Lap 19-re

Az elmúlt hónapokban úgy tűnt, mintha Emmanuel Macron körül forogna az európai politika. A sokáig a szuverén és erős, az Egyesült Államoknak nem kiszolgáltatott Európa megteremtését sürgető elnök egyik pillanatról a másikra látszólag harcos atlantistává vált. Pedig korábban Macron nemcsak az önálló európai haderő felállításának és Európa stratégiai autonómiájának elkötelezett híveként lépett fel, de elutazott Pekingbe is, ahol a francia gazdasági érdekek mellett az Európai Unió és Kína kapcsolatainak fenntartása mellett lobbizott. Emellett az Ukrajnában dúló háború kérdésében is sokáig a mérsékeltebb álláspontot képviselte, hangsúlyozva, hogy Oroszországgal tárgyalni kell. Párizs persze nem lógott ki a sorból, de nem is járt az élen Kijev katonai és pénzügy támogatásában.

Ehhez képest 180 fokos fordulatot végrehajtva a francia elnök vált februártól Európa legharcosabb oroszellenes politikusává. Emmanuel Macron hetente elmondta, hogy Oroszország nem győzhet, és minden támogatást meg kell adni Ukrajnának. Önmagára folyamatosan rálicitálva, hamar eljutott odáig, hogy a NATO tagországainak közvetlenül is be kell avatkozniuk a háborúba, és csapatokat kell küldeniük az egyre rosszabb helyzetben lévő Ukrajna megsegítésére. Aztán persze ezekből a csapatokból kiképzők lettek. Párizs egy 4500 fős ukrán egység felállítását és kiképzését vállalta, a közelmúltban pedig Macron azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy pár darab rég a depóba küldött Mirage vadászbombázót ajánlott fel Kijevnek. A svájci békecsúcson is hű maradt önmagához, Putyint trollkodva egy atombőrönddel érkezett, majd harciasan kiállt Ukrajna mellett.

Az atombőrönddel feltehetően azt kívánta demonstrálni, hogy Franciaország az Európai Unió egyetlen atomhatalma. Ezt az utóbbi időben egyébként többször is elmondta, ezzel is alátámasztva Párizs európai ambícióit. Macron látványos európai aktivitása mögött jelentős részben az áll, hogy a francia elnök Németország egyre mélyülő válságát tapasztalva, lehetőséget lát a gloire fényezésére. Ezzel nemcsak a francia gondolkodásból soha el nem tűnő európai vezető szerepére jelentkezett be ismételten, de az európai aktivitással igyekezett elleplezni Párizs utóbbi időben egyre látványosabb afrikai visszaszorulását is. Franciaország befolyása ugyanis a volt afrikai gyarmatokon, a Száhel-övezetben csökken, Párizs visszavonulót fújt a Csendes-óceánon is, és a közelmúltban felfüggesztette a tengerentúli területet lángra borító új-kaledóniai választási reformot is.

De Macron célja a hirtelen megnövekedett külpolitikai aktivitással nem csak a francia hatalmi ambíciók kinyilvánítása, saját esetleges későbbi európai karrierjének megalapozása és a már említett figyelem­elterelés volt. Az ukrajnai háború kérdésében tett látványos fordulattal saját és pártja népszerűségének egyre durvábban romló tendenciáját is igyekezett megfordítani. Ezzel párhuzamosan pedig az európai választásokra figyelve igyekezett az oroszbarátsággal lejáratni a mind veszélyesebben fölé növő Marine Le Pent és pártját, a Nemzeti Tömörülést. Macron azonban rosszul mérte fel a francia társadalom hangulatát. A franciáknak – mint ahogy a többi európai nemzetnek – ugyanis eszük ágában sincs Ukrajnáért harcolni, ráadásul a háborút annak mind jobban érződő gazdasági és szociális hatásai, az életszínvonal romlása miatt már messziről is egyre kevésbé támogatják.

Az EP-választások csak tovább rontottak Emmanuel Macron és pártja, a liberális-centrista Reneszánsz (RE, korábbi nevén En Marche!) helyzetén. Le Penék 30 százalék fölötti eredménnyel több mint kétszer annyi szavazatot kaptak, mint a Macront támogató lista. Erre válaszul döntött az államfő a parlament feloszlatásáról, ami a fent vázolt előzmények és a kormányzó erőkre nézve tragikusan alakult EP-választás fényében nem igazán meglepő, az időzítés mégis váratlan. A politikai elit és a sajtó is számított egy ilyen lépésre, ám nem most, közvetlenül a párizsi olimpia kezdete előtt, hanem ősszel. Nem véletlen, hogy az elemzések jelentős része a kapkodás jeleként értékelte a választások azonnali kiírását.

Ahogy azonban a francia európai politikában első pillantásra tűnő összevisszaságban és vagdalkozásban is van logika, úgy Macron mostani húzása sem csupán üres ötletelés és kétségbeesett kapkodás. Tény, hogy az elnök 19-re lapot húzott, és egyáltalán nem biztos, hogy ezzel a lépéssel meg tudja szilárdítani a hatalmát, ám elvitathatatlan, hogy hatalomtechnikai megközelítésben szólnak érvek Macron elképzelései mellett. Kezdve rögtön azzal, hogy a társbérlet sem kedvező felállás egy elnöknek, de az EP-választások eredménye után előállt politikai helyzetben a többség nélküli kormányzás sem folytatható. A Reneszánsznak és a kormányt támogató pártoknak ugyanis most sincs többségük, így csak alkalmi koalíciókkal, a balközép vagy jobbközép pártok eseti támogatásával lehet törvényeket elfogadni.

Egy a Reneszánsz mögötti többség eléréséhez a közvélemény-kutatások alapján most is minimális az esély, így Macron minden bizonnyal B tervben is gondolkozik. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az időzítésben is van azért logika. Az elnök abban bízhat, hogy Le Penék kiugróan sikeres eredménye sokkolta és felrázza a választóknak a jobboldali szélsőséget hagyományosan elutasító, az ötödik köztársaságot féltő és a jobbközéptől a balközépig terjedő táborát, így esetleg létrejöhet egy Macron pártját támogató szélesebb koalíció. Az államfő arra is apellálhat, hogy a parlamenti választások iránt mindig is nagyobb volt az érdeklődés, és maga a kétfordulós választási rendszer is jobban kedvez a taktikázásnak, az összefogásnak.

Alábecsülnénk a francia elnököt, ha azt feltételeznénk, hogy nem számol a Nemzeti Tömörülés győzelmével. Sőt, az a bizonyos B terv minden bizonnyal erre épül, és az a célja, hogy amennyiben nem sikerül továbbra is karanténban tartani a radikális jobboldalt, akkor a Nemzeti Front népszerűsége kormányzói pozícióban a jelenlegi nehéz gazdasági és nemzetközi helyzetben erősen megkopik – a párt elnöke már most közölte, hogy nem változtatnának a sokat bírált nyugdíjreformon –, és ez erősen lecsökkenti Marine Le Pen elnöki esélyeit. Macron joggal számolhat azzal is, hogy a Nemzeti Tömörülés a kiélezett kampányban, majd azután egyre kevésbé tudja majd jobbközép erőként pozicionálni magát, így nem lesz majd képes 2027-ben áttörni az üvegplafont. Persze ezzel Le Pen is számol, ezt elkerülendő például bejelentették, hogy a Nemzeti Tömörülés miniszterelnök-jelöltje a pártot vezető fiatal, 27 éves Jordan Bardella. Mivel azonban az abszolút többséget aligha tudja megszerezni, még az is kérdéses, kikkel alakít majd kormányt.

A helyzet rendkívül képlékeny, és botrányoktól sem mentesen megindult a szervezkedés. Nem fog össze a Nemzeti Tömörüléstől is jobbra álló, Éric Zemmour alapította Visszahódítás (Reconquête), sőt ez utóbbi szét is eshet, hiszen a párt egyik vezető személyisége, Le Pen unokahúga, Marion Maréchal nyilvánosan bírálta Zemmourt, és bejelentette, hogy nem saját pártja, hanem az RN jelöltjeit támogatja. Erre Zemmour kizárta a pártból Maréchalt. Bardelláéknak egyébként nem rossz, hogy van tőlük jobbra álló párt, ráadásul a kétfordulós rendszerben a második fordulóban Zemmour szavazói sem nagyon tudnak másra szavazni, mint Nemzeti Tömörülésre. Nicolas Sarkozy pártjánál, a jobbközép, gaulle-ista Köztársaságiaknál (LR) is áll a bál, a jobbközép párt elnöke, Eric Ciotti ugyanis kész lenne együttműködni Le Penékkel, mire a politikai bizottság kizárta, ezt azonban felfüggesztette a bíróság. A baloldal ezzel szemben – ha nem is vitáktól mentesen, a radikálisan baloldali euroszkeptikus Mélenchonék (Engedetlen Franciaország – LFI) bevétele nem mindenkinek tetszett – összefogott, és Macron számításait kissé keresztülhúzva Új Népfront néven indul. S hogy mennyire lendületbe jöttek – a szocialisták már az EP-választáson is jól szerepeltek –, azt mutatja a szakszervezetek által a Nemzeti Tömörülés ellen szervezett több százezres országos tüntetés.

A legújabb felmérések alapján leginkább erősödő baloldallal és náluk kicsit erősebb Nemzeti Fronttal egy abszolút többség nélküli parlamenttel lehet számolni. Le Penék továbbra is valamivel 30 százalék fölött vannak, a baloldali összefogás hozhatja az EP-választásokon külön-külön szerzett voksok összességét, ami majdnem 30 százalék, a Reneszánsz viszont június 9-hez viszonyítva valamelyest javult ugyan, de még mindig nem éri el a 20 százalékot. Egyelőre tehát úgy tűnik, Macron A tervének megvalósulására kicsi az esély, hiszen az ötödik köztársaság féltői a baloldal mögé sorakozhatnak fel. A B terv azonban még áll, hiszen amennyiben nem hullik darabokra az összefogás, a mélyrepülése után visszatérni látszó baloldal megakadályozhatja, hogy Marine Le Pen és pártja végleg áttörje az üvegplafont.

Persze ez Emmanuel Macronon csak részben segíthet. Ezért aztán még az sem zárható ki, hogy az utóbbi időben a hazardírozásba magát beleélő elnök – ezzel is magyarázható, hogy vele kapcsolatban sokan már a brexitről szóló szavazással magát eltaktikázó David Cameront emlegetik – a parlamenti választások eredményét látva tovább kockáztat és maga is lemond, ezzel alkotmányosan ugyan erősen vitatott módon, de megpróbál utat nyitni egy újabb, harmadik ciklusa előtt.

Ennyire azonban nem érdemes előreszaladni, hiszen még a nemzetgyűlési választásokig is sok víz lefolyik a Szajnán. Az azonban már most látszik, hogy Macron kinyitotta Pandora szelencéjét.