Lengyel álmok Ukrajnáról
A mindenkori lengyel vezetés oroszfóbiáját ismerve nem meglepő, hogy Varsó Moszkva kivéreztetésére próbálja kihasználni az ukrajnai háborút. Ambícióik azonban itt nem állnak meg. A jelek arra utalnak, hogy a lengyelek célja nem kevesebb, mint saját dominanciájuk újraélesztése az egykor hozzájuk tartozó területeken.
Augusztus végén ismét Kijevben járt Andrzej Duda. A lengyel elnök igyekezett a legtöbbet kihozni a szimbolikus napból. Kattogtak a fényképezőgépek, és öntötték a lengyel–ukrán szövetséget megpecsételő kézfogásokat. Nem maradt adós Andrzej Duda a szép szavakkal sem. Többször és többféleképpen is kifejezte tiszteletét az ukrán népnek a szülőföldért folytatott hősies küzdelméért, és leszögezte, hogy a lengyelek velük vannak, és támogatni fogják őket a harcok utolsó napjáig.
Arról a nyilvánosság előtt már kevesebb szó esett, hogy a látogatás, és az újabb kétoldalú találkozó Volodimir Zelenszkij elnökkel valójában egy újabb lépés volt Ukrajna „puha annektálása”, vagy, ahogy ők fogalmaztak, a „különleges kapcsolatok további elmélyítése” felé. A lengyelek különleges státusáról készülő törvény még Duda ezt megelőző vizitje kapcsán került nyilvánosságra. Ennek értelmében a lengyel állampolgárok választott tisztségeket tölthetnének be Ukrajnában, kinevezhetnék őket állami szervek irányító posztjaira és vezető pozíciót vállalhatnának a védelmi iparhoz kötődő cégekben. Emellett hozzáférhetnének titkos adatokhoz, információkhoz, lehetnének bírók, a lengyel rendőrségnek pedig joga lenne a rendet felügyelni Ukrajnában. A mostani vizit előtt készítette elő a lengyel államfő külpolitikai tanácsadója, Jakub Kumoch és az ukrán elnöki hivatal vezetője, Andrij Jermak az újabb, a két ország kapcsolatait még tovább mélyítő megállapodást.
Ha ehhez hozzávesszük az egyre szorosabb katonai együttműködést – Lengyelország már 1,8 milliárd dollár értékű fegyvert szállított keleti szomszédjának – és azt a tényt, hogy a lengyelekhez már több mint ötmillió menekült érkezett, az ukrán aranytartalékokat pedig Varsóban őrzik, akkor ez a viszony több mint bensőséges. Tegyük hozzá, hogy a történelmi ellentétek ellenére. Ezeket a Varsó kelet-európai befolyásának kiterjesztését célzó, már a belarusz tiltakozások aktív támogatásában is megnyilvánuló ambiciózus lengyel terveket hivatott megtámogatni az újjáélesztett Három Tenger Kezdeményezés, az év elején szorosra font brit–lengyel–ukrán szövetség és a még 2020-ban tető alá hozott úgynevezett lublini háromszög is, amelynek Lengyelországon és Ukrajnán kívül Litvánia a tagja, és amely létrehozásának helyszínével is az 1569-es első Rzeczpospolita valamiféle reinkarnációjára utalt.
De ha már a Rzeczpospolitánál, a középkori Európa egyik legnagyobb kiterjedésű és legerősebb államánál tartunk, akkor meg kell jegyeznünk, hogy a birodalmi törekvés a feldarabolásokkal együtt végigkíséri a lengyel történelmet. Az előbbiből következően pedig a lengyel–ukrán viszony sem olyan egyértelmű, mint az ma látszik. Sőt. A lengyel befolyás keleti irányú kiterjesztésének kísérletei már a kijevi Rusz idején megkezdődtek. Az első időkben inkább házasságok, a belviszályokban való segítségnyújtás révén. A dinasztikus összefonódásokból származó jogigények aztán az egységes kijevi állam széthullását követően állandó alapot szolgáltattak a lengyel jelenlétre. Hosszú távú következményei ennek azután lettek, hogy a lengyel állam a XIV. században, I. Ulászló és III. Kázmér idején ismét megerősödött. Ugyanebben az időszakban kezdődött meg Moszkva felemelkedése is a Kijevi Rusz egykori észak-keleti területein, de ez időtájt indult meg a litván állam terjeszkedése is.
Az állandó belharcok következtében kialakult hatalmi vákuum lehetővé tette, hogy a három megerősödő állam egymás között felossza a kijevi állam középső és déli területeit. Lengyelország kötelékébe került Halics (Galícia), a litván nagyfejedelmek uralma alá a mai Belarusz területén kívül a jelenlegi Ukrajna északi és középső területei, míg Moszkva körül egyesült a Rusz északi és észak-keleti része. A közös határvidékek mentén és a Baltikum ellenőrzéséért folytatott harcok a moszkvai és a litván uralkodók között nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1569-ben tartós államszövetség jöjjön létre a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség között. A Rzeczpospolitát megalapító lublini unió értelmében a későbbi ukrán területek a litván joghatóság alól lengyel kötelékbe kerültek.
A lengyel terjeszkedés következménye az erőltetett katolizáció és polonizáció, amelyek egyik eredménye a görögkatolikus egyház létrejötte volt. Erre az időre nyúlik vissza a kozákság megjelenése is. Az eredendően a világi joghatóság elől különböző okokból a Rusz peremvidékein fekvő, lényegében lakatlan sztyeppi területekre menekülő, később önmagát egyre jobban megszervező kozákság viszonya a lengyelekhez meglehetősen ambivalens volt. Több felkelést vezettek Varsó ellen, a legnagyobb ilyen ezek közül Bohdan Hmelnickij zaporizzsjai kozák hetman 1648-as lázadása volt, amelyre az ukrán történetírás nemzeti-felszabadító háborúként emlékezik. Hmelnickij végül csak a moszkvai cár protektorátusának elfogadása árán tudta megvédeni államát a lengyelektől, az ezt megerősítő 1654-es perejaszlavi egyezményt pedig az oroszok a későbbiekben az újraegyesülés aktusaként értelmezték. Itt érdemes megjegyezni, hogy éppen a lengyelekkel szemben kezdett formálódni az ukrán identitás.
A lengyel terjeszkedés csúcspontja a XV–XVI. század volt. Emlékezzünk csak 1612-re, amikor Minyin és Pozsarszkij vezetésével verte ki a népi felkelés a lengyeleket a moszkvai Kremlből. Aztán a XVII. századtól fokozatosan emelkedett az orosz cárok csillaga, biztosan haladtak nyugat és kelet felé egyaránt, a lengyelek pedig szorultak vissza. A Varsó gyengülését megérző európai hatalmak – Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom – 1795. október 24-én harmadszor osztották fel egymás között Lengyelország területét, és ezúttal semmit sem bíztak a véletlenre. A középkori történelem egyik legerősebb közép-európai állama 123 esztendőre eltűnt a kontinens térképéről. Hogy aztán az első világháború után a függetlenségét visszanyerve ott folytassa, ahol a Rzeczpospolita hanyatlásával abbahagyta.
Megérezve a polgárháborúba süllyedő Oroszország gyengeségét, ismét kelet felé terjeszkedett. Az sem véletlen, hogy a béketárgyalásokon Roman Dmowski kisebb területű, homogén nemzetállamot elképzelő Lengyelország-víziójával szemben a régi dicsőség visszaszerzésére alapozó Józef Piłsudski terve kerekedett felül. Ennek a Jagelló-uralkodóházra utaló elnevezése sem véletlen, hiszen ezek a királyok egyesítették sikeresen a lengyel és litván területeket. A gondolat alapjául az 1569-es lengyel határok szolgáltak, noha ő maga sem számolt annak realitásával, hogy egy újjászülető Lengyelország ténylegesen ekkora területtel fog rendelkezni. Az orosz–lengyel háborút lezáró, 1921-ben Rigában megkötött békeszerződés eredményeként Lengyelország területe jelentősen megnövekedett az eredetileg a Curzon-vonallal kialakított keleti határhoz képest, ugyanakkor egy soknemzetiségű, jelentős etnikai kisebbséggel rendelkező, többvallású állam jött létre.
Végül az emiatt a litvánokkal, a belaruszokkal és az ukránokkal kialakult fagyos viszony akadályozta meg a két világháború közötti időszakban a Lengyelország által kezdeményezett összefogást a térségben. A cél egy egységes szövetség kialakítása volt, amely sikeresen vette volna fel a versenyt a két nagyhatalom, Németország és a Szovjetunió növekvő befolyásával szemben. Lengyelországban is szép számmal akadtak ellenzői a gondolatnak, elsősorban azon politikusok körében, akik a soknemzetiségű Lengyelországot potenciális veszélyforrásnak tekintették. Piłsudski Intermarium néven is ismert elképzelése az 1930-as években egyszerre próbálta ellensúlyozni az erős német és szovjet befolyást, egyben kiterjeszteni a térségben a lengyel befolyást. A két világháború közötti közép-európai szövetség nem jött létre, Lengyelország pedig az 1930-as évek végére Németország és a Szovjetunió ütközőzónájává vált.
Varsó most úgy gondolja, hogy a XXI. század elejére ismét a történelem napfényesebb oldalára került, és ismét megerősödtek külpolitikájában a befolyást kiterjesztő elképzelések. Nem véletlen, hogy feléledt poraiból a Három Tenger Kezdeményezés, és Varsó kimondatlanul ismét kiterjesztené a befolyását Belaruszra és Ukrajnára. Utóbbival már egyfajta kvázi államszövetség körvonalai rajzolódnak ki. Nincs új a nap alatt. Varsó középhatalmi álmai ismét Oroszországon múlnak. Egyelőre maga mögött érzi a Nyugat támogatását, ám a lengyelek sosem felejthetik el, hogy az éles történelmi pillanatokban az angolszászok gyakran elárulták őket. No, meg azt sem, hogy a birodalmi, de nevezzük inkább így: középhatalmi álmokat mindig a kiábrándulás, a kegyetlen kijózanodás követte. Főképp, ha Lengyelország mozgásterét rosszul felmérve, túljátszotta a szerepét.