Lejárt az illúziók kora
Meghívták a fél világot, most pedig szabadulnának a vendégektől – nagyjából így foglalható össze Joe Biden és Angela Merkel elmúlt néhány hónapjának krónikája. Történetük közös jegyeket mutat, mindkettőjüket utolérték rossz döntésük, elképzelésük következményei. Ami a politikában nem éppen jó ómen.
Egy dolog a kampány, egy másik a kormányzás – sehol sem igaz annyira ez a tétel, mint az Egyesült Államokban. Ahogyan Trumpnak is akadtak teljesületlen, elnapolt ígéretei, az új elnöknek, Joe Bidennek is szép számban vannak – a különbség csak az, hogy a demokrata politikus máris látványosan adós azzal, amit a választói előzetesen reméltek tőle. Az elnökválasztási kampányban Biden nagy hangsúlyt helyezett a bevándorlás erősítésére, nyíltan a különböző etnikai csoportok, elsősorban a latinók szavazataira ácsingózva. Keményen ostorozta Trump bevándorlási politikáját, állampolgárságot ígért a migránsoknak, majd elnökként lényegében ott folytatta, ahol Trump abbahagyta. Elődje keménysége, eltökéltsége híján Biden azonban egyidejűleg szőnyeg alá söpri a problémákat, átsiklik a kampányban elhangzott ígéretei felett.
Bevándorlási krízis Amerikában
Néhány hónapig úgy tűnhetett, a demokrata elnök valóban bevándorlóbarát politikát folytat majd, hiszen egyik első elnöki intézkedéseként leállította Trump határvédelmi falának építését. Csakhogy telt-múlt az idő, és a Fehér Házban semmi más nem történt. Ami voltaképpen érthető és logikus fejlemény, hiszen időközben radikálisan megváltozott a helyzet. Biden megválasztása óta folyamatosan áramlanak százezrek az Egyesült Államok déli határai felé. Ha csak a számokból indulunk ki, felsejlik a 2019-es nagy krízis, amikor hatalmas tömegek torlódtak fel Mexikóban és a térség más országaiban.
Az új amerikai adminisztráció láthatóan nem akar és nem is tud mit kezdeni a migrációval. Miközben szép szólamokkal igyekszik csillapítani az indulatokat, Biden valójában folytatja Trump válságkezelő lépéseit. Megerősítette a határvédelmi intézmények anyagi helyzetét, digitalizálta a határszakasz védelmi rendszerét, és lényegében mindenkit visszatoloncol Mexikóba. A 15 éven aluli, egyedül érkező gyerekeket nem, őket amerikai területen felállított bevándorlási intézményekbe zárják. Ez a lépése hatalmas felzúdulást keltett a Demokrata Párt támogatói körében, hiszen Biden ugyanazt teszi, amivel a kampányban éles hangon megvádolta Trumpot: bezár és fogva tart kiskorúakat.
A helyzet olyan rossz, hogy az amerikai–mexikói határon bármikor elszabadulhatnak az indulatok. Az újabb bevándorlási krízist, amikor százezrek haladnak az „ígéret földjére”, egyre frusztráltabb és erőszakosabb hangulatban, gyakorlatilag lehetetlen elkerülni. Már az előző hullám is csak a kibontakozó pandémia miatt ült el; hogy most mi lesz, arra senki sem tudja a választ. Biden mindenesetre drámai szózatban azt üzente a bevándorlóknak, hogy ne jöjjenek Amerikába, mindenki maradjon otthon. Bájos fordulat, különösen annak fényében, hogy nemrégen ennek az ellentétét hirdette, hatalomra kerülve azonban gyakorlatilag arcon rúgta mindazokat, akiket ő hívott meg az Egyesült Államokba. Ha a következő hónapokban újabb erőszakos jelenetekre kerül sor a határvidéken vagy Mexikóban, az amerikai közvélemény aligha bocsátja meg az elnöknek, hogy választási hazugságán túl tehetetlen a bevándorlással szemben. Az új helyzet felerősítheti Trump és a republikánusok narratíváját, és Bidennek valamilyen más területen kell kiegyenlítenie az ebben az ügyben elszenvedett kudarcát. Tekintve azonban, hogy a migráció, a bevándorlás az Egyesült Államok egyik legfontosabb belpolitikai témája, ami gyakorlatilag minden amerikai életét érinti, és mindenkinek markáns véleménye van róla, a kötéltánc ezúttal nem lesz egyszerű mutatvány.
Németország túl a zeniten
„A bevándorlás megváltoztatta az országot, és a jövőben még inkább meg fogja változtatni” – mondta Angela Merkel még 2019-ben, a Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényének 70. évfordulóján tartott beszédében. A kancellárnak kétségkívül igaza van, más kérdés, hogy ő valószínűleg másra gondolt, mint amit sokan kiolvasni próbáltak mondatából. Merkel nézetei ismertek a bevándorlásról, ezerszer elmondta ugyanazt a nagy 2015-ös krízis óta. Beszélt humanitárius kötelességről, európai értékekről, felvillantotta, hogy emberi erőforrásként is számít a jövevényekre. Csakhogy Németország már nem egészen ugyanaz, mint amikor először kancellárrá választották. Időközben kisebb-nagyobb válságok rengették meg a világgazdaságot, mialatt folyamatosan érkeznek a migránsok Európába. A legtöbben Németországba tartanak, hiszen néhány évvel ezelőtt maga Merkel hívta meg őket. Akkor egyetlen esztendő leforgása alatt egymillió – jórészt afgán és szír – bevándorló lépett német földre. Mára a 80 milliós Németország negyede, 20 millió ember migrációs hátterű, a jövő elhomályosult, a második világháború óta folyamatosan emelkedő állam alighanem a zenitre ért. Innen már nem vezet felfelé út, a németek demográfiai mutatói katasztrofálisak, a társadalom mintha elveszítette volna szilárdságát, kötőelemei láthatóan meglazultak. Ezt persze Merkel is pontosan tudja. Nem véletlen a paradigmaváltás az elmúlt hónapokban. És itt már nem arról van szó, hogy az AfD váratlan felemelkedése miatt a kancellárnak muszáj jobbra is üzennie, keményebb fellépést mímelnie. Neki egyébként is már mindegy, hiszen hamarosan távozik hivatalából és alighanem a német politika élvonalából is.
Nem is olyan régen Merkel még önfeledten szelfizett az ő „menekültjeivel”, akiket a gonosz magyar hatóságok nem úgy dédelgettek a Keleti pályaudvaron és Magyarország területén, ahogyan azt Berlinben elvárták. Ez a kép azonban már a múlté. Minapi sajtótájékoztatóján Merkel újságírói kérdésre azt válaszolta, hogy az amerikaiak afganisztáni kivonulása után meginduló újabb menekülthullámra másképp kell tekinteniük, mint 2015-ben. „Már nagyon sok afgánt befogadtunk” – tette hozzá Merkel, ami azért különös, mert ha valóban humanitárius szempontok miatt küldött meghívót a harmadik világnak, jogos a kérdés, most miért nem érvényesek ugyanazok a szempontok?
Valójában arról van szó, hogy a 2015-ös hullámmal és azóta érkezett „menekültek” semmiféle előzetes reményt nem váltottak be. A kancellár számításaival ellentétben nem sikerült őket integrálni a német munkaerőpiacra, elenyésző töredékük illeszkedett be a társadalomba, tanult meg németül, vállalt munkát. Aki az elmúlt hat évben járt Németországban, megtapasztalhatta, hogy nemcsak a nagyvárosokban, de kisebb településeken, gyakorlatilag az egész országban felbukkannak ácsorgó, semmittevő, csavargó migránsok. A több millió jövevény ellátásáról a német állam gondoskodik, de a táborokban vagy a társadalom peremén, etnikai gettókban élő bevándorlók semmilyen értelemben nem hoznak hasznot. Kivéve persze a társadalmi sokszínűséget. Ahogyan a szivárványkultúrára, a németek a Wilkommenskulturra is büszkék lehetnek, valamennyit megint sikerült kompenzálniuk a múlt század közepén történtek miatt. Más kérdés, hogy időközben hazájuk látványos ütemben sodródik a bizonytalanság felé. Oda, ahonnan még birodalmaknak sem sikerült a visszatérés, nemhogy hitét, tartását, józan eszét vesztett társadalmaknak.
Feszült évtizedek jönnek
„Hollandia megtelt” – mondotta vagy negyedszázada a meggyilkolt politikus, Pim Fortuyn. Merkelnek hosszú évekre volt szüksége, hogy ugyanerre a végeredményre jusson. A kérdés csak az, hogy 2015-ben Merkel tudta-e, hogy Németország már akkor megtelt. Ha igen, akkor nem pusztán hibázott, hanem társtettese mindannak, ami Európára vár az előttünk álló, igencsak feszültnek ígérkező évtizedekben.
