Lázadások éve

Az egymástól egyébként teljesen független milliós demonstrációk szinte mindenhol kisebb ügyek miatt robbantak ki. A francia sárga mellényes mozgalom az üzemanyag adójának emelése miatt indult, Chilében a metrójegy árának növelése, Ecuadorban az alapvető élelmiszerek ára állami támogatásának csökkentése, Hongkongban egy kiadatási ügy miatt kezdtek tüntetni az emberek. Algériában az agyvérzést elszenvedő veterán elnök ötödszöri indulása ellen tiltakoztak, Libanonban pedig az volt a kiváltó ok, hogy a kormány adót akart kivetni a WhatsApp-hívásokra, amely alkalmazás emberek millióinak jelent alternatívát a túlárazott állami szolgáltatással szemben. Ugyancsak közös elem, hogy a széles körű elégedetlenséget látva a kormány mindenhol hamar engedett a nyomásnak, és visszakozott a konkrét ügyekben. Addigra viszont a tiltakozás már átfogó megmozdulássá duzzadt, melyben a társadalom legkülönbözőbb csoportjainak rég elfojtott frusztrációi törtek a felszínre.

Az elégedetlenség oka mindenhol eltérő. Van, ahol a gazdaság kilátástalan helyzete a fő tényező. Libanonban az államháztartás hiánya a GDP 155 százalékára rúg, Irakban a fiatalok körében 36 százalékos a munkanélküliség, a latin-amerikai országokban mindössze 0,2 százalékos növekedést jósol a jövő évre a Nemzetközi Valutaalap. Máshol azonban épp fordított a helyzet. Nagy-Britanniában a brexitet ellenző középosztály, Spanyolországban pedig a tehetősebb függetlenségpárti katalánok vonultak az utcákra.

Ami valamennyi esetben közös, hogy a tüntetők már nem bíznak a kormányban és úgy érzik, hogy ha vannak is demokratikus választások, szavazatuk semmin nem fog változtatni. A Kína-ellenes hongkongiak úgy látják, hogy politikusaik Peking helytartójaként viselkednek, a függetlenségpárti katalánok szerint a barcelonai vezetés megadta magát a madridi kormánynak. A brexit-sagába belefáradt britek a teljes politikai elitet tehetetlennek tartják, a libanoni tüntetők pedig a történelem során először már nem felekezetek mentén szerveződnek, és a teljes politikai elit távozását követelik.

Ami viszont nem változott, hogy a különféle politikai erők továbbra is a régi sémáik szerint magyarázzák a demonstrációkat. A Nyugat szabadságharcként ünnepli a hongkongi megmozdulásokat, miközben Peking az amerikai titkosszolgálatot sejti mögöttük. Latin-Amerikában az egyik oldal a CIA kezét, a másik pedig a szocialista Kuba és Venezuela felforgató erőit gyanúsítja a demonstrációk tüzelésével. Eközben Irakban és Libanonban vannak, akik a Nyugatot, mások Iránt okolják. A tények azonban azt mutatják, hogy a tüntetéseknek mindenhol mély és nagyon is valós társadalmi és gazdasági okai vannak. Az objektív helyzetértékelést azonban megnehezíti, hogy a rendszerellenes jelszavakat skandáló tömegek általában a társadalom legkülönbözőbb csoportjaiból verődnek össze.

A probléma egyik fő oka az online térben keresendő. Éljenek ugyanis Európában vagy Ázsiában, a Közel-Keleten vagy Latin-Amerikában, az emberek mára napjuknak jelentős részét a közösségi hálón töltik. A Facebook, a Twitter, az Instagram és az egyéb médiumok algoritmusai mindenki számára személyre szabott valóságot hoznak létre, a felhasználó egy idő után már csak a sajátjával megegyező véleményekkel találkozik. A nyugdíját keveslő időskorú, a diákhitelt nyögő fiatal, a bevándorlók miatt munkáját elvesztő középosztálybeli, a globalizmust elutasító patrióta vagy épp az államhatalommal szemben álló anarchista a digitális visszhangkamrában egyaránt úgy érzi, hogy konkrét frusztrációjában az egész társadalom osztozik. Így tehát felbátorodik, és véleményének a valós térben is könnyebben hangot ad. Ez történik most Hongkongtól Chilén és Katalónián át Libanonig, ahol a legkülönbözőbb társadalmi csoportok tüntetnek együtt a kormány ellen. A tüntetéseknek ebből kifolyólag sem konkrét szervezőjük, sem konkrét követelésük nincs. A hongkongi tüntetések korábbi fő szervezője, Joshua Wong börtönben ül, a libanoni, francia és chilei hatóságok pedig máig sikertelenül kutatnak a demonstrációk szervezői után. És mivel a tüntetők általában olyan titkosított applikációkon keresztül kommunikálnak, mint az orosz Telegram, a hatóságok ellenőrizni is nehezen tudják az eseményeket. Emellett a szlogenek immár a Facebookon és a Twitteren keresztül országhatárokon át, kontinensről kontinensre terjednek. Barcelonában a függetlenségpárti katalánok a hongkongi tüntetők reptérfoglalási akcióját másolták le, miközben az utóbbiak demonstrációin a katalán zászló is feltűnt, a szudáni és algériai tüntetők is egymás szlogenjeit használták, és a világ számos demonstrációján megjelent a közelmúlt legnagyobb filmsikeréből, a Jokerből ismert álarc, amely a rendszer által magára hagyott kisember jelképévé vált.

Noha hasonló jellegű demonstrációkra eddig még soha nem volt példa, és nehéz emiatt a kimenetelükről jóslásokba bocsátkozni, pár dolog már most is jól látszik. Mivel a tüntetéseknek nincs konkrét vezetőjük, a hatóságoknak tárgyalniuk sincs kivel, és mert a követelések vagy túl általánosak, vagy politikailag irracionálisak, a megoldásra is kevés esély van. Ráadásul a történelem korszakos tömegmegmozdulásaiból – legyen szó az 1917-es szovjet forradalomról, az 1989-es rendszerváltó tüntetésekről vagy az 2011-es arab tavaszról – mindig és mindenhol olyanok emelkedtek ki vezető erőként, amelyek már jóval korábban megszervezték magukat. Ilyenek most nem sok helyen tűntek fel a láthatáron. De ha feltűntek volna, az sem oldaná meg feltétlenül a problémákat, hiszen a jelenlegi népi elégedetlenségek mögött sok helyen olyan mély strukturális gondok és a változó világpolitikából adódó új realitások állnak, amelyek megoldásához vagy megváltoztatásához nem új kormányra, hanem isteni csodára lenne szükség. Eközben viszont vezetők és szervezők híján – mint ahogy már most is több példa mutatja – kiugróan nagy az esélye annak, hogy a békés tüntetések erőszakba torkolljanak, ami idővel ahhoz vezethet, hogy a békés tömegek kezdenek elmaradozni, a kormányok és hatóságok pedig a korábbiaknál drasztikusabb módszerekkel lépnek fel az erőszakos kisebbséggel szemben. Az államhatalom megerősödik, a demokratikus jogok csorbulhatnak. A népek globális tavaszát tehát alighanem hideg tél követi majd.