A súlyos katasztrófák súlyos szavakkal kezdődnek
Lengyelország úton a pokol felé
Donald Tusk, a liberális lengyel kormányfő arról beszél, hogy megváltozott a világ, már nem érdemes a békét emlegetni, háború előtt állunk. A terv, amit szolgál, nem csak Lengyelországnak adhatja meg a kegyelemdöfést.
A minap elesett egy lengyel tábornok az ukrán fronton, Csasziv Jarnál. Nem önkéntesként érkezett Ukrajnába, hivatásos katona volt, akit a lengyel hadsereg tanácsadóként küldött a frontra. A háborút elemző szakembereket nem érte meglepetés, régóta tudott dolog, hogy a lengyel hadsereg többféle módon is segíti az ukránok küzdelmét, Adam Marczak valószínűleg csak egy volt a magasabb rangú katonai tanácsadók közül, akit nyilvánvalóan még a Morawiecki-kormány rendelt Ukrajnába, és nem Donald Tusk új, liberális kabinetje.
Fegyvert és fegyvert!
Az már más kérdés, hogy a Morawiecki-kormányt alapvetően csak túlhevült kardcsörtetés jellemezte az orosz–ukrán háború kapcsán, Tusk viszont új dimenzióba helyezi a konfliktust. A Morawiecki-kormány még a körülbelül ezeréves kölcsönös lengyel–orosz gyanakvásra és zsigeri ellenszenvre építette Moszkva-ellenes politikáját. Az oroszoktól való félelmében elindította azt az extrém hadseregfejlesztési programot, ami megduplázza a katonák számát, és a legmodernebb felszereléseket vásárolja a különböző fegyvernemeknek. A cél egy körülbelül 350 ezer fős erős és korszerű haderő létrehozása, benne egy legalább 50 ezres területvédelmi kontingenssel. A letűnt nemzeti kormány feje, Mateusz Morawiecki és a mögötte álló szürke eminenciás, Jarosław Kaczyński úgy spekulált, hogy ezzel az erővel nemcsak Moszkvának, de Berlinnek is számolnia kell majd. Mindez az ország költségvetésének négy százalékába kerül, de könnyen elérheti az ötszázalékos arányt is.
Tusk nem állítja le, de még csak nem is mérsékli ezt az extrém vállalkozást, pedig választási kampányában még azt ígérte, hogy a fékre fog lépni. A liberális miniszterelnök háborús lendülete azonban nem a lengyel nép történelmi félelmeiből és oroszellenességéből táplálkozik, hanem abból a globalista szerepből, amiben a mai lengyel kormány tetszeleg. Tagja az úgynevezett weimari háromszögnek, ami Franciaország, Németország és Lengyelország együttműködését jelenti. Nem gazdasági, hanem kifejezetten politikai szövetségről van szó, amely épp most, a szemünk előtt áll össze egy NATO-n belüli – vagy attól függetlennek nevezett? – katonai tömbbé, hogy nyomást gyakorolhasson Moszkvára. Sőt, megjelenhessen az ukrajnai fronton. Nem mellékesen: a Morawiecki-kormány által követelt második világháborús német jóvátételről már nem is esik szó, Tusk, akit a lengyel nemzeti erők amúgy is német ügynöknek tartanak, levette a kérdést a napirendről.
Az már ma is megállapítható, hogy a weimari háromszögben a lengyel hadsereg a legerősebb. Emmanuel Macron háborús fenyegetőzései nem tükrözik a francia hadsereg valós potenciálját, mutatja ezt az is, hogy ez az erő most levetett, elavult eszközeit akarja átadni Ukrajnának. Az orosz felderítés szerint Franciaország kétezer katonával jelenne meg Ukrajnában. Moszkva gyanítja, hogy ez a kontingens az idegenlégió kötelékeiből állna.
Gyerekkatonák
Németország tényleges katonai fellépésre számít, az iskolák is olyan központi utasítást kaptak Berlintől, hogy készítsék fel a tanulóikat a háborúra, akár a világháborúra is. De ha egy gyakorlat alkalmával a németek 19 páncélozott csapatszállító járművéből 18 leáll perceken belül, ott valami nincs rendben. Ahogy az sincs rendben, hogy a Bundestag fegyverzetfejlesztésre elkülönített százmilliárd eurós költségvetési keretéből még egy centet sem költöttek el. És végül persze az sincs rendben, hogy korábban, amikor valós lehetőséggé vált egy NATO és Oroszország közötti katonai konfliktus, akkor a szövetségen belül két hadseregben kezdődtek tömeges leszerelések: a németben és a románban. A németeknél most 17 éves fiatalokkal, vagyis ahogy az európai média kritikus kisebbsége fogalmaz: gyerekkatonákkal próbálják pótolni a hiányokat. Ezen a ponton emlékeztet a média Hitler gyerekkatonáira, többek között arra a négyezer Hitlerjugend-tagra, akik a második világháború végén a berlini olimpiai falunál rontottak rá a szovjet állásokra. Kétezren sohasem tértek haza…
A németek szívesen mutogatják a Taurus rakétájukról készült videófelvételeket. Ezt tekintik katonai erejük szimbólumának, noha tudniuk kell, hogy rakéta ügyben elég nehéz az oroszokat felülmúlni. Főként úgy, hogy a NASA is jó ideje orosz rakétákkal repül már. Arról nem is beszélve, hogy az orosz, de alapjában véve az ukrán katonai képességek is folyamatosan erősödnek, és mindkét oldalon gyorsan bővül a harcászati és hadászati tapasztalatok tárháza is. Ráadásul arra utalnak a jelek, hogy Moszkva maximálisan felpörgette fegyverfejlesztési projektjeit, úgyhogy bármilyen nyugati erő jelenjen is meg az ukrán fronton, számíthat meglepetésekre. Ahogy a hitleri Wehrmacht is gyanútlanul belefutott a T–34-esek problémájába a második világháborúban.
A francia, de a német hadseregnek is közös problémája az etnikai, vallási és kulturális megosztottság. Hozzájuk képest a lengyel haderő valóban kompakt és ütőképes…
Mit akar Lengyelország? Egy közkeletű narratíva szerint a Morawiecki-kormány európai nagyhatalommá szerette volna tenni a maga államát. Olyanná, amely jelentős darabot harap ki magának Ukrajnából – nagyjából az ország nyugati felét –, és csendre inti Berlint, valamint teljes jogú félként lép fel Párizzsal szemben. És teljes mértékben uralná a kelet-közép-európai térséget is, ennek a Három tenger kezdeményezéssel meg is vetette a politikai alapjait. Vannak más narratívák is, amelyek szerint mindehhez túl gyenge volna Lengyelország, Nyugat-Ukrajna felzárkóztatása elvinné az éves lengyel GDP tíz százalékát, ráadásul szembe kellene néznie a folyamatos ukrán nemzeti ellenállással. Kevesen tudják, de az ukrán nacionalizmus feje, Sztepan Bandera először a lengyel börtönöket járta meg az általa meghirdetett függetlenségi harc következtében, csak ezután zárták be a szovjetek, később pedig a németek ugyanazért.
Józanodj, Lengyelország!
Tusk, a magát elkötelezett európainak mutató politikus valójában amerikai irányítás alatt áll. Ahogy az alatt áll a brüsszeli elit is. Tusk feladata egy olyan, katonailag és politikailag is erős csoporttá felfejleszteni a weimari háromszöget, amely átveszi az Oroszország elleni küzdelem minden terhét az Egyesült Államoktól, és szétteríti az unióban. Ennek meglepő fordulata, hogy Donald Tusk hirtelen arról beszélt: neki nincs problémája hazánkkal és Orbán Viktorral sem, amennyiben Magyarország belép az ukrán háborúba…
Formailag nagyhatalmi szerep, amit Tusk és kormánya a weimari háromszög élén játszik. Az efölött érzett büszkeség azonban elfedi a jelentős veszélyeket. A lengyel átlagpolgár ugyanis hamar rádöbbenhet, hogy felhasználja, konkrétan vágóhídra küldi őt Amerika a maga és a globális elit érdekében. Innen nézve semmiféle védelmet sem jelent számára, sőt, ellenkezőleg, növeli az azonnali megsemmisülés lehetőségét, ha az Egyesült Államok bizonyos csapatrészek és a Patriot védelmi rendszerek után nukleáris fegyvereket is telepít Lengyelországba. Vajon él-e még a fájó történelmi emlék a lengyelekben, hogy a szövetségesek többszörösen cserben hagyták hazájukat a második világháború során? És éppen Amerikán múlott, hogy a jaltai konferencián odadobták Sztálinnak Lengyelországot, aki a Szovjetunió 1939-es határainak visszaállítását követelte. Nem a márciusi határokét, hanem a szeptemberiekét, amelyekről a Molotov–Ribbentrop-paktumban állapodott meg Hitlerrel. A lengyelek akkor is csak egyszerű bábuk voltak a világpolitika nagy sakktábláján…
