A homoszexualitás enyhébb megítélésében, majd propagálásában 1973 a fordulat éve. Ekkor került ki a mentális betegségek köréből, csakhogy nem az orvostudomány fejlődése, hanem a homoszexuális aktivisták erőszaktól sem visszariadó fellépésének hatására.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Mentális zavar. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APT) hosszú időn át így tartotta számon a homoszexualitást. Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (DSM) címmel időről időre kiadott tanulmánykötetük nem pusztán tekintélyes orvosok kutatási eredményeit tartalmazta, de afféle szakmai szentírásnak számított a világ valamennyi pszichiátere számára. 1952-ben súlyos személyiségzavarként ábrázolták a homoszexualitást, tíz évvel később pedig egy tanulmánykötet a férfiak homoszexualitásáról megállapította, hogy eredete a sérült szülő-gyermek, leginkább az anya-gyermek kapcsolatban keresendő.

A könyvet jegyző Irving Bieber és az egyes tanulmányokat író pszichiáterek nem találtak semmiféle homoszexuális gént (tegyük hozzá, máig sincs bizonyság róla), viszont társadalmi körülmények hatására bekövetkező mentális rendellenességként írták le az egyneműek vonzódását. Bieber egyenesen azt mondta, hogy a homoszexuális ember olyan személy, akinek leromlottak a heteroszexuális funkciói, ahogyan a paralízises lába is megbénul. A nézet széles körben elterjedt szakmai körökben, sőt a mindennapokban is: a Life magazin 1964-ben Bieber kutatási eredményei alapján írt cikket a témáról. A 60-as években azonban nemcsak szakemberek foglalkoztak a témával, hanem maguk az érintettek is. A homoszexuálisok egyszerűen odacsapódtak a korszellemhez, amely a rockzenén, a drogokon, a hippikommunákon, a szolgálatmegtagadáson keresztül le akarta bontani a régi társadalmat. Ezek fedésében a nyugati társadalmakban mindig is magánügyként kezelt homoszexualitást kivitték az emberek közé: szimpóziumokat, tüntetéseket tartottak, megszervezték a sajtójukat, mozgósították az amerikai művészvilágban egyébként is nagyszámú sorstársaikat. Mindenekelőtt azonban a tudomány sáncait kellett bevenni, és ez néhány év leforgása alatt sikerült.

A homoszexuális aktivisták módszere roppant egyszerű volt. Nem új tudományos felfedezésekkel, mindenre kiterjedő vizsgálatokkal, hanem az uralkodó felfogás hangos ellenzésével léptek fel a pszichiáterek ellen. Ennek két terepe volt: a szakmai közeg és az utca. Miközben a DSM 1968-as új kiadásában megjelentek a homoszexuális lobbi által kicsiholt szakmai kételyek, egyre több „melegjogi” lobbista tanulmánya, könyve látott napvilágot. Ezek között az orvosok, pszichiáterek között akadtak olyanok, akik maguk is homoszexuálisok voltak, és akadtak olyanok, akik melegbárokban, homo- és biszexuális barátaik környezetében töltötték minden idejüket. A homoszexuális lobbi ideológiai frontot is nyitott a vitában, hiszen szinte valamennyi szakmai támogatójuk kötődött a baloldalhoz.

Evelyn Hooker a 30-as években Németországban élt, és – mint maga írja – ottani tapasztalatai indították el a „társadalmi igazságtalanság elleni harc” útján. Hazánk szülötte Thomas Szasz, aki a homoszexuális életforma ellenzésének azonnal máig ismerős érvelést szegezett szembe: szerinte a boszorkányüldözéshez, az antiszemitizmushoz és a cigányellenességhez hasonlatos, ha valaki mentális rend­ellenességről beszél. (Ugyanez a Szasz azt is hirdette, hogy az ember „öntulajdonlása” miatt bármit megtehet a testével, nem gond, ha drogozik, agyongyógyszerezi magát, öngyilkos lesz, mindennek semmilyen társadalmi hatása, következménye, jellege nincsen, hiszen „szerződéses viszonyban” állunk önmagunkkal, semmi más nem számít).

Az utcai aktivisták ezzel egy időben zajos felvonulásokat szerveztek, egyrészt hogy felhívják magukra a figyelmet, másrészt hogy megalapozzák a homoszexualitás tudományos átminősítését. Elsőként az APT-t támadták meg annak 1970-es San Franciscó-i kongresszusán. Ronald Bayer pszichiáter és melegjogi aktivista maga sem titkolta, hogy a szervezeten belül megszervezték a homoszexuálisokhoz hajló frakciót, amelynek „szisztematikusan erőt kellett kifejtenie, hogy megszakítsa az éves kongresszust”. Ez sikerrel is járt, az aktivisták megzavarták a tanácskozást, bekiabáltak, kigúnyolták a szakembereket. Amikor pedig Irving Bieber fellépett az emelvényre, hogy elmagyarázza tudományos álláspontját, az aktivisták trágár szidalmakkal illették, és kinevették. Egyikük ezeket a mondatokat szegezte neki: „Olvastam a könyvét, Mr. Bieber. Ha az a könyv a feketékről beszélne úgy, ahogyan a homoszexuálisokról, akkor magát felkötnék és felnégyelnék. Meg is érdemelné.”

Egy évvel később újra megzavarták a konferenciát, és már az sem számított, hogy az APT szervezői – a nyomásnak engedve – felajánlottak egy panelbeszélgetést a homoszexuális aktivisták számára. Egy új szervezet, a Gay Liberation Front aktivistái május 3-án berontottak a terembe, magukhoz ragadták a mikrofont, és harcot hirdettek a pszichiátria és a pszichiáterek ellen. Senki nem mert pisszenni sem. Amikor pedig az aktivisták megjelentek az APT Nevezéktani Bizottsága ülésén, annak elnöke belegyezően azt mondta, hogy a homoszexualitás talán mégsem mentális betegség, és ezt rögzíteni kellene valamiképpen a következő DSM-ben.

A vita végképp kilépett a tudomány világából, és az utca átvette a hatalmat. Már nem a szakemberek, hanem az amerikai gulyásmártonok diktálták a tempót.

És a DSM 1973-as kiadása hűen követte is az eseményeket. Előtte a szervezet mindent eldöntő tanácskozásra gyűlt össze. A zárt ajtók mögött megtartott előadáson egyetlen új tudományos szempont sem hangzott el, az előadók pedig tizenöt percet kaptak, hogy összegezni próbálják hetven esztendő tudományos eredményeit. A mindent eldöntő szavazást a melegjogi aktivisták munkálkodása előzte meg, előzetesen levelet írtak az APT harminc tagjának, hogy lépjenek fel az átminősítés mellett. Az akció felért egy zsarolással, hiszen azok a pszichiáterek kapták, akikről előzetesen tudták, hogy pénzzel, adománnyal már segítettek homoszexuális szervezetet. A levél tulajdonképpen burkolt felszólítás volt: szavazz úgy, ahogyan mi szeretnénk, különben nyilvánosságra kerülhet, hogy bármiféle módon is kapcsolatot ápolsz velünk, és akkor lőttek a tudományos pályádnak és a magánéletednek.

Ennek a manővernek, a megfélemlítő légkörnek és a feltételezhető, de be nem bizonyítható különféle nyomásgyakorlásoknak köszönhetően a homoszexuálisok megnyerték az első döntő csatát. Szexuális irányultságuk kikerült a mentális betegségek és rendellenességek köréből. Még akkor is, ha a Medical Aspects of Human Sexuality szakmai kiadvány évekkel később utánajárt, és kiderítette, hogy a szavazó pszichiáterek 69 százaléka ellenezte a döntést, és továbbra is mentális rendellenességnek tartotta a homoszexualitást. Visszaemlékezésében Ronald Bayer sem leplezte el a valódi céljaikat: „Az eredményt nem okozati fejtegetéssel kialakított tudományos igazságok, hanem a kor ideológiai indulata fűtötte akciók eredményezték.”

Mindezek eredményeként a DSM következő kiadásaiban az addigi finomulás helyére gyökeresen más felfogás lépett: immáron teljesen normális szexuális magatartásformának ábrázolták a homoszexualitást. DSM ma is létezik, de a vonatkozó részek inkább azt láttatják, amit az érintett közösség magáról láttatni akar, semmint tudományos vélekedést. Európában 1977-ben, Kínában 2001-ben vezették ki a betegségek köréből a homoszexualitást, azóta inkább a vonzalom természetességét, velünk születettségét hangsúlyozzák, holott erre éppen úgy nincs tudományos bizonyság, mint az ellenkezőjére. A homoszexualitásról és a más rendellenes szexuális magatartásformákról folytatott tudományos disputát fokozatosan berekesztették, majd egy idő után a társadalmi vitákat is megszüntették. A nyugati világban egy emberöltő alatt eljutottunk odáig, hogy az erőszakos meleglobbi, nem pedig megalapozott tudományos tények hatására a homoszexuális életforma tovább bővülhetett a házasság és a családi együttélés paródiájával (ezekhez különféle keresztény egyházak is asszisztálnak), valamint az örökbefogadással. A következő lépés nyilvánvalóan a homoszexuális életforma megkérdőjelezőinek kriminalizálása lesz, amely azonban már a szólás- és személyi szabadság, vagyis a liberális kánon szerinti emberi méltóság kérdését is súlyosan érinti. Nem beszélve arról, hogy a homoszexualitás normalitássá emelésével minden fal leomlott: ma már a transzneműek jogairól, a több tucat genderről folynak a viták, arról, hogy egyáltalán vannak-e nők és férfiak, és hogy aminek érzed magad, az felülírja a biológiai, fiziológiai, társadalmi realitásokat. Egyetlen lépésre vagyunk a fiatalkorúság határának leszállításától és a beleegyezéses szexuális kapcsolat fogalmának kiterjesztésétől a mostani törvényben meghatározottnál fiatalabb személyekre.

Hogy az amerikai pszichiáterek végzetes döntése ellenére milyen ellenpólusa lehet a homoszexuális életforma propagálásának, és hogy félig legálisan, félig tiltott formában milyen kutatási eredményeket értek el bátor szakemberek a világban, a jövő heti folytatásból kiderül.

Szentesi Zöldi László