A húsfogyasztás mindenhol ízlés és kultúra függvénye. Míg Nyugaton a hétköznapi élelmiszerek jelentős része marhából és sertésből készül, addig a hindu kultúrában előbbi, a muszlim világban pedig az utóbbi van tiltólistán. Miközben egyes ázsiai országokban ínyencfalatnak számít a macska- vagy kutyahús, addig az európaiak többsége irtózik a házikedvencként tartott állatok elfogyasztásától. Így van ez a lóval is. Míg a világ számos nemzete, Kínától, Oroszországon és Mexikón át Franciaországig előszeretettel fogyaszt lóhúst, a britek kulturális okokból mélyen irtóznak tőle.

A ló a kereszténység előtti Britanniában kelta totemállat volt, majd a későbbiekben a gazdálkodás és háborúk fontos szereplőjévé vált. Mára – elég csak az angolszász eredetű kislányos póniőrületre gondolni – az angolok számára a ló házikedvenccé vált. Az ember pedig éljen bárhol, nehezen fogyaszt el olyan állatot, melynek egyszer már nevet adott. Noha statisztika nincs rá, a magyar vidéken is általános tapasztalat, hogy a Dezsőknek később kell meghalniuk, mint a név nélküli hízóknak.

A brit hagyományosan „marhaevő nemzetnek” tartja magát. A marhából készült beefsteak a britek számára identitásbeli sarokkő, mellyel megkülönböztetik magukat például az ócska lóhúst evő, történelmi rivális franciáktól. Érthető tehát a közfelháborodás, amely a marhahúsnak címkézett lóhús botrányát övezte a szigetországban. Számos brit áruház – többek közt a Tesco, Asda, Co-op és Sainsbury’s – polcára jutott abból a hamburgerhúsból és olasz lasagne-ből, melynek hús összetevője hatvantól száz százalékig terjedő arányban tartalmazott lóhúst.

Az eset nemzeti üggyé vált. David Cameron miniszterelnök „nagyon sokkolónak” nevezte azt a tényt, hogy a britek asztalára lóhús kerülhetett. Mivel a lovakat – legalábbis Nagy-Britanniában – nem fogyasztási célból tartják, az a gyanú is felmerült, hogy a levágott állatok korábban az emberi egészségre káros gyógyszereket kaphattak. A laborvizsgálatok később ezt cáfolták. A termékek később feltűntek Franciaországban, Németországban és Skandináviában is.

Nagy-Britanniában a lóhúsügy érzékeny politikai kérdés. A botrány ugyanis nem sokkal azután robbant ki, hogy David Cameron januárban bejelentette: kormánya újratárgyalná viszonyrendszerét az EU-val abból a célból, hogy több döntési jogkör kerüljön vissza Londonhoz. Az egyezség megszületése után, de legkésőbb öt éven belül a britek népszavazáson dönthetnének az uniós tagság sorsáról. 2013 eleji felmérések szerint a britek fele kilépne az Európai Unióból, miközben alig több mint egyharmaduk szavazna a tagság fenntartása mellett. Miután az emberek szívéhez mindenütt a gyomrukon keresztül vezet az út, a húsbotrány tovább ront az uniós tagság népszerűségén.

A lóhúsbotránynak a kevésbé finnyás európai nemzetek számára is fontos üzenete van: megmutatja, milyen összetett és ellenőrizhetetlen hálózatokon keresztül kerül az élelmiszer az európai polgárok asztalára. Jelen esetben a lóhúst tartalmazó termékek a francia Comigel nevű vállalat luxemburgi feldolgozóüzeméből kerültek Nagy-Britanniába. Ők egy dél-franciaországi kereskedővállalattól vásárolták a húst, mely előtte holland és ciprusi közvetítőkön keresztül érkezett Romániából. A lóhús így gyakorlatilag a lánc bármely pontján belekerülhetett a termékekbe.

A példa nem egyedi. Az uniós élelmiszerek többsége legalább ennyi kézen megy keresztül, mire elér a végfelhasználóhoz. Nem véletlen, hogy Owen Paterson brit környezetvédelmi miniszter populista hangokat pengetve „nemzetközi bűnügyi összeesküvésről” beszélt a lóhús-ügy kapcsán.

Az Európai Unió büszke arra, hogy a világ gazdasági tömbjei közül a legnagyobb figyelmet fordítja az élelmiszer minőségének ellenőrzésére. A 90-es évek kergemarha-megbetegedései óta az élő állatok tartására, szállítására, illetve a hústermékek előállítására kiemelkedően szigorú szabályozások vannak életben. Az élelmiszerek minőségének ellenőrzése azonban nem egy uniós szerv, hanem minden esetben a származási ország hatóságainak a feladata. A lánc pedig mindig olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme. Jelen esetben például a lóhúsbotrány kirobbanását követően a román hatóságok rekordidőnek számító egy nap alatt lezavarták a vizsgálatokat, melyek után teljes magabiztossággal állították, hogy az érintett üzemekben soha nem fordult meg lóhús.

Brüsszel nem tehet mást: kénytelen hinni Bukarestnek. Az unió önhatalmúlag nem bojkottálhatja a hamis élelmiszert. Az Európai Bizottságnak csakis akkor van felhatalmazása egy élelmiszeripari termék vagy alapanyag kereskedelmének bojkottjára, ha az az egészségre károsnak bizonyul. Megtévesztő címkézésű, vagy hamis élelmiszer ügyében azonban meg van kötve az unió keze. Ráadásul az uniós szabályozások az egységes piacok védelme érdekében erősen korlátozzák a nemzeti kormányok importszabályozásra vonatkozó intézkedéseit.

A lóhúsbotrány kapcsán Londonnak az uniós szabályok értelmében Brüsszel beleegyezését kellene kérnie a hamisított termék importjának felfüggesztéséhez. A lóhús megítélése azonban, mint fentebb is írtuk, kultúra és ízlés kérdése, melyre nincs uniós norma. A konkrét lépés így gyakorlatilag a privát szférára, jelen esetben az importőrre hárul. A britek léptek: 10 millió lóhúst tartalmazó hamburgerhúst semmisítenek meg – nem egészségügyi – kizárólag elvi okokból.

Minden bizonnyal nem ez volt az utolsó uniós húsbotrány. A hibák kivédésére viszont gyakorlatilag nincs mód. Noha a nyers húst az unió területén mindenhol olyan címkével kell ellátni, mely segít beazonosítani az állat nevelésének és levágásának helyszínét, a feldolgozott termékeknél – úgymint a szóban forgó lasagne esetén – a gyártónak elegendő a hús típusát megjelölnie. Miután a különféle összetevők, a hús, liszt, tojás cukor, nem beszélve a kémiai anyagokról, különféle országokból származhatnak, a teljes átláthatósághoz egy szimpla konzervnél vagy félkész terméknél füzetnyi dokumentációt kellene mellékelni. Ez persze teljességgel lehetetlen. Felnőttként hajlamosak vagyunk megmosolyogni a gyerekeket, akik azt hiszik, hogy a tej dobozból vagy a zacskóból származik. Eközben mi magunk legalább ilyen tudatlanok vagyunk a tej és hústermékek valódi előállítási folyamatait illetően. A réseket pedig egyre többen próbálják kihasználni.

Miután az elmúlt öt évben az európai élelmiszerárak átlagosan 25 százalékkal emelkedtek, a termelők és kereskedők erősen érdekeltekké váltak a lehető legolcsóbb források és megoldások felkutatásában. A húshamisítás mára nemzetközi jelenséggé vált. Januárban egy kínai csomagolóüzem bukott le, miután olcsó kacsát címkézett fel marha, illetve birkahúsként. Ezzel egy időben Észak-Írországban disznóhúst tartalmazó terméket adtak el muszlim előírásoknak megfelelő halal-húsként. 2012 októberében egy magyar cég adott el marhaszínűre festett disznóhúst Svédországba és Szlovákiába. De nem csak a húspiacot fenyegeti a hamisítás. Szabályozás ide, címke oda, egyre több a hamis, illetve félrecímkézett termék. 2011 decemberében egy átfogó uniós akció keretében tíz európai országban 13 ezer üveg gyenge minőségű olívaolajat, 30 tonna hamis paradicsompürét, 77 ezer kiló hamis sajtot, továbbá hamisított bort és haltermékeket foglaltak le.

A küzdelem egyelőre kilátástalan, ugyanis az élelmiszer-hamisítás még a kábítószer-kereskedelemnél is nagyobb piac. Hiszen míg drogot nem minden európai fogyaszt, ennie mindenkinek kell.

Sayfo Omar