Latin-Amerikai jobbra át

Karácsony előtt érkeztek meg a hivatalos számok, amelyek szerint a Donald Trump támogatását élvező konzervatív jelölt, Nasry Asfura nyerte meg a hondurasi elnökválasztást. Az eredmény szoros volt, és vitatják is, Washington azonban egyértelmű jelzésként gyorsan gratulált az addig baloldali vezetésű ország megválasztott elnökének.

A korábban jellemzően baloldali latin-amerikai országok sorra választanak jobboldali, konzervatív, a Trump-adminisztrációval baráti viszonyt ápoló vezetőket. Jelenleg tizenegy latin-amerikai országról mondható el, hogy politikai értelemben inkább jobbra sorolható vezetése van (Argentína, Bolívia, Chile, Costa Rica, Ecuador, El Salvador, Honduras, Panama, Paraguay, Peru és a Dominikai Köztársaság), míg hét országban baloldali kormány van hatalmon (Brazília, Kolumbia, Kuba, Guatemala, Mexikó, Uruguay és Venezuela). A kép ugyanakkor nem fekete-fehér: léteznek mérsékelt politikusok, és mindkét oldalon megtalálhatók a markánsabb, karakteresebb szereplők is.

Amíg saját korában Fidel Castro pozicionálta Kubát a tényleges súlyánál nagyobb jelentőségű szereplővé, addig ma az argentin Javier Milei politikája mutat túl országa határain. A 2023 végén megválasztott jobboldali elnök többek között arról vált ismertté, hogy láncfűrésszel pózolva demonstrálta, miként számolna le az országában túlburjánzó bürokráciával – ezt a gesztust később Elon Musk is leutánozta. Milei volt az első külföldi vezető, akivel Donald Trump 2024-es újraválasztása után találkozott, nem mellesleg „kedvenc elnökének” nevezte az argentin politikust. Az Egyesült Államok húszmilliárd dollárral segítette ki Argentínát, ami az elmúlt harminc év legnagyobb amerikai mentőcsomagja volt, amelyet bármely országnak nyújtottak.

Nem nehéz tendenciát kiolvasni az elmúlt évek választásaiból. Hogy csak néhány példát említsünk: decemberben Chilében győzött a markánsan jobboldali José Antonio Kast – aki tavaly májusban a CPAC Hungaryn is felszólalt –, az évtizedeken át szocialista vezetésű Bolívia pedig októberben Rodrigo Paz személyében választott jobboldali vezetőt. El Salvadorban 2024-ben újraválasztották a 2019-ben hatalomra került Nayib Bukelét is, aki szerényen a világ legmenőbb diktátorának nevezi magát.

Természetesen a baloldalnak is megvannak az erős bástyái: Kuba továbbra is tartja magát, Brazíliában pedig a baloldali Luiz Inácio Lula da Silva 2022-ben legyőzte a jobboldali, a magyar és az amerikai vezetéssel is jó kapcsolatokat ápoló Jair Bolsonarót. Venezuelában eközben Nicolás Maduro folytatja a nemzetközi baloldal ikonikus alakjának számító Hugo Chávez bolivári forradalmát – igaz, Donald Trump jelenleg komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ez ne tartson sokáig.

A latin-amerikai irányváltás eredménye egy olyan régió lehet, amely a következő években határozottabban lép fel a kábítószer-kereskedelem és más bűncselekmények ellen, barátságosabban fogadja a külföldi befektetéseket, kevésbé aggódik a klímaváltozás és az erdőirtás miatt, és összességében igazodik a Trump-kormányzat prioritásaihoz olyan területeken, mint a biztonság és a migráció, valamint Kína jelenlétének korlátozása a nyugati féltekén.

Figyelembe véve Washington latin-amerikai beavatkozásait a múltban – és részben a jelenben is –, azt várhatnánk, hogy egy keménykezű, nacionalista, jobboldali amerikai elnök felemelkedése baloldali ellenállást vált ki a térségben. Ehelyett azonban – legalábbis egyelőre – Trump elnök visszatérésének legnagyobb nyertesei Latin-Amerikában nem azok a vezetők, akik bírálják és dacolnak vele, hanem azok, akik csodálják, hízelegnek neki, sőt részben követik is a példáját.

Mindez arra utal, hogy nem pusztán arról van szó, hogy a bal- és jobboldali kormányok váltják egymást, hanem egy általánosabb politikai irányváltás is kibontakozóban van. A chilei székhelyű Latinobarómetro közvélemény-kutató 18 országban, több mint 19 000 válaszadó bevonásával készített éves felmérése azt mutatta, hogy 2024-ben a magukat jobboldalinak valló latin-amerikaiak aránya több mint két évtizede nem látott csúcsra emelkedett.

A Latinobarómetro kutatása Nayib Bukelét messze a régió legnépszerűbb politikusának találta: tízes skálán átlagosan 7,7-es értékelést kapott. A tendencia mögött több okot is azonosítanak: az embereknek elegük van a bűnözésből – különösen a drogkereskedelemből –, és rendpárti vezetőkre vágynak; a kereszténység szerepe erősödik a politikában; előtérbe kerülnek olyan megosztó társadalmi kérdések, mint az abortusz; valamint feszültségeket kelt az elsősorban Haitiből és Nicaraguából eredő belső migráció. Emellett Bukele és Milei nemzetközi ismertsége, valamint a Fehér Házban és más nemzetközi fórumokon tapasztalt látványos fogadtatásuk is vonzó mintát jelent más országok számára – még akkor is, ha nem feltétlenül pontosan olyan vezetőket szeretnének maguknak, mint ők.

Az elmúlt évek egyik fontos változása az is, hogy kezd kitisztulni a latin-amerikai jobboldal imázsa. Halványul a hidegháború évtizedeinek, valamint az olyan diktátoroknak az emléke, mint például Augusto Pinochet – igaz, kritikusai szerint a jobboldal valójában újra akarja írni a történelmet, és „tisztára mossa” magát.

A már említett Latinobarómetro azt is kimutatta, hogy a régióban megkérdezettek 40 százalékának szimpatikus az autoriter kormányzás, vagy egyszerűen nem érdekli, hogy országa vezetése demokratikus-e. A jobboldali politikusok emellett kezdenek elmozdulni attól a rögzült képtől is, hogy nem törődnek a szegényebb rétegek sorsával, és kizárólag a neoliberális berendezkedést, a kis államot támogatják. Ez a változás különösen a koronavírus-járvány időszakában vált hangsúlyossá: még a láncfűrésszel hadonászó Milei is megduplázta a szegényeknek járó juttatásokat, megelőzendő, hogy fellázadjanak a megszorítások ellen.

Latin-Amerikában továbbra is a baloldalt tartják szociálisan érzékenyebbnek, olyan politikai erőnek, amely gondoskodóbb államot működtet. Ugyanakkor ahogy a jobboldal fokozatosan ledolgozza elitista, gazdagpárti imázsát, képes csökkenteni a hátrányait, és ráerősíteni olyan erősségeire, mint a rendpártiság. A drogkereskedelem és a bandák terrorja az egész kontinenst érintő probléma, amely az Egyesült Államokat is közvetlenül érinti.

Néhány példa jól érzékelteti a helyzet súlyosságát: az ecuadori Durán egyes listákon a világ legveszélyesebb városai között szerepel, ahol évente százezer lakosra 150 gyilkosság jut; 2025 júniusában Kolumbiában lelőtték Miguel Uribe jobboldali elnökjelöltet; egy 2023-as felmérés szerint pedig a chileiek 85 százaléka fél éjszaka kimenni az utcára.

Ilyen körülmények között érthető, hogy előnybe kerülnek a rendpárti politikusok: Nayib Bukele 2019-es megválasztása óta 90 százalékkal csökkent a gyilkosságok száma. Chilében egy nemrég készült felmérés szerint az emberek 80 százaléka elfogadhatónak tartaná, ha a bűnözés felszámolása érdekében egyes szabadságjogokat felfüggesztenének. Ezzel párhuzamosan egyre nehezebb helyzetbe kerülnek azok a vezetők, akik ezen a területen nem tudnak kézzelfogható eredményeket felmutatni.

A jobboldali politikusok számára Donald Trump amerikai elnök szimpátiája azonban nemcsak előnyöket, hanem kockázatokat is hordoz. A továbbra is erős baloldal hitelességét ugyanis nem kizárólag a szegényebb rétegek támogatása alapozza meg, hanem az is, hogy karakán módon lép fel az Egyesült Államokkal szemben, amely a régiót gyakran saját „hátsó udvarának” tekinti. A szuverenitás és a nemzeti büszkeség védelme megkerülhetetlen politikai kérdés Latin-Amerikában, és ez mindkét oldalon érvényes. Jól mutatja ezt az a helyzet is, amikor Donald Trump az egyik legmagasabb vámot vetette ki Brazíliára, és egyúttal követelte, hogy ejtsék a puccskísérlettel vádolt Jair Bolsonaróval szembeni eljárást. Ez a lépés Lula elnök népszerűségét növelte, miközben Bolsonaróét inkább csökkentette.

Latin-Amerika politikai berendezkedése szempontjából kulcskérdés, hogy az Egyesült Államok milyen stratégiát követ a régióban, és ehhez miként viszonyul a világ többi része. A tavaly év végén kiadott új amerikai nemzetbiztonsági stratégia egyértelművé teszi, hogy Washington dominanciára törekszik a nyugati féltekén – ebbe ugyanúgy beletartozik Grönland és Kanada, mint Közép- és Dél-Amerika.

Mondhatnánk, hogy ez részben földrajzi adottság, hiszen az Egyesült Államok van a legközelebb, ám Latin-Amerikában jelen vannak a globális Délen jelentős befolyással bíró Kína és Oroszország számára baráti, illetve szövetséges országok is, mindenekelőtt Brazília, de Venezuela és Kuba is. A globális Dél államai sorra csatlakoznak olyan, nem nyugati együttműködésekhez, mint a BRICS vagy a Sanghaji Együttműködés Szervezete, illetve új platformokat hoznak létre, mert úgy érzik, hogy politikai és gazdasági erősödésük, valamint területükből és népességükből fakadó súlyuk nem tükröződik a második világháború után kialakult nemzetközi intézményrendszerben. Ezekben továbbra is a globális Észak – vagy ha úgy tetszik, a nyugati szövetségi rendszer – bír a legnagyobb befolyással.

Általános tapasztalatuk, hogy elsősorban egymásra számíthatnak. A Moszkvával való együttműködésnek kifejezett antikapitalista és antiimperialista hagyományai vannak, míg Kínával partnerségre lépni sokak szemében előnyösebb, mint az Egyesült Államokkal: több infrastrukturális beruházás és forrás érkezik, miközben Peking nem szól bele a belpolitikai folyamatok alakításába. Nyugati szerzők évek óta felvetik, hogy talán már nem a Nyugat a világ legvonzóbb szövetségese, ugyanakkor az is igaz, hogy a BRICS-ben és más fórumokon megjelenő globális déli országok többsége nem ellenségesen viszonyul az Egyesült Államokhoz, hanem inkább egyensúlyozni próbál a nagyhatalmak között.

Amennyiben az Egyesült Államok lényegében zavartalanul tudja folytatni törekvéseit a régióban – például a Venezuelával szembeni agresszív fellépést –, az annak a jele lehet, hogy valóban elérkeztünk a „Jalta 2.0” korszakához, amelyben Donald Trump amerikai, Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök érdekszférákra osztja fel a világot. A Donald Trump nyilatkozataiból és lépéseiből kirajzolódó logika szerint a más hatalmak érdekszférájába tartozó területek – mint Ukrajna vagy Tajvan – nem önmagukban fontosak számára, hanem elsősorban eszközként szolgálnak a nyomásgyakorlásra, főként gazdasági értelemben, a saját érdekei érvényesítésére.

Donald Trump másként képzeli el az amerikai külpolitikát, ugyanakkor jól láthatók bizonyos állandó elemek is. Erre példa a Venezuelával szembeni fellépés, amely elvi alapon a szuverenista európai patriótákat is zavarhatná, a gyakorlatban azonban a reálpolitika rendre felülírja ezeket a megfontolásokat. A Fehér Ház által közvetített általános üzenet világos: a baráti kormányokat segélyekkel és egyéb kedvezményekkel jutalmazza, az ellenségeseket pedig szankciókkal – vagy akár keményebb eszközökkel – bünteti.

A jutalmazásért cserébe viszont elvárja, hogy az érintett országok az amerikai gazdasági érdekekkel összhangban cselekedjenek, például aktívan lépjenek fel Kína térnyerésének visszaszorítása érdekében.