Láthatatlan csapás

Képzelje el az olvasó, hogy reggel felébred, felkapcsolná a lámpát, de nem működik. Halott a mobiltelefon is, hiába nyomkodja a kávéfőző gombját, és az autó sem indul. Az utcán káosz fogadja, dugók mindenütt, nem működnek a jelzőlámpák, a boltokban a pénztárgép, a bankban az ATM, áll a mozgólépcső, de amúgy sem jár a metró…

Egyelőre mindez csak fikció, de nagyjából ez lenne a helyzet egy EMP-, azaz elektromágnesesimpulzus-csapás után. Az elektromágneses fegyverek ötlete nem új keletű, a téma ezúttal azért került az érdeklődés középpontjába, mert amerikai szakértők arra figyelmeztetnek, hogy Oroszország EMP-csapást mérhet Ukrajnára, amellyel villámgyorsan tönkretehetné az ország katonai és polgári infrastruktúráját. 

Tavaly Kína került a fenyegető szerepébe: Peter Vincent Pry korábbi CIA-alkalmazott arról beszélt, hogy valós veszély az Egyesült Államokra egy EMP-támadás, amely megbéníthatja az ország kommunikációs, közlekedési, ivóvízellátási, illetve élelmezési hálózatát. Hozzátette, Kínának már vannak EMP-fegyverei, a napokban ráadásul kiderült, hogy ilyen eszközöket célba tudnak juttatni gyakorlatilag kivédhetetlen hiperszonikus rakétákkal is. 

Jogos a kérdés, mi ez a rejtélyes harc­eszköz, és mely országoknak áll(hat) a birtokában?

1945 óta létezik

„1945-ben, az atomfegyver fejlesztése idején Enrico Fermi Nobel-díjas fizikus, az amerikai atombombaprogram egyik vezető tudósa felvetette azt a gondolatot, hogy a nukleáris robbanás nagy erejű elektromágneses sugárzást kelt” – írja dr. Ványa László ezredes Irányított energiájú fegyverek című tanulmányában. Az amerikaiak ennek a tudásnak a birtokában kísérletezni kezdtek, 1960–62 között nyolc alkalommal idéztek elő robbantást 40-160 kilométeres magasságban a Csendes-óceán felett. Ványa László megjegyzi, hogy amikor 1962-ben 400 kilométerre a Johnson-sziget fölött kísérleti atomrobbantást hajtottak végre, az 1300 kilométeres távolságra lévő Hawaii-szigetek villamosenergia-ellátásában súlyos zavarok keletkeztek. A légköri robbantásoknak végül az 1963-as atomcsendegyezmény véget vetett, és mivel akkortájt jóval kevesebb elektronikai eszközt használt az emberiség, az elektromágneses hatásnak nem is tulajdonítottak a mostanihoz hasonló jelentőséget.

A nyolcvanas években Ronald Reagan elnök csillagháborús fejlesztései között is szerepelt még hasonló elképzelés, de a hidegháború után a nukleáris alapú impulzusfegyverek háttérbe szorultak, noha ahogy Ványa László is fogalmaz, egy közepes méretű atomeszköz magaslégköri robbantása egy Észak-Amerika nagyságú kontinens elektronikai rendszereit pusztítaná el.

Hol tarthat a fejlesztés?

Számos fegyver van, amelyről időről időre sokat beszélünk, harctéri bevetésük ugyanakkor a mai napig várat magára. Ilyen például a hadra fogható lézer, az orbitális pályáról indított kinetikus bomba vagy a szintén elektromágneses harceszköz, a railgun, amely egy brutálisan hatékony ágyú lenne, mágneses erő segítségével indítva el töltetét, akár 10-100 kilométeres másodpercenkénti kezdősebességgel. Utóbbi elméleti alapjait egy Louis Octave Fauchon-Villeplee nevű kutató már 1918-ban lefektette, a náci Németországban is kísérleteztek vele. Ma a kutatásokban az Egyesült Államok jár az élen, de a projekt még közel sem ért a végére.

Bár a nukleáris alapú EMP-k terén természetesen már nem zajlanak fejlesztések, a nem nukleáris alapú eszközökről ez korántsem mondható el. „Ezek lényegesen szűkebb tartományban (kisebb hatóerővel, kisebb hatókörrel) működnek, másodlagos hatásaik, például radioaktivitás nincsenek vagy elhanyagolhatók, így alkalmazhatók precíziós csapásokat igénylő műveletekben. A nem nukleáris elektromágnesesimpulzus-fegyverek többféle megoldást használnak a nagy energiájú elektromágneses lökéshullám előállítására” – fejti ki Papp Zoltán, a Hadmérnök szaklap szerzője.

Csakhogy ma már rengeteg elektronikai eszközt alkalmazunk, így egy kisebb hatókörű EMP-bomba is irdatlan károkat képes okozni a civil és katonai infrastruktúrában egyaránt.

„A nem nukleáris EM-fegyverek talán legveszélyesebb tulajdonsága az, hogy viszonylag távolról is alkalmazhatók, a felkészülés nehezen észlelhető, a támadásnak pedig külső jele nincs. A sikertelen akciónak nyoma nem marad, sikeres bevetésnél pedig a megtámadott kommunikációs rendszerek üzemeltetői és felhasználói csak a hatást, azaz eszközeik tönkremenetelét érzékelik” – foglalja össze Papp Zoltán.

Miért nem vetik be?

A kérdés tehát az, hol tartanak a nagyhatalmak a nem nukleáris EMP-eszközök fejlesztésében. Az Egyesült Államokban az vélekedés, hogy rajtuk kívül például Oroszország is birtokol ilyen fegyvereket. Egy amerikai szakértő tavaly novemberben arról értekezett, hogy el kell kezdeni az ukrán hadsereg felkészítését egy EMP-csapásra, amit úgy képzelt el, hogy a polgári hatóságok bevonásával kellene közös gyakorlatokat tartani és a lakosságot is tájékoztatni arról, mi a teendő ilyen helyzetben, például tartsanak otthon analóg rádiót, zseblámpát, elemeket.

A másik verzió, hogy a harcoló felek bármelyike nukleáris EMP-fegyvert húz elő, egyelőre számos okból nem túl valószínű. Noha az orosz hadvezetés számára csábító lehetőség, hogy egy csapásra kivégezhetné az elektronikai eszközökkel telepakolt nyugati harceszközöket, amelyeket Ukrajnába küldtek, ráadásul egy ilyen támadás alighanem Ukrajna jelentős részét visszaküldené a középkorba, ellehetetlenítve számára a harcok folytatását, mindezzel saját csapataikat is veszélyeztetné. Egy ilyen magaslégköri robbantás például a térségben keringő műholdak zömét is válogatás nélkül kiirtaná, vagyis az orosz információs rendszereket is használhatatlanná tenné, miközben a NATO vélhetően erős reakciót adna egy atomfegyver felrobbantására még akkor is, ha erre nem a földfelszínen kerül sor, és az elektromágnesesimpulzus-fegyver csak az elektronikai eszközöket öli meg, az embereket nem.

Az viszont elég valószínű, hogy ha valahol létezik már bevethető nem nukleáris EMP-fegyver, még ha csak prototípus is, az előbb-utóbb feltűnik majd Ukrajnában, ha másért nem is, hogy teszteljék éles körülmények között.