Hirdetés

Az amerikai campusokon már októberben forró volt a hangulat. Amint a Hamász terrorakciója nyomán az izraeli hadigépezet megindította válaszlépéseit, a zöld parkokban, ahol korában diákok piknikeztek, sátortáborok nőttek ki a földből, és Izrael-ellenes transzparensek emelkedtek a magasba. Az azóta folyamatosan zajló tüntetések szervezői azt követelik intézményeik vezetőitől, hogy álljanak ki a gázai konfliktus beszüntetéséért, valamint szakítsák meg az együttműködést Izraellel, az ottani oktatási intézményekkel és minden olyan vállalattal, amelyről ők úgy vélik, hogy az izraeliekkel való együttműködésével hozzájárul a palesztinok elnyomásához.

Az egyre agresszívabbá váló demonstrációk miatt már fejek is hullottak. December elején Liz Magill, a Pennsylvaniai Egyetem elnöke, január elején pedig Claudine Gay, a Harvard Egyetem elnöke is le kényszerült mondani hivataláról, miután december 5-én a washingtoni kongresszusban tartott meghallgatásukon nem adtak egyértelmű választ arra, hogy a campusaik palesztinpárti tüntetésein elhangzó olyan „antiszemita”, illetve „népirtásra buzdító” jelszavak, mint „a folyótól a tengerig Palesztina szabad lesz”, sértik-e az egyetem szabályzatát. A két vezető úgy nyilatkozott, hogy ez minden esetben kontextusfüggő. Álláspontjukkal persze nem nyugtatták meg az egyetem republikánus kötődésű és Izrael-barát pénzügyi támogatóit és befolyásos öregdiákjait; az ő adományainak és egyéb támogatásának elmaradása súlyos érvágást jelentett volna a profitalapon működő elit intézményeknek. A két elnök ezért lemondott.

Tanult viszont hibájukból a palesztinpárti tüntetések epicentrumának, a New York-i Columbia Egyetemnek az elnöke, az egyébként egyiptomi felmenőkkel bíró Minouche Shafik, aki április 17-én a kongresszus előtt már egyértelmű igennel felelt ugyanerre a kérdésre, és így megőrizte pozícióját. Shafik pár nappal később a városi rendőrségtől kért segítséget a tüntetők feloszlatásához, aminek nyomán az egyenruhások május 1-én 280 diákot letartóztattak, majd az elnök kérésére állandósították jelenlétüket a campuson. A pokol elszabadult, napokon belül Észak-Amerika 400 campusán kezdődtek demonstrációk.

Mindez nem meglepő. Az amerikai elit egyetemek régóta a progresszív és palesztinbarát gondolatok melegágyai. Különösen a köztudomásúlag liberális Kalifornia intézményei, valamint az említett Columbia Egyetem, melyen az 1990-es években a „posztkoloniális tanulmányok” egyik atyja, a palesztin keresztény Edward Said is tevékenykedett, aki amellett, hogy a Nyugat imperialista törekvéseit kritizálta tudományos alapon, palesztinpárti aktivistaként és lobbistaként is aktív volt. Az angolszász világ oktatási intézményeiben azóta a tanárok és a diákok körében egyaránt általánossá vált a nézet, hogy a Nyugat a maga felsőbbrendűsége tudatában zsákmányolja ki a világ népeit, és minden ennek való ellenállás jogszerű. Ebben az elnyomott–elnyomó kontextusban értelmezik a palesztin–izraeli konfliktust is.

Korábban írtuk

Szemben az európai közhiedelemmel, a mostani egyetemi tüntetések tehát nem a Nyugat „iszlamizációjának” a tünetei. Olyannyira nem, hogy szervezőik elsősorban baloldali, sőt, zsidó kötődésű csoportok.

Az egyik főkolompos az 1996-ban, a kaliforniai Berkeley Egyetemen alakult Jewish Voice for Peace (JVP) nevű anticionista, baloldali zsidó diákszervezet, amelynek születése felett olyan neves baloldali professzorok bábáskodtak, mint Noam Chomsky vagy a feminista ikon Naomi Klein, és amelyet ma az egyik leghatékonyabb amerikai anticionista szervezetként tartanak számon A JPV vallja, hogy Izrael politikájának kritikusai nem vádolhatók antiszemitizmussal, és kiállnak a palesztinok jogaiért, diszkriminációval, mi több, népirtással vádolva a zsidó államot.

A másik fontos szervező az 1993-ban ugyancsak a Berkeley Egyetem baloldali diákjai által alapított Students for Justice in Palestine (SJP), amelynek szervezői magvát ugyan arab–amerikai értelmiségiek adják, de soraikban már az egyéb etnikumú diákok vannak többségben. Az SJP-nek több mint 200 észak-amerikai egyetemen vannak fiókszervezetei, amelyeknek nagy szerepük volt abban, hogy a Columbia Egyetemen lezajlott rendőrségi akció után ennyi campus és ilyen rövid idő alatt lobbanhatott lángra. Az SJP egyes alszervezetei eltérő profilúak, vannak köztük mérsékeltebbek és radikálisabbak. Utóbbiak egyébként „történelmi győzelemnek” nevezték a Hamász október 7-i terrortámadását. Prominens vezetőjük a kaliforniai Berkeley-en aktív Malak Afaneh. A muszlim fejkendőt és palesztin sálat viselő hölgy egyebek mellett arról híresült el, hogy saját otthonában zaklatta az egyetem egyik zsidó professzorát, amikor az vacsorára hívta meg őt és diáktársait.

A fenti palesztinpárti egyetemi csoportok összefonódnak a 2005-ben palesztin értelmiségiek által létrehozott Boycott, Divestment and Sanctions (BDS) mozgalommal, amely dél-afrikai analógiával élve apartheid rezsimnek minősíti Izraelt, és a zsidó állam gazdasági bojkottjáért kampányol.

Anyagilag nem az iszlám világ vagy a palesztinok, hanem progresszív, részben amerikai zsidók által jegyzett szervezetek támogatják őket. Ilyen a Westchester People’s Action Committee, melyet anticionista amerikai zsidók hoztak létre 1974-ben jelenlegi vezetője pedig az ortodox zsidóságát maga mögött hagyó Howard Horowitz. De jelentős finanszírozó a Soros György által alapított Open Society Foundations és a Rockefeller Brothers Fund is. Az SJP előbbitől 2017 óta 300 ezer, utóbbitól pedig 2019 óta 355 ezer dollárnyi támogatást kapott. A Jewish Voice for Peace 2017 és 2022 között 650 ezer dollárt zsebelt be az Open Society Foundationstól.

Soros finanszírozza a tüntetések egyik fő szervezőjét, a US Campaign for Palestinian Rights nevű, jellemzően amerikai arabok és zsidók által működtetett jogvédő csoportot is. A New York Post április 26-i tényfeltáró cikke szerint az Open Society Foundations 7800 dollárt fizet a szervezet közösségi alapú ösztöndíjasainak, illetve 2880 és 3660 dollár közötti összeget az egyetemen működő „önkénteseinek”, amiért cserébe azoknak heti nyolc órát kell tölteniük palesztinpárti megmozdulások szervezésével.

Fenti szervezetek most az 1968-as kulturális forradalomhoz hasonló generációs momentumként ünneplik az Észak-Amerika campusain zajló demonstrációkat. A palesztin és palesztinbarát nemzetközi sajtó pedig a gázai konfliktus nyugati színtereiként méltatja őket. Közben az elit intézmények presztízse erodálódik, a támogatók más helyet keresnek pénzüknek, a társadalom megosztottsága pedig egyre nő.

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője.