Lesz-e háború Athén és Spárta közt?
A koronavírus világszerte közel háromszázezer életet követelt, megrengette a világgazdaságot, globális ellátóhálózatokat döntött be, a munkanélküliség pedig sok országban évtizedes csúcsokat ostromol. A két nagyhatalom, az Egyesült Államok és Kína egymásra mutogat, miközben gazdasági hidegháború kezd körvonalazódni közöttük. De ennél rosszabb is lehetne: kitörhetne egy valódi, fegyveres összecsapás. A történelem ismétli önmagát – tartja a mondás. De mit üzen a múlt korunk legfenyegetőbb konfliktusa, az Egyesült Államok és Kína rivalizálása kapcsán? Összehasonlítható-e a mostani helyzet a történelem hasonló példáival?
A világ talán soha nem volt olyan békés, mint napjainkban. Noha válságok, hibrid és proxyháborúk ma is szép számmal zajlanak, a hagyományos, nemzetek és nagyhatalmak közötti közvetlen összecsapások ideje, úgy tűnik, lejárt. A történelem azonban nem ért véget. Kína felemelkedése és a nemzetközi erőviszonyok változásai miatt az elmúlt években sokan nyúltak vissza a múlt példáihoz, hogy a jövő lehetőségeit latolgassák. Az új koronavírus nyomán pedig csak megszaporodtak a találgatások.
Az első világégés szele
A brit The Economist 2013-as év végi összeállításában megszólaltatott elemzők úgy vélekedtek, hogy a harmadik világháború akár meglepően rövid távon is kitörhet. Emlékeztettek rá, hogy pont száz évvel korábban az európai polgárok még teljes nyugalomban hajtották álomra a fejüket. A kor csúcstechnikájának, a telefonnak, a vonatnak és a gőzhajónak köszönhetően a világ távoli pontjai közel kerültek egymáshoz, Norman Angell bestsellere, A nagy illúzió pedig hűen tükrözte a korszakot jellemző optimizmust, miszerint Európa nemzetei gazdaságának soha nem látott integrációja miatt a fegyveres harc immár értelmetlenné vált.
Senki nem sejtette, hogy alig egy évvel később a történelem legpusztítóbb háborúja kezdődik, amely ráadásul megágyaz egy annál is véresebb második világégésnek, majd a világ kettészakadásának. Az összeállítás párhuzamokat vont a száz évvel korábbi és a mostani világpolitikai szereplők között: a századelő feltörekvő hatalmát, Németországot a mai Kínával azonosította, a globális színtéren akkor teret veszítő Nagy-Britannia párjának az Egyesült Államokat, az egykori Franciaország megfelelőjének pedig Japánt jelölte meg. Oroszország viszont továbbra is Oroszország maradt, hiszen vannak dolgok, amelyek nem változnak.
A történészek rámutatnak: száz éve a későbbi antanthatalmak mind biztosak voltak abban, hogy Németországnak nem áll érdekében háborút indítani legnagyobb gazdasági partnerei, Franciaország és Nagy-Britannia ellen, ma pedig Kínával kapcsolatban járja ugyanez a vélekedés. Az írás hozzáteszi, napjainkban az adhat minden korábbinál nagyobb esélyt a békének, hogy a politikai döntéshozók befolyása csökkent, korunk igazi tábornokai, a bankok és multinacionális vállalatok vezetői pedig mindent megtennének az érdekeltségeiket sértő tényleges háború elkerüléséért. Ekkor viszont még a láthatáron sem volt Donald Trump protekcionista gazdaságpolitikája, az amerikai–kínai kereskedelmi háború, valamint a globális ellátóláncokat alapjaiban megrengető koronavírus.
Athén és Spárta
Ennél régebbi múltra nyúl vissza a Harvard Egyetem professzora, Graham Allison, aki 2017-es Háborúra ítélve (Destined for War) című könyvében ókori párhuzammal vizsgálja az Egyesült Államok és Kína viszonyát. Eszerint amikor Krisztus előtt 431-re Periklész vezetésével Athén tengeri hatalommá vált, terjeszkedésével erősen veszélyeztette a kor domináns katonaállamának, Spártának a hatalmát, így kitört a közel három évtizedig tartó peloponnészoszi háború. Graham Allison megállapítja, hogy ha egy domináns hatalom (Spárta = Egyesült Államok) és feltörekvő riválisa (Athén = Kína) közötti bizalom megbomlik, a háború előbb vagy utóbb elkerülhetetlenné válik. A párhuzam persze sok ponton sántít, hiszen nem egyértelmű, hogy jelen esetben melyik hatalom Athén, és melyik Spárta.
A háború előtti négy évtized során ugyanis Athén nem a mai Kínához, hanem az Egyesült Államokhoz hasonlóan fitogtatta az erejét, a szövetséges kisebb városállamokat rövid pórázon tartotta, magának sajátította ki az erőforrásokat, és ahogy ma Washington, úgy anno Athén is kvázi védelmi pénzt szedett barátaitól.
Nem így Spárta, mely a mai Kínához hasonlóan elsősorban területi egységének megőrzésére és biztonságának garantálására koncentrált, laza szövetségi rendszert tartott fenn, befolyását pedig sokszor gyakorlatilag veszteségek árán vásárolta meg. A történelem fintora, hogy az „egy öv, egy út” projekten belül Kína 2019-ben megvette a görög államtól azt a pireuszi kikötőt, ahol egykor Athén sorsa dőlt el a spártaiakkal való csatában. Persze a korabeli Athén és Spárta viszonya kétpólusú rendszer volt, a mai világban ezzel szemben már számos erőpont van, ami bonyolultabbá teszi a képletet, a többi hatalom globális politikában és gazdaságban betöltött szerepe pedig fékként hathat a konfliktusban. Ugyanakkor a görög történetíró, Thuküdidész megállapítása, miszerint a háború három fő motivációja a félelem, a becsület és az érdek, máig érvényes.
A racionalitás talaján
A koronavírus középtávú következményei egyelőre még nem látszanak tisztán. A recesszió, a nemzetközi ellátóhálózatok összeomlása és a kibontakozó amerikai–kínai hidegháború azonban aggodalomra ad okot.
A gazdasági válság persze önmagában nem elegendő egy háború kirobbanásához, még akkor sem, ha bizonyos esetekben megalapozza a harci kedvet. 1990-ben az Iránnal való harcok nyomán gazdaságilag kivéreztetett Irak a kuvaiti olajmezők megszerzésétől remélte a fellendülést. Jelenleg azonban nincs olyan nagyhatalmak által vitatott terület, amely efféle haszonnal kecsegtetne. Peking számára például Tajvan annektálása költségesebb lenne, mint amennyi hasznot hozna. Az sem valószínű, hogy Amerika indítana háborút hasonló célokból. Noha Donald Trump retorikájában több alkalommal előkerült a közel-keleti olaj hadizsákmányként való kisajátítása, a nyersolaj rekordalacsony ára miatt ez költséges és csak hosszú távon megtérülő befektetés lehetne.
Nem véletlen, hogy a legtöbb háború nem gazdasági, hanem biztonsági megfontolásból tör ki. A neves brit történész, Alan John Percivale Taylor szerint 1848 és 1918 között minden nagyobb hatalmak közötti harc megelőző háborúként indult, nem pedig hódításként. A háború kockázata tehát megnő, amikor az államok úgy látják, hogy az erőegyensúly az ő rovásukra változik, miközben riválisaik a pusztulásukat akarják, és arra a következtetésre jutnak, hogy a megelőzéssel jöhetnek ki legjobban a bajból.
Persze a katonai keynesianizmus elmélete szerint a háború felpörgeti a fegyveripart, és így serkenti a gazdaságot. Erre példaként a II. világháborút szokás felhozni, amely segített az Egyesült Államoknak lerázni a gazdasági világválság hatásait, majd kiterjeszteni befolyását a kivéreztetett világra. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy akkor Amerika területén (egyes szigeteket leszámítva) nem zajlott háborús cselekmény, így a gazdaság prosperálhatott. Kínával szemben azonban már nem védené Amerikát az óceánpajzs. Ráadásul manapság a gazdaság stimulálásának vannak a háborúnál kevésbé kockázatos és kevesebb előre látható veszteséggel járó módjai is, különösen hogy a tőke alapvetően gyáva, a befektetőket pedig a háborúnak már a szele is elrettenti.
A Cornell Egyetem politológusa, John Mearshimer a Conventional Deterrence (Hagyományos elrettentés) című könyvében számos történelmi példa alapján megállapítja, hogy a nemzetek szinte kizárólag akkor kezdenek háborúba, ha gyors, olcsó és legfőképp biztos győzelmet remélnek. Az I. világháború valamennyi részt vevő állama így gondolta, pár évtizeddel később pedig Németország is villámháborút remélt. 1980-ban Szaddám Huszein ugyancsak biztos volt abban, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság ingatag talajon áll, George W. Bush pedig szintén gyors és könnyen megtérülő háború reményében rohanta le Irakot 2003-ban.
Noha hamar kiderült, hogy valamennyien elszámolták magukat, az alapvető hozzáállás továbbra sem változott. Bár a modern elméletek szerint sem az Egyesült Államoknak, sem Kínának nem áll érdekében közvetlen fegyveres konfliktusba bocsátkozni egymással, a történelem óvatosságra int. Az emberi butaság és a hibás kalkuláció ugyanis már így is százmilliók életét követelte az évezredek folyamán.
