, furcsa módon főleg olyan emberek neveivel, akik a keresztény értékrend hordozói, és fizikailag bántalmazva, megzsarolva néhány közülük együttműködést színlelt a kommunista hatalommal. Nagyon kevés lehet azoknak a száma, akik ebből a körből önként jelentkeztek volna ügynöknek. A listákról természetesen hiányzik a tartótisztek névsora, a hálózatot működtető vezérkar. Szerepelnek viszont olyan nevek, akik a félresikerült rendszerváltoztatás után kerültek a névsorba, nyilván azok által, akik másik kezükkel kimazsolázták az igazán vétkeseket. Több mint tizenöt év elmúltával elképzelhetetlen, hogy teljes és igazságos tényfeltárást lehetne végezni a kormányról kormányra járt dokumentumok között. Ha csak egy embert is igazságtalanul vádolnak be, vagy egyetlen egy bűnös neve ismeretlen marad, kár volt belekezdeni az egészbe. A hazai lista névsorából jól látható, hogy elsősorban az egyházak ellen irányul. A püspökök neve szinte hiánytalanul ott díszeleg, kivéve azokat, akik életkoruknál fogva nem lehetnek gyanúsítottak. Korábban hasonlóan kritikus helyzetben az egyházak vezetői kerülték a konfliktust a hatalommal, inkább behúzódtak a templom falai közé és végezték munkájukat. A jellemző – nem előzmények nélkül – a félelem volt. Most megváltozott a helyzet. A katolikus egyházban felnőtt egy olyan generáció, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól. Öröm látni és hallani Veres Andrást, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkárát, aki bátor kiállással utasítja vissza paptársai lejárató szándékkal kreált inszinuációit, az egyetlen bíróra – Jézus Krisztusra – hagyva az ítélkezést ott, ahol kell. Egyfajta csoda érzése töltötte el az embert, amikor a televízióban hallgatta Veres püspök úr öntudatos, jól érvelő válaszait az Este című hírmagazin műsorvezetőjének zavartkeltő kérdéseire. Sokak számra Veres András kiállása bizonyította, hogy új szelek fújnak egyházi körökben is: megjelent a színen a küzdő egyház, hogy hamarosan győzedelmes egyházként végezze küldetését. A félelem, a megaláztatás, az elfáradás nyoma sem látszottak a püspök úr beszédében, arcán inkább egyfajta önbizalom, az igazságért való harc, a rendíthetetlen kiállás volt jellemző; utoljára Mindszenty József bíboros prímás állt ki így az egyházért. Az egyházakra eddig jellemző defenzív magatartást a sokkal eredményesebb, a hívekért és az egyházatyákért vállalt kemény harc váltotta föl, amit csak üdvözölni lehet. Csakúgy, mint a gazdák melletti kiállást elvállalva azt, hogy az egyház igenis politizál, ha a nemzetet érintő szociális és erkölcsi kérdésekben kell utat mutatni híveiknek. Az állandóan és minden téren bocsánatkérésre felszólító liberális és szockommunista politikusoknak várni kellene addig, amíg elhangzik a bocsánatkérés az egész folyamat elindítótól, a máig névtelenségbe burkolózó tartótisztektől, a különböző erőszakszervezetek vezetőitől és tagjaitól, a munkásőröktől, az ÁVH vezetőitől és tagjaitól, a verőlegényektől, a halálos ítéleteket hozóktól, a gulágra szállított százezrek fogva tartóitól, az 56-os sortüzek leadóitól, a hamis vádakat hozó igazságügyi szakértőktől, a jelentéseket fogalmazó házmesterektől és így tovább. Addig nem lesz társadalmi béke, amíg csak az egyik oldal próbálja álságos megtisztulási folyamatba kergetni az országot, különösen az egyházakat. Addig is jó lesz, ha szem előtt tartják a politikusok Krisztus üzenetét, mert az egyházat a pokol erői sem győzhetik le. Még a Gyurcsány-kommandó sem.