A július 5-én kezdődött zavargások közvetlen kiváltó oka az volt, hogy egy héttel korábban egy Guandong tartománybéli játékgyárban han nemzetiségű munkások meglincseltek két ujgur dolgozót, amiért azok állítólag szexuálisan zaklatták a han származású női dolgozókat. Az ujgurok előbb a hanokkal, majd az erőszakot megfékezni próbáló kínai rendfenntartókkal csaptak össze. Az ujgurok jogaiért küzdő, washingtoni központú Világ Ujgurainak Kongresszusa (WUC) müncheni szárnya július 1-jén hirdetett tiltakozásokat a világ fővárosaiban lévő kínai követségek elé. Mindezt úgy, hogy a szervezet vezetői maguk is bevallották: a guandongi eset körülményei messze nem tisztázottak.

A konfliktus, mondhatni, előre be volt kódolva. Kína etnikai térképe igen tarka. A hivatalosan a lakosság 91 százalékát adó hanok mellett 55 etnikai kisebbség él az országban. Peking évtizedek óta tudatos áttelepítésekkel próbálja elejét venni a különféle szeparatista törekvéseknek. A türk eredetű – magyarokkal bizonyos fokú rokonságban álló (Belső-Ázsia arisztokratái, Demokrata 2009/28.), muszlim vallású ujgurok az ország területének egyhatodát kitevő Hszincsiang tartományban élnek, melyet ők csak Kelet-Turkesztánnak neveznek. Míg a régió 1949-es kínai bekebelezése idején a hanok aránya mindössze 6 százalék volt, addig ez a betelepítéseknek köszönhetően mára meghaladja a negyven százalékot. A hanok Hszincsiangba való szisztematikus betelepítése mellett Peking az ujgur munkások keleti provinciákban történő munkavállalását is támogatja. Ezzel mellesleg etnikai feszültségeket szítva, hiszen az ujgurok vidéki és muszlim életmódja összeegyeztethetetlen a nagyvárosi kapitalizmussal.

A nagyarányú áttelepítések komoly biztonsági kockázatot jelentenek Kína számára. Ez elsősorban nem „terrorveszélyt” jelent, hiszen Kínában nincs olyan szintű társadalmi nyitottság, mint Nyugaton, ami lehetővé tenné a terroristák szabad mozgását az országon belül. A növekvő etnikai feszültségek leginkább helyi villongásokban és zavargásokban mutatkoznak meg.

Mindez egy erős Kínának nem jelenthet komolyabb kihívást. Ha azonban a gazdasági válság tovább gyűrűzik, súlyos konfliktusokkal kell majd számolni. A tendencia így is ijesztő. A hongkongi Cheng Ming magazin februárban beszámolt arról, hogy míg 2005-ben 87 ezer különféle tüntetés és demonstráció volt Kínában, addig ez a szám 2008-ban már meghaladta a 127 ezret. Az állami érdekeltségek és a hatóság emberei elleni támadások aránya szintén meredeken felívelt.

Számos jel mutat arra, hogy ahogy Tibet esetében, úgy az ujguroknál is külső erők segítik az elfojtott feszültségek felszínre kerülését. A WUC Egyesült Államokban élő vezetője, Rebiya Kadeer nemcsak a Fehér Házba, de a német külügyminisztériumba is bejáratos. A WUC évi 215 ezer dollár támogatást kap a National Endowment for Democracy (NED) nevű csoporttól, amely magát nonprofitként definiálja, és messze felette áll az amerikai pártpolitikának. Működési költségeit olyan, egymással egyébként hadilábon álló szervezetek állják, mint a Demokrata Párt közeli National Institute for International Affairs, a republikánus International Republican Institute, illetve a szakszervezetekhez kötődő Labor Solidarity és a kereskedelmi kamara által üzemeltetett Center for International Private Enterprise.

A NED több hasonszőrű csoporttal is aktívan együttműködik. Május 18-án például szemináriumot rendezett „Kelet-Turkesztán: 60 év kommunista kínai uralom alatt” címmel. A rendezvény fővendége Erkin Alptekin, egy emigráns ujgur volt, aki amellett hogy az Unpresented Nations and Peoples Organization nevű – természetesen nonprofit – szervezetet vezeti, a Szabad Európa Rádió ujgur szárnyát is irányítja. Nem kell sok logika ahhoz, hogy rájöjjünk: Az UNPO valójában az amerikai geopolitikai érdekeinek egyik zászlóshajója. Alpetkin, aki saját bevallása szerint jó barátságot ápol a dalai lámával, 1991-ben alapította szervezetét. Abban az évben, amikor a Szovjetunió bukását követő politikai és gazdasági káosz épp a tetőfokára hágott a közép-ázsiai térségben. A „senki által nem reprezentált” nemzetek közé olyan népcsoportok tartoznak, mint a krími tatárok, a romániai görögök, az Ichkeriában élő csecsenek, a Burmai Demokratikus Mozgalom, illetve Irán északi részén élő azeriek és a szintén iráni kurdok. A listából egyértelműen látszik, hogy a felsorolt népek kizárólag olyan régiókból kerülnek ki, amelyekhez Washingtonnak komoly geopolitikai érdekei fűződnek, és mivel az illetékes hatalmak nem engedik be őket az ajtón, így az ablakon keresztül próbálva bejutni, különféle kisebbségek támogatásával szereznek érvényt akaratuknak. Hszincsiang tartomány stratégiai fontosságát semmiképp nem szabad alulértékelni.

A régión haladnak keresztül a Kazahsztánból Kínába vezető olaj- és gázvezetékek. Nurszultan Nazarbajev kazah elnök ez év áprilisában látogatott Pekingbe, ahol a kínai–kazah gazdasági kapcsolatok elmélyítéséről tárgyalt. A vezetők megállapodtak abban is, hogy 2009 végéig megépítik a Hszincsiang tartományon áthaladó Atasu-Alashankou csővezetéket, kínai energiacégek pedig gáz- és olajüzemeket építenek Kazahsztánban. A kazah vezetés alkukészségét a gazdasági válság is inspirálta, melynek kirobbanása óta Peking tízmilliárd dollár hitelt folyósított számára. Ezzel Kína gyakorlatilag rátette a kezét a világ ötödik legnagyobb olajtartalékára.

Az összefonódások és összefüggések ismeretében az sem meglepő, hogy a hszincsiangi zavargások éppen pár nappal a Shanghai Együttműködési Tanács ülése után robbantak ki, ahol az orosz, kínai és közép-ázsiai vezetők éppen azon tanácskoztak, hogyan függetleníthetnék kereskedelmüket a dollártól (Bye-bye dollár, Demokrata 2009/26.) Piár-szempontból Kínának nem tett jót az ujgurokkal szembeni erőszakos fellépés. Míg a tavalyi tibeti konfliktus Nyugaton, az ujgur ügy Keleten tépázta meg Peking hírnevét. Az iszlám világ, mely Barack Obama elnöklése óta egyre növekvő szimpátiával – pontosabban egyre csökkenő ellenszenvvel – tekint az Egyesült Államokra, rá kényszerült jönni, hogy Kínának is megvan a maga „Afganisztánja”, ahol ő is könyörtelenül lép fel a muszlimok ellen. Más kérdés, hogy Peking saját szempontjából nem vallási kisebbség, hanem szakadárok ellen lép fel, a kínai vezetés azonban igen rosszul kommunikálja belügyeit a világ felé.

2001. szeptember 11. óta a kínai tájékoztatás a nemzetközi terror-hisztériát meglovagolva gyakorta hozza összefüggésbe az ujgur szeparatistákat az al-Kaidával. Különösen, hogy a guantánamói fogolytáborban több mint húsz ujgur férfit tartanak fogva. Kína ázsiója a hatalmas olajkinccsel rendelkező és még nagyobb felvevőpiacot jelentő muszlim világban sokat romlott.

Ha ez nem javul, lehet, hogy a keresztény és muszlim világ rá kényszerül majd döbbenni, hogy sokkal inkább egymásnak természetes szövetségesei, semmint a kulturálisan gyökeresen idegen Kínának.

Sayfo Omar