Több elemző szerint az észak-koreai vezetés bejelentése nem több, mint szimpla blöff, mellyel további segélyeket próbál kicsikarni a Nyugattól. Akár lapulnak atomtöltetek Phenjan silói mélyén, akár nem, a kialakult helyzetért minden felelősség Bush elnök cowboy-politikáját terheli. Miután Clinton elnök remek érzékkel a lehető legkedvezőbb irányba terelte az amerikai"koreai párbeszédet, Bush legalább akkora érzékkel rúgta fel azt, amikor 2002-ben minden diplomáciai kapcsolatot megszakított a távol-keleti országgal. Ezután következett a hírhedt beszéd a "Gonosz tengelyéről", melynek egyik pillérét Irak és Irán mellett Észak-Koreában vélte felfedezni. Majd jött az iraki hadjárat, mely nem hagyott kétséget a koreai elnök számára afelől, hogy milyen sorsot szán országának a világ első embere. Ezen események fényében még akár értelmet is nyerhet az észak-koreai vezetés azon állítása, miszerint önvédelmi célokból fejlesztettek atomfegyvert. Bush elnök ráadásul kategorikusan elzárkózott attól, hogy kétoldalú tárgyalásokat folytasson Korea "Kedves Vezérével", Kim Dzsong Illel. E helyett kötötte az ebet a karóhoz, a hatoldalú tárgyalásokat illetően. Bár az észak-koreai atomkérdés valóban érinti a hatoldalú tárgyalás többi partnerét, Dél-Koreát, Japánt, Kínát és Oroszországot is, az Egyesült Államok részéről komoly diplomáciai hiba volt, hogy nem kezdeményezett első lépésben kétoldalú tárgyalásokat Phenjannal. Ennek az elmaradásnak az egyetlen oka, hogy a korunkra jellemző, messianisztikus amerikai retorikába nem fér bele gesztusok tétele egy általa démonizált hatalom irányában. Pedig komoly elemzők értenek egyet abban, hogy Kim Dzsong Il valószínűleg nem utasított volna vissza egy ilyen gesztust, hiszen népe előtt növelte volna tekintélyét, ha a világ első embere "kereste volna kegyeit". A józan ész szerint ez Bushnak sem okozott volna presztízsveszteséget.

A világsajtóban, megfelelő tálalás esetén, még úgy is hathatott volna, hogy az amerikai elnök a világ biztonságát szem előtt tartva, békeangyalként repül Phenjanba tárgyalni a diktátorral. Hiszen Kim Ir Szen dacos utódjával sem lehetetlen tárgyalóasztalhoz ülni. Madeline Albright amerikai külügyminiszter asszonynak legalábbis sikerült 2000-ben, amikor két napot is eltöltött a diktátor társaságában. Hasonló sikerrel járt Bill Clinton is, akit elnöksége lejártának közelében pusztán a közel-keleti kérdés prioritása akadályozta meg abban, hogy Phenjanba utazzon. Ami miatt Kim Dzsong Il egyébként a megfelelő amerikai retorikának köszönhetően nem is orrolt meg. Hogy még a legdémonibb színekben lefestett diktátorokkal is meg lehet találni a közös nevezőt, arra újabb jó példa Tony Blair, akinek 2004-ben nem volt büdös a sivatagban két tevecitrom közé felvert beduinsátorban találkozni Moamer Kadafi líbiai vezetővel, melynek eredményeképpen a korábban terrorizmussal vádolt afrikai ország visszatérhetett a nemzetközi politikai porondra.

A Bush-bábú irányítói azonban híján vannak az európai diplomáciára jellemző ruganyosságnak, és nem képesek a diktátorok és rendszereik veséjébe látni. Nincsenek tisztában azzal a politikai alapvetéssel, mely szerint a diktatúrák a tekintélyelv alapján működnek, minek alapvető jellemzője a vezető népe előtti tekintélye és már-már isteni szférákba való emelkedése, aminek nem tesz jót, ha egy nagyhatalom első embere akár szóban is, de felmossa vele a padlót. Ha mégis ez történik, a sértett számára nem marad más, csak az előre menekülés, ami fokozott fegyverkezésben és nemzetközi egyezmények megszegésében ölt testet. Ez játszódott le Irak esetében is, amikor az öreg Bush fenyegetőzése fegyverkezésre kényszerítette országának az iraki"iráni háború idején még világraszóló pajtását, Szaddám Huszeint.

Akkor még az amerikaiak tudták, hogyan kell bánni a diktátorokkal. Bár ez talán az amerikaiak részéről mégsem idő, hanem partnerfüggő. Hogy tisztában vannak a diktátorok természetével, azt a Szaúd-Arábiával ápolt diplomáciai viszony is mutatja, mely ország kényurai mindig kedves, királyokhoz méltó fogadtatásra találnak Washingtonban. Megfelelő hozzáállás esetén az amerikai vezetés a phenjani elitet is hasonlóan kenyérre kenhette volna. Ehhez persze le kellett volna szállni a magas lóról és nem a partner letorkolását és az öncélú erőfitogtatás politikáját választani.

Érdekes összevetni az Egyesült Államok Iránnal és Észak-Koreával való bánásmódját. Miközben a perzsa ország kézzel-lábbal tagadja, hogy atomfegyver kifejlesztésén munkálkodna, Bush elnök és Conzoleeza Rice egyetlen beszédében sem mulasztja el megfenyegetni Iránt, és a katonai beavatkozás reális esélyeit hangoztatja. Koreát viszont, aki harsogva döngeti a mellét és hirdeti, hogy rendelkezik nukleáris arzenállal, az elmúlt hetek során az amerikai külügyminiszter több ízben is biztosította afelől, hogy országa nem kíván fellépni ellene. Ezzel párhuzamosan az amerikai kampány egyértelműen a koreai veszély bagatellizálásán és az iráni fenyegetés démoni szférákba emelésén munkálkodik.

Az ésszerűnek cseppet sem tűnő stratégia mögött rejlő logikára az elmúlt hetekben az Európában turnézó Rice vetített fényt, amikor kijelentette: "az észak-koreai lépés elsősorban saját népét sújtja, és nem jelent fenyegetést az Egyesült Államokra és szövetségeseire".

A mondat nehezen illeszthető a messianisztikus demokrácia-exportra irányuló amerikai koncepcióba, amely annak idején az iraki hadjárat egyik ideológiai pillére is volt. De hát az idők változnak. A "szövetségesekre gyakorolt veszélyről" szóló utalás egyébként a józan ész számára szintén érthetetlen, hiszen Teherán, Phenjannal ellentétben intenzív párbeszédet folytat az európai országokkal, melyek közbenjárására még atomerőműveit is meg szándékozik nyitni a nemzetközi ellenőrök előtt, és a kutatásokról is hajlandónak mutatkozik lemondani, kész technológiákért cserébe. Az egyetlen "fenyegetett" szövetséges, akire Rice szavai vonatkozhatnak, Izrael lehet, amely e furcsa logika értelmében prioritást élvez a szintén Amerika partnereként működő Japánnal és Dél-Koreával szemben, mely utóbbi területén még ma is 37 ezer fős amerikai haderő állomásozik.

Az Irán miatti aggodalom egyébként kizárólag a fonákjára fordított amerikai logika számára érthető. A világ valamennyi politikusa tisztában van azzal, hogy az atomfegyver arra való, hogy előnyös tárgyalási pozíciót biztosítson gazdájának, nem pedig arra, hogy bevessék.

Egyébként atomfegyvert birtokolni vagy használni, akár megbocsátható is lehet. E tényt számos momentum támasztja alá. Kezdve a Hirosimában és Nagaszakiban elkövetett atom-holokausztokkal, amelyek évfordulóin a japánok – óriási emberi nagyságról téve tanúbizonyságot – évről évre nem az elkövetőkről, hanem az áldozatokról emlékeznek meg. De megemlíthetjük Jacques Chirac francia elnököt is, akinek neve kapcsán a legtöbb embernek az elmúlt években tanúsított felelős Irak-politikája és béke-pártisága ugrik be, nem pedig az, hogy a kilencvenes évek elején, elnöki beiktatását petárdák helyett a Mouroroa-korallzátonynál végrehajtott kísérleti atomrobbantásokkal ünnepelte. De a legjobb példa Izrael, amelyről bár az egész világ tudja, hogy rendelkezik 197 darab nukleáris robbanófejjel, mégsem kényszerül szankciókkal szembenézni. Pedig ezek a töltetek korántsem nyugodtak mindig békében silóikban. Nyílt titok, hogy az 1973-as arab"izraeli háború idején, ha az amerikai vezetés nem nyitotta volna meg a csúcstechnikájú fegyvereket Izraelbe szállító légi hidat, a mélyen humánus izraeli vezetés megnyomta volna a piros gombot, és ma egy vagy két arab fővárossal kevesebb lenne a térképen.

De nem kell ilyen messze mennünk a múltba. Izrael a múlt év derekán is megúszta a felelősségre vonást, amikor számos vezető lap hozta nyilvánosságra, hogy a dimonai reaktorból egy műszaki hiba következtében sugárzó felhő szállt a magasba. Érdektelenségbe fulladt Mordeháj Vanunu izraeli atomtudós 1986-os nyilatkozata is, amelyben bizonyította a The Sunday Timesnak a zsidó ország atomprojectjét. Vanunu nyíltságáért tizennyolc évet töltött börtönben, miután a Moszad ügynökei elrabolták.

Hogy e mértékadó nyilatkozat nem szolgáltatott elég bizonyítékot a világnak az izraeli nukleáris fegyverekről, nehezen érthető annak fényében, hogy napjainkban az amerikai agytrösztök egy 1979 óta külföldön élő, a sah régi embereiből verbuvált iráni ellenzéki csoport, az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsa állításaira alapozzák az iráni atomfegyverről szóló mesét, melyet még a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség Iránban szabadon vizsgálódó megfigyelői is teljes mellbedobással cáfolnak.

Mellesleg az amerikai fenyegetőzés fényében nem lehetne csodálkozni azon sem, ha Irán valóban megpróbálna atomfegyvert előállítani. Az a mai helyzetben nem lenne több egyszerű önvédelemnél, ami morbid módon még talán biztonságosabbá is tenné a Közel-Keletet. Ez esetben ugyanis az amerikai vezetésnek sokkal komolyabban el kellene gondolkoznia azon, hogy állandó rettegésben kívánja-e tartani a térség népeit. Ráadásul akkor Izrael számára sem lenne érdektelen elgondolkozni azon, hogy megnyissa határait a nemzetközi ellenőrök előtt, és hogy tárgyalásokat kezdjen a perzsa országgal a fegyverek kölcsönös leszereléséről és a térség tömegpusztító fegyverektől való mentessé tételéről.

A teória, mely szerint Irán terrorista csoportokat szerelhetne fel nukleáris fegyverekkel, talán csak a filmvásznon állná meg a helyét, hiszen a terroristák számára öngyilkosság lenne a napjainkban állandó rivaldafényben szereplő Iránnal üzekedni. Hogy ezen amerikai félelem miért nem áll fent Észak-Korea esetében, szintén nehezen érthető, hiszen emlékszünk még az elmúlt nyári amerikai újságcikkekre, amelyek Korea és a szintén "terrorista-barát" Szíria közös fegyverügyleteiről szóltak.

Ha terrorista csoportok nukleáris fegyvert kívánnak gyártani, nem kell miattuk kormánykapcsolatokat kiépíteniük. A Szovjetunió felbomlását követő zűrzavarban csak az ég a megmondhatója, hogy milyen veszélyes anyagok kerültek a feketepiacra, melyekhez a potenciális terroristák könnyedén hozzájuthatnak. Nem is beszélve arról, hogy "piszkos bombák" előállításához korántsem szükséges fejlett atomtechnika. Bőven elég régi fűtőelemekre vagy radioaktív hulladékra szert tenni. Az ukrán rendőrség pedig többször is hírt adott arról, hogy fémtolvajok tonnaszámra fújták meg a lezárt, a csernobili telepeken tárolt sugárzó teherautókat és munkagépeket, melyeket aztán fémárban értékesítettek. De hogy a fejlett országok felelőtlenségére is rámutassunk: több ízben is felmerült az ötlet, hogy nyugat-európai országok, illetve az Egyesült Államok, fejletlen afrikai országokban, például Szomáliában hozzanak létre atomtemetőket, melyekért cserébe komoly összegeket fizetnének az ottani kormányoknak. Bele se gondoljunk, mennyire biztonságos ötlet éppen a föld leginstabilabb régiójába exportálni ezeket a terroristamerényletek és törzsi zavargások során egyaránt remekül bevethető anyagokat.