Az utóbbi egy-két évben többen felhívták a figyelmet Magyarország latin-amerikanizálódásának veszélyeire. Nemcsak közgazdászok és publicisták, de politikusok is, elsősorban a jobboldalról. Dávid Ibolya tavaly decemberben beszélt erről, az Európai Unió egyik felmérésére hivatkozott, amely szerint Európában Magyarországon a legnagyobb a különbség a legrosszabbul és a legjobban kereső tíz százalék között. Az MDF elnöke szerint akkor a huszonnegyedik órában voltunk. Azóta eltelt egy kis idő.

Orbán Viktor már 1996-ban azt állította, hogy a Horn-kormány tudatosan választotta ezt az utat, a középrétegek ellehetetlenítését. A Fidesz első embere most nyáron a Hír Tv egyik műsorában tett említést a dél-amerikai oligarchákról, akik lefölözik a gazdasági fejlődésből eredő többletet, és úgy nyernek meg egy-egy választást, hogy segélyekkel kenyerezik le a leszakadókat, akiket szándékosan akadályoznak meg a felemelkedésben.

A „latin átok” a XX. században szinte az egész kontinensre kiterjedt, és nem menekülhetett előle a globális sajtó által kivételnek, mintaországnak tartott Chile sem, bár esetében gazdasági csodáról beszélnek az elmúlt évtizedek statisztikai mutatóira hivatkozva.

A dél-amerikai kistigris állítólag egy közgazdász zseninek, Milton Friedmannak és a neoliberális politikának köszönheti, hogy az ország újabban (a jobboldali diktátor, Augusto Pinochet visszavonulása és a 80-as évek végi fordulat után) már a nyugati típusú demokrácia és a béke szigete is a kontinensen. Igazi sikersztori. A médiában. A valóság persze más. Közgazdászok az adatokkal való bűvészkedésre, az ország gazdaságának totális deformáltságára, a hatalmas jövedelmi különbségekre hívják fel a figyelmet. Szerintük a Nobel-díjas Friedman elmélete a gyakorlatban megbukott, sőt ami még rosszabb, lelepleződött.

Könnygáz és gumibot

Idén augusztus 29-én a legnagyobb chilei szakszervezeti tömörülés szervezésében nagyszabású tüntetésekre került sor Santiago de Chilében és több nagyvárosban. Az állami alkalmazottak, nyugdíjasok, diákok, orvosok a jobb foglalkoztatási és életkörülményekért, méltányosabb bérért, jobb egészségügyi ellátásért vonultak utcára. Mivel a kormány nem adott engedélyt a tüntetésre, a rendőrség szétverte a tömeget. A zavargásokban több mint ötvenen megsérültek, több száz embert tartóztattak le.

Chilében (akárcsak nálunk) ez lassan hagyománnyá válik. Tavaly májusban, néhány hónappal Michelle Bachelet államfő megválasztása után az utóbbi évtizedek legnagyobb diáktüntetésére került sor a tervezett oktatási reform miatt. A véres összecsapásokat rendőri túlkapások kísérték, melyek hatására az elnöknő úgy döntött, hogy leváltja a speciális rendőri erők vezetőjét.

Bachelet személyben egyébként baloldali politikus vezeti az országot, ám hatalmas különbséget tapasztalunk, ha Hugo Chávezzel vagy Evo Moralesszel hasonlítjuk össze. A chilei pártrendszer egyszerre tekinthető szokványosnak és különösnek. Az első demokratikus választások óta a Bachelet-et is támogató Concertación, egy szociáldemokrata, kereszténydemokrata és szocialista szervezetekből álló pártszövetség kormányoz, amely újabban többséget szerzett a kongresszus alsó és felső házában is. Vele szemben egy másik, liberális, tradicionalista, konzervatív és keresztényhumanista tömörülés, a jobbközép Alianza por Chile (Szövetség Chiléért) áll. Mindez persze következik az ország legújabb kori történelméből.

A chicagói fiúk

Amikor az 1973-as, amerikai gazdaságpolitikai és titkosszolgálati eszközökkel gondosan előkészített és megtámogatott katonai puccsal a baloldali Salvador Allende helyére Pinochet került, a gazdaság nem volt túl jó állapotban.

Az Osztrák–Magyar Monarchia területéről bevándorolt, magyarországi zsidó szülőktől származó Friedman és a keze alatt a chicagói egyetemen tanult chilei közgazdászok két éven belül sokkterápiát vezettek be. Többek között radikálisan csökkentették az állami kiadásokat, több tízezer állami alkalmazottat bocsátottak el, megszűnt a fizetések és árak állami szabályozása, és magánosítottak mindent, ami a kezük ügyébe került, ideértve az egészségügyet és az állami nyugdíjalapot. Adómentességet és magas profitot garantáltak a külföldi vállalatoknak, ellehetetlenítették a szakszervezeteket.

A sokkhatás eredményeként a nemzeti össztermék és az ipari termelés meredeken zuhant, százezrek veszítették el az állásukat. Ezután a chilei gazdaság robusztus növekedésbe kezdett. Ez a 80-as évek elejéig tartott, amikor is kipukkadt a külföldi tőkebeáramlás által táplált növekedés. Az erős chilei deviza és a növekvő adósságállomány, megspékelve az ország fő exportcikke, a réz világpiaci árának zuhanásával, újra a gazdaság összeroppanásához vezetett. Ezután újabb növekedési szakasz indult, egészen a 90-es évek végéig, amikor öt éven keresztül az ázsiai, dél-amerikai és orosz válságok, az amerikai terrortámadás és a csökkenő rézár lassították a chilei GDP bővülését.

Már a fentiekből is kitűnik, hogy legalábbis felülvizsgálatra szorul az a magyar jobboldalon is gyakran hangoztatott vélemény, mely szerint Chile Latin-Amerika mintaországa lenne. Legutóbb tavaly év végén Seres László, a Hírszerző internetes lap vezető szerkesztője vette védelmébe Pinochetet és gazdaságpolitikáját a szocialistafil nyugati és magyar médiával szemben. (Erre az szolgáltatta az apropót, hogy Friedman és Pinochet néhány nappal, illetve héttel korábban hunyt el.)

Ha néhány valóban impozáns adat (többször éveken át tartó, a tíz százalékot is elérő gazdasági növekedés) mögé nézünk, bizony meglepődhetünk, és igencsak kétséges, hogy beszélhetünk-e bármilyen csodáról. A grafikonon jól látszik, hogy a Pinochet-érát megelőző időszakban semmivel sem bővült kevésbé a gazdaság, sőt szemléli szervezett máz átlagban közel kétszer olyan gyorsan növekedett. (1974 és 1989 között az évi átlagos gyarapodás 2,6 százalékos volt.) Az pedig igen különös lenne, ha az 1975-ös és 1982-es hatalmas recessziót nem egy visszapattanás követte volna. A diktatúra gazdaságpolitikai teljesítménye tehát jó esetben is legfeljebb elégséges osztályzatot kaphat: 1986-ban az egy főre eső nemzeti össztermék nem haladta meg az 1970. évit.

A közvélekedéssel ellentétben a demokratikus kormányok nem változtattak a neoliberális politikán, legfeljebb enyhítették azt. Az 1990-es évek és napjaink Chiléje látszólag dinamikusan gyarapszik: tartósan tíz százalék alatti a munkanélküliség, az infláció immár egy évtizede nem éri el az öt százalékot. Ám mindennek a pozitív értékelését jócskán megkérdőjelezi néhány kevésbé ismert tény.

Az szinte szóra sem érdemes, hogy a tizenhatmilliós országban az egy főre eső GDP a magyarénak még a kétharmadát sem éri el, ahogy az sem, hogy a jövedelmek egyenlőtlen elosztása és a szegények aránya terén az ország a leggyengébben teljesítő latin-amerikai államok között található, és a helyzet Pinochet alatt sem javult. Azt is csak futólag jegyezzük meg, hogy egy hosszú évek óta szinte példátlanul növekvő világgazdaság húzóerejével is a délkelet-ázsiai és a jobb sorsú kelet-európai államokhoz képest a chilei gazdaság teljesítménye legfeljebb közepesnek mondható.

Ami ennél figyelemreméltóbb, az az ország agyaglábú volta. A dél-amerikai köztársaságot nemcsak mesterségesen olcsón tartott munkaereje teszi „versenyképessé”, hanem az is, hogy egy természeti kincsekben szinte végtelen gazdagságú országról van szó: a világ legnagyobb réztermelője, mely az utóbbi évtizedekben az andoki érc rekordokat döntő piaci áraiból is profitált. A chilei export közel felét a réz teszi ki. A több ezer kilométer hosszú tengerpart a halászatnak, a hatalmas erdőségek a fakitermelésnek nyújtanak korlátlan lehetőségeket. Az egyedüli hiány energiából van, többször előfordult már, hogy a szomszédos Argentína elzárta a csapot. Mindebből és a neolib politikából szinte egyenesen következik a gazdaság nyitottsága és a fejlettebb iparágak hiánya. A hazai vállalkozások gyengék, a lakosság fogyasztása alacsony, a gazdasági-politikai elitnek nem érdeke sem a modernizáció, sem a szakképzett és erős szakszervezetekkel önmagát védeni tudó hazai munkaerő kinevelése.

Chile tehát az a bizonyos állatorvosi ló, amelyen a neoliberalizmus minden létező betegsége diagnosztizálható. A látványos statisztikák mögé tekintve nemcsak az szúr szemet, hogy a külföldi cégek legtöbbször egyáltalán nem hajlandók kockázatot vállalni, de az is, hogy sokszor egyáltalán nem gondolkodnak hosszabb távú befektetésekben, profitjukat nem forgatják vissza új gazdasági tevékenységekbe. A kutatásra és fejlesztésre fordított összegek arányaikban még a közismerten alacsony magyart is alulmúlják, és ami érkezik, az is elsősorban az állami szektorból jön. Ez utóbbi egyébként a Pinochet-korra is jellemző volt: a felszín alatt nagyon is aktívak maradtak az állami gazdaságösztönző ügynökségek.

Friedman és Robinson

A chilei elit tehát nem érdekelt a helyzet megváltoztatásában. Igaz ugyan, hogy történtek erőfeszítések a szétszakadt társadalom összeforrasztására (adóemelés, a szociális, oktatási és egészségügyi kiadások növelése), az exportcikkek skálájának szélesítésére (élelmiszer-, fa- és bútoripar), de az ország politikusai inkább előremenekülnek: az utóbbi években számos szabadkereskedelmi megállapodást kötöttek az Európai Unióval, az Egyesült Államokkal és hosszú távú szerződést írtak alá Kínával.

Nagy kérdés, hogy az utóbbi másfél év (és évtized) magyarországi gazdaságpolitikája mennyire hozható összefüggésbe (a jobboldalinak, konzervatívnak is tartott, és a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által az egész világgal, különösen a harmadik világbeli országokkal „megismertetett”) Friedman-igékkel.

Az világos, hogy Kóka János liberális pártelnök és gazdasági miniszter néhány mondata mintha egy előző esti Friedman-kurzusnak lenne az utóhatása, adott esetben tökéletlen tükörfordítása. Lóránt Károly közgazdász januárban írt a Magyar Nemzet hasábjain arról, hogy Friedman szelleme a hetvenes-nyolcvanas években érkezett el Magyarországra, és hatását erősítették a „Dimitrov téri fiúk”, azaz a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem friss diplomásai, akik „elárasztották az irányító szerveket.”

A nemzetgazdaság eladósodásának előnyeit, a tőkeimport áldásos következményeit és a nemzetközi szabadkereskedelmet mindenek felett propagáló közgazdászok esetében Lóránt egyenesen a Dimitrov téri fiúk harmincéves gazdaságpolitikai uralmáról beszél Magyarországon, ami „a legvidámabb barakkból egy perspektívátlan, leszakadó országot eredményezett”. Szerinte „az összes empirikus adat azt igazolja, hogy a második világháború után gyors gazdasági növekedést és felzárkózást végrehajtó országok nem a chicagói egyetemen kitalált és Washington által szorgalmazott gazdaságpolitikát, hanem annak inkább az ellenkezőjét, a nemzeti ipart védő, azt koncentrált erőfeszítéssel fejlesztő politikát alkalmaztak.”

Különös módon a Friedman-féle elméletet és a mögötte álló gazdaság- és társadalomfilozófiát többen olyan ideológiaként értelmezik, amelyet következetesen végiggondolva a nemzetiszocializmushoz és a kommunizmushoz hasonló megvalósíthatatlan, irracionális utópiát kapunk. Nem véletlen, hogy ellenzői szerint tiszta neoliberális gazdaságpolitikát csak két esetben lehet bevezetni: ha egy, az erőfölényét kihasználó világnagyhatalom alkalmazza, vagy ha egy diktatúra. Szerintük, ha egy kis méretű és nyitott állam jót akar magának, akkor messze elkerüli ennek még a gondolatát is.

Az állami jóléti rendszerek (egészségügy, oktatás, nyugdíj) lebontása, az emberek Friedman által Robinson Crusoe-hoz való hasonlítása, a szabályozásoktól minél jobban felszabadított piac, az öngondoskodás hangsúlyozása az alapelemei a tanoknak, melyek megalkotóját, mint az a Le Monde Diplomatique magyar nyelvű kiadásában John Berger angol író tollából olvasható volt, „később Margaret Thatcher, Ronald Reagan, az idősebb és ifjabb Bush, Tony Blair és Nicolas Sarkozy egyaránt szellemi atyjuknak és ‘látnoki prófétának’ tekintették”. Hívei, és maga Friedman is azt gondolja (és ezzel Seres is egyetért), hogy Chilében a „reformok” életbe léptetése után végső soron a demokratikus nyitást és politikai szabadságot is a gazdasági liberalizáció hozta el.

A különböző elméletek legtöbbször persze soha nem jelennek meg a maguk tiszta valójában, hiszen megvalósíthatatlanok. Ha számos hasonlóság fedezhető fel a liberális vezetésű gazdasági tárca, Gyurcsány Ferenc (Útközben című könyvének egyik fejezete az „Új nemzeti cél: a régió legerősebb gazdasága” címet viseli) politikája és a Friedman-féle gondolatok között, az természetesen nem a véletlen műve. A miniszterelnök megszólalásaiból kiderül, hogy ugyan ő egy megrögzött neolib gondolkodású politikus, de kommunista múltjával, az MSZP kormányfőjeként, egy parlamentáris demokrácia keretei között nem teheti meg, hogy ne éljen bizonyos szociáldemokrata intézkedésekkel, klisékkel és retorikával.

Pinochet Chilét a proletárok országából a vállalkozók országává akarta tenni. Az elképzelésre egy szavunk sem lehet, ahogy a friedmani gondolatok nagyobbik része is elfogadható egy vita kiindulópontjaként. Ha azonban megjelenik az irracionalitás, az ellen már lehet és kell is tiltakozni, és túl sok példa ismert a múltból ahhoz, hogy ezt ne lehessen nyugodt szívvel megtenni. Mert nagyon is elgondolható egy atomizált és szervezetlen társadalom, önző szigetemberekkel, akik csak abban egyenlőek, hogy ugyanaz a jogi bánásmód vonatkozik rájuk. Miért ne volna elképzelhető egy nagyvárosnyi, magára utalt, atomizálódott állampolgár halmaza? Másfelől viszont miért akarnánk a tízmillió Robinson Crusoe országa lenni?

Monostori Tibor