Lenyelik a franciák a korzikai békát?

Mesélik, hogy egymásnak esett két korzikai fiatal. Dulakodtak, penge villant, egyikük holtan csuklott össze. Elmenekült a gyilkos a hegyi falvakba, ám nem vált száműzötté. A korzikaiak ugyanis kötelességüknek érezték, hogy befogadják egy-egy éjszakára, mert szerintük a francia rendőrségnek nincs semmi köze ehhez az ügyhöz. Csak a közösség ítélkezhet felette. Nem azért altatták és etették, mert együtt­éreztek vele, hanem azért, mert ez a szokás. Az anekdota szerint még áldozatának édesanyja is szállást adott neki, megetette, majd útjára engedte.

Valószínű, hogy mindez csak városi legenda, ám akkor is sokat elmond a korzikaiságról. Korzikán az erőszak része a helyi kultúrának, nem idegenkednek tőle, hanem alkalmazzák. Az elmúlt csaknem ötven év függetlenségért vívott harcát robbantások és gyilkosságok kísérték. És mindezt az omerta törvénye védte. Noha 2014-ben a függetlenségpárti szervezetek nagy része lemondott a fegyveres erőszak alkalmazásáról, azért elvétve még robban egy-egy pokolgép. A festői sziget a XVIII. században lett Franciaország része, azelőtt a Genovai Köztársasághoz tartozott. Városai, falvai, külleme, életérzése olaszos maradt, csak a máza francia – meg a hivatalos nyelve. Legtöbben a korzikai nyelvet (amely közel áll a toszkák dialektushoz, de már a késő latinból alakult ki) beszélik, a falvakban mindenképpen. És a városokban is, egyfajta titkos nyelvként, ha nem akarják, hogy értsék őket a franciák.

Izlandnyi ember lakja, tehát 350 ezren – ebből 50 ezren migránsok. Ők a kétezres évek eleje óta okoznak komolyabb társadalmi feszültségeket, a kábítószerpiac nagy részét irányítják. A 40 alatti korosztály már ebben a légkörben szocializálódott, ezért sokkal több konfliktusba keveredett velük, mint az idősebbek.

Gyilkos mártír

A szegényes mediterrán sziget a második világháború után vált népszerű üdülőhellyé, akkor változott meg gyökeresen a korzikaiak élete. Először a franciák kezdtek nagyobb számban beköltözni, majd később az afrikai migránsok. A helyiek sohasem szerették a francia uralmat, az 1976-ban alapított Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front függetlenségi harcba szállt, és azóta rendszeresen bombát robbantottak állami épületekben, autókat vagy egyéb ingatlanokat repítettek az égbe. A 70-es évek óta tíz és fél ezer robbantásról számoltak be – kisebb-nagyobb, emberi áldozattal ritkán járó akciók voltak ezek. De lőttek már rakétavetővel is rendőrségi épületet, és rengeteg francia ingatlanbefektető felépítendő nyaralóit, társasházait is szabotálták. Volt, hogy egy francia ingatlanbefektetőt álarcos férfiak kísértek ki a luxusvillájából, majd a szeme láttára felrobbantották szerény hajlékát, megüzenvén, hogy takarodjon haza a kontinensre. E vállalkozó lakóparkjai sem jártak jól, sok más építkezést felrobbantottak, mondván, hogy eltorzítják, elcsúfítják a korzikai tengerpart természetes környezetét. Tehát a korzikaiak nemcsak szavakban határozottak, hanem tettekben is.

Így volt ez Yvan Colonna pásztor, politikai aktivista esetében is, aki egyfajta nemzeti hőssé vált Korzikán. A férfi 1998-ban lelőtte Claude Érignac francia prefektust a főváros, Ajaccio utcáján, majd évekig bujkált a hegyekben, míg el nem kapták és el nem ítélték – természetesen vérbeli francia börtönbe vitték. Következetes hallgatása miatt egyre mitikusabb alakká vált, aztán 2022 márciusában egy muszlim rabtársa megölte a börtönben, mert állítólag sértegette a hite miatt.

Halálhíre felkorbácsolta az indulatokat Korzikán, csaknem tízezer ember vonult utcára, amnesztiát követeltek a függetlenségpárti tettekért elítélt foglyoknak, több százan összecsaptak a rendőrséggel, Mo­lo­tov-koktélokat dobtak rájuk, és felgyújtották a helyi adóhivatalt. Fiatal lányok is azt kiáltották az utcán, hogy „gyilkos francia állam”, és szerecsenfejes, fekete-fehér korzikai zászlókat lobogtattak.

A francia állam nem hagyta magát, de nagyon visszafogottan kellett cselekednie, mert ha netalán a rendőrök tüntetőt ölnek, akkor valóban lángba borul a sziget. Ráadásul azért is nagyon óvatosak a franciák, mert ha bosszúból nagyobb atrocitás érné a korzikai muszlimokat, akkor cserébe a kontinentális Franciaország városaiban égnének az autók. Az elégedetlenség, az indulatok megfékezésére ígérhette meg az autonómiát Emmanuel Macron a korzikai­ak­nak szeptember végén, mert nem merne megkockáztatni egy polgárháborút, mondani sem kell ugyanis, hogy sziget lévén bárhonnan érkezhetnek – és információink szerint érkeznek is – fegyverek Korzikára, sok minden lapulhat a hegyi falvak évszázados kövei között.

Lenyelni a békát

Az autonómia azért válhatna valóra – elvben –, mert a függetlenségpártiak nagy része rájött arra, hogy önerőből nem tudnának megélni (a sziget a francia gazdaság mindössze fél százalékát adja). A helyiek egyharmada turizmusból él, a többiek nagyobb részben a francia állami intézményekben dolgoznak, kisebb részben gazdálkodnak, állatokat tartanak vagy citrusféléket termesztenek. A társadalmi feszültségeknek többek közt az ingatlan­árak emelkedése is oka – a spekulánsok, beruházók ugyanis megdrágították a lakáspiacot, a helyi törvényhozás olyan szabályt próbált hozni, amely ötévnyi helyben lakáshoz kötné az ingatlanszerzés jogát. Macron ezt akkor még hevesen elutasította. 2018-ban, amikor Korzikán jár, azt mondta a korzikai vezetőknek, hogy Franciaországban mindenkinek joga van megélni a saját identitását, de ha e „sajátosság” átfordul köztársaság-ellenességbe, akkor azt nem fogadhatja el. Annak idején azt ajánlotta fel a szigetlakóknak, hogy a francia alkotmányban külön megemlítik és elismerik Korzikát, ám ez azóta sem történt meg. A korzikai nyelvnek sem adnak hivatalos státust, és a helyi hatóságoknak megtiltották, hogy megvétózzák az „idegenek” ingatlanvásárlását.

Hogy miért változott meg alig egy év alatt Macron véleménye? A korábban tárgyaltakon kívül az is kellett hozzá, hogy megerősödjenek a helyi, korzikai politikai pártok. A legutóbbi választásokon a kontinentális erők ugyanis leszerepeltek, ellenben az önrendelkezés-pár­tiak erősödtek, például a Femu a Corsica (Tegyük meg, Korzika) nevű párt 56 százalékot szerzett a területi választásokon, ezzel történelmi sikert ért el, hisz sohasem szavaztak ennyien egy autonómiáért küzdő pártra. Macron pár hete már azt mondta: „Elérkezett az idő, hogy autonómiát építsünk Korzikának a Köztársaságon belül”, és maga is történelminek minősítette eme kijelentését.

A francia elnök féléves határidőt szabott a kormánynak és a korzikai pártoknak, hogy tárgyaljanak és egyezzenek meg az alkotmány lehetséges revíziójáról, amit végül a párizsi parlament vizsgálna meg. Tehát a parlament nélkül Macron nem tud lépni, szavait ezért sokan csak politikai mézesmadzagnak tartják, ám lehet, hogy voltaképpen érdekében állna egyfajta kiegyezés, mert tudja, hogy nem igazán bírnak a szigetlakókkal – pláne ha tovább nőnek a társadalmi feszültségek és a bevándorlás okozta gondok. Beszédes például, hogy Korzikán Éric Zémmour, a legmarkánsabban migrációkritikus elnökjelölt kapta a legtöbb szavazatot.

Omerta

A korzikai nap alatt egy új mozgalom bontja ki szárnyát, a Palatinu. Olyan fia­talok alkotják, akik korábban függetlenségpártiak voltak, ám manapság az auto­nómiát tartják a legjobb megoldásnak. Elnökük, Nicolas Battini nehézsúlyú közéleti figura. Fiatal korában maga is részt vett egy sikertelen robbantási kísérletben, az alprefektúra épületét tervezték égbe röpíteni. A bíróság „terrorista cselekmény tervezése” miatt ítélte el. Tettét elismerte, vállalta, és ami még fontosabb: hallgatott. Szent korzikai törvény az omerta törvénye. Manapság ha nem is halál, de közmegvetés jár megszegőjének. Egyik társát sem árulta el, jutalmul egy Bois d’Arcy-i börtönbe csukták. Hallgatása és kitartása miatt rengetegen tisztelik, hisz arrafelé a tiszteletnek nagyobb ára van, mint más országokban. Leszolgált és rászolgált, ezért lehet új, ígéretes vezéralak.

Ám, amint említettük, korábban a függetlenségpárti, nacionalista mozgalmak erősen kötődtek a baloldalhoz, hiszen a 70-es évek dekolonizációs mozgalmaiban láttak szövetségest a francia gyarmatbirodalom elleni harcukban (a Szovjetunió pedig örömmel pénzelte és szította lázadásra a függetlenségpárti, nyugatellenes mozgalmakat, szervezeteket). Ellenségem ellensége a barátom alapon a franciaországi „szegény elnyomottakat”, a bevándorlókat is szövetségeseiknek tekintették, szidták a rasszista francia államot, és korábban Nicolas Battini sem gondolkodott másképpen. Battini börtönben ült a 2015-ös párizsi (Bataclan) terrortámadáskor. Nem hitt a szemének, amikor látta, hogy a muszlim rabok ujjonganak és örvendenek a szórakozóhelyen lemészárolt franciák láttán. Azokban a pillanatokban tört össze a régi világképe, és született meg az új.

A pokoli lármában ugyanis rájött, hogy inkább a francia börtönőrrel érez együtt; hogy a politikai ellentétek ellenére sokkal több közük van egymáshoz, mint a vérengzést ünneplő bevándorlókhoz. Kijött a börtönből, és átértékelte a világ dolgait. Esete nagyjából azt a folyamatot példázza, amely által jobbra tolódott a korzikai politika, és természetesen mindez azzal magyarázható, hogy Korzikán legalább 50 ezer afrikai bevándorló él. Battini szemléletváltása egy egész nemzedék politikai jobbratolódását jelképezi. Elég felidézni egy karácsonyi történetet, hogy megértsük, miről van szó.

2016 szentestéjén a Jardins de l’Empereur nevű migránstöbbségű negyedbe csak azért hívták ki a tűzoltókat, hogy szórakozásból vascsövekkel támadjanak rájuk. A botrány miatt több ezer korzikai vonult az utcára, „ki az arabokkal!” és „Korzika a mi hazánk” rigmusoktól visszhangzottak a terek. A hatóságok megtiltották a tüntetéseket, de ez nem különösebben érdekelte a helyieket, és a tiltás ellenére is utcára vonultak. A rendőrség elzárta a negyed bejáratát, de nem mert tömeget oszlatni. A korzikai­ak ugyanis kiállnak egymásért, ha külső támadás éri a közösségüket. A drogot áruló, erőszakos bevándorlók miatt a fiatalok ismét felfedezik keresztény, európai identitásukat, Franciaországban már nem ősellenséget, hanem ellenfelet látnak, amelytől ki akarják vívni az autonómiát. A Palatinu mozgalom estjein tolonganak a fiatalok, a közügyek nem csak az öregemberek témái, amelyeket sakkozás közben vitatnak meg. Éppen ezért arra voltunk kíváncsiak, hogy a fiatalokat miért hozza lázba a függetlenség és az autonómia témája.

– Azért, mert a fiatal korzikaiak mindenekelőtt korzikainak tartják magukat. Ez egy igazán mély közösségi érzés. Az autonómia- és függetlenségpárti erők arra használnák az intézményét, hogy gyakorlatias megoldásokat találjanak az ingatlanspekuláció és a demográfiai nyomás gondjaira. Most azokról a fiatalokról beszélek, akik nyitottak, foglalkoznak politikával vagy aggódnak szülőföldjükért. Akárcsak máshol, nálunk is vannak mindenből kiábrándult fiatalok, akik rá sem bagóznak a nagypolitikai kérdésekre – mondta a Demokratának Nicolas Battini.

Korzikának most is van egyfajta helyi önigazgatása, de döntéseiket felülírhatják a francia hatóságok. Éppen ezért úgy érzik, hogy csak a valódi autonómia intézményi pillére tarthatja meg a korzikai kultúrát, nyelvet és identitást.

Arra is kíváncsiak voltunk, Nicolas Battini szerint vajon a korzikai siker az erőszak alkalmazásának köszönhető-e, vagy ez nem járult hozzá Macron elnök történelmi kijelentéséhez. Azt mondta: nem szabad úgy tennünk, mintha nem olajozta volna meg a gépezetet.

– Az erőszak olykor jogos és legitim eszköz lehet a történelem nagypolitikai csatározásaiban. Ám az erőszak alkalmazói igen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetnek, borzasztó következményekkel számolhatnak, mert semmi sem garantálja, hogy siker koronázza a küzdelmüket. Azt is látni kell, hogy noha a politikai erőszak népszerűsíttette és életben tartotta a korzikai függetlenség, autonómia gondolatát, ellenhatásként a rendszeres politikai erőszak egyszersmind megbénította a törekvéseket. Az autonómiapártiság a szavazáson diadalmaskodott, és leginkább azért, mert ezek a politikai erők szakítottak a fegyveres küzdelemmel – nyilatkozta lapunknak Nicolas Battini.

A Palatinu vezetője rövid interjúnk alatt megragadta az alkalmat, hogy üzenjen Európa azon népeinek is, amelyek az önrendelkezésükért küzdenek.

– Minden emberi közösség egy élő organizmus. Ezen organizmusok folytonosságra és életben maradásra törekednek. A legszentebb és leglegitimebb dolognak tartom, hogy a kis népek életben próbálják tartani közösségeiket őseik földjén. Küzdjetek, és sohase adjátok fel!

Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere azon kevesek egyike volt, akik üdvözölték a hírt. Úgy értelmezte, hogy ha a Románia által mintaállamnak tartott Franciaország autonómiát adhat egy európai – és nem tengerentúli – területének, az megváltoztathatja a román politikai gondolkodást is, amely közismerten a francia homogenizáló, agyoncentralizáló nemzetállami törekvésekre épül.

Hogy mindez hogyan hathat Székelyföld autonómiatörekvésére, az még a jövő kérdése, és valószínű, hogy sokkal inkább a kelet-európai geopolitikai változásokon meg a székelyek vasakaratán áll vagy bukik az önrendelkezés dolga (emlékezzünk csak, hogy amikor a „székely terroristákat” koholt vádak alapján letartoztatták, nem tízezrek vonultak utcára). Bár nem sziget, de azért a székelyek közösségi mentalitást és habitust tanulhatnának a korzikaiaktól, leginkább ami a rendíthetetlen társadalmi összetartást illeti. Bár ki tudja, hogy mit hoz a jövő, hisz egy bizonyos férfi elindult már Korzikáról, és örökre megváltoztatta az európai politikai gondolkodást. A történelem tanulsága szerint egy korzikai fecske is hozhat tavaszt.