Lukasenko bosszúja

Az év eleje óta már több mint 1700 illegális bevándorlót vettek őrizetbe a litván–belarusz határon. Ez 22-szerese annak, ahány migráns tavaly összesen érkezett Litvániába. Vilnius szerint ez a Belarusz által ellene indított hibrid háború része, miközben Minszk éppen Litvániát vádolja hibrid háborúval. A határon kialakult helyzet váratlanul érintette Litvániát, amely rendkívüli helyzetet hirdetett, szögesdrót akadályokat emel, és falat építene a határon. A litván parlament mindezekkel párhuzamosan a határt illegálisan átlépők letartóztatását megkönnyítő határozatot fogadott el, amelyben az ország destabilizálásának eszközeként, hibrid agresszorként emlegeti az illegális migránsokat. Brüsszelnek ez ellen ezúttal nincs kifogása. Úgy tűnik, a belarusz elnök az Európai Unió saját gyengeségét, eddigi elhibázott migránspolitikáját használja ki, hogy megbüntesse a vele szemben egyre ellenségesebb Litvániát.

Végletesen megromlott az elmúlt egy évben az Európai Unió, ezen belül is Litvánia, valamint Lengyelország és Bela­rusz viszonya. Nem véletlenül, hiszen ez a két ország a Lukasenko rendszerének megdöntését célzó törekvések hídfőállása. Vilniusból és Varsóból irányították a tavalyi tüntetéseket, és többségükben itt húzták meg magukat a Belaruszból elmenekült ellenzékiek is. Az korábbiakban egyértelmű volt, és az ma is, hogy Varsó játssza a főszerepet a belarusz játsz­mában. Az utóbbi időben azonban belehúzott Vilnius is. A litvánok álltak például az osztroveci atomerőmű elleni bojkott élére is, amelynek következtében már Ukrajna és Lettország is bejelentette, hogy nem vásárol Belarusztól villany­áramot. A kis balti államtól ezt Lukasenko ha lehet, még kevésbé veszi jó néven, mint a nagyobb súlycsoportba tartozó Lengyelországtól. Ezért aztán nem volt meglepő, hogy Minszk a közelmúltban a minimálisra csökkentette litvániai nagykövetségének létszámát, amire Vilnius hasonlóképpen válaszolt.

Aztán Lukasenko elnök szintet lépett, és sajátos módját eszelte ki Vilnius megbüntetésének. A belarusz–litván határ mindig is vonzotta az Európai Unióba vágyókat. A fehérorosz hatóságok azonban szigorúan ellenőrizték a 700 kilométer hosszú, erdős közös határt, és meglehetős hatékonysággal begyűjtötték az unió keleti határát illegálisan átlépni igyekvőket. Igaz, nem voltak sokan. A csúcs 2015-re esett, amikor többségében afgánok, vietnámiak, iraki kurdok, oroszok és belaruszok érkeztek ebből az irányból az Európai Unió területére. Tavaly Litvániában többségükben belaruszok és oroszok kapták meg a menekültstátust. Vilnius kimondottan segítette a fehér­orosz rendszer elől menekülőket, akiknek a száma tavaly augusztus 9., az azóta is vitatott elnökválasztás óta ugrásszerűen megnőtt. A litván főváros lett bázisa a magát a választások győztesének tekintő Szvetlana Tyihanovszkajának és stábjának is. Vilnius Varsó mellett a belarusz ellenzék központjává vált. Mindez egyre inkább idegesítette a belarusz hatalmat, és Lukasenko elnök mind keményebb szavakkal illette a szomszédos Litvániát, de más nem nagyon történt.

Egészen a nyár elejéig, amikor a parlamentben felszólalva Alekszandr Lukasenko azzal a bejelentéssel fordult a nyugati államokhoz, hogy országa idáig megállította az Európai Unió felé áramló kábítószert és migránsokat, ám ennek vége. „Belarusz a jövőben nem tartóztatja fel az Afganisztánból, Szíriából vagy Irakból az országon át az Európai Unióba igyekvő migránsokat. Erre az európai szankciók miatt nincs már se pénzünk, se erőnk! S különben is, ezeket az embereket Önök nyomorították meg, és nem hozzánk, hanem a kényelmes Európába igyekeznek!” – üzente Lukasenko. Vlagyimir Makej külügyminiszter mindezt egy interjúban azzal toldotta meg, hogy azt a pénzt, amelyet korábban a határ szigorú ellenőrzésére költöttek, most a belarusz emberekre költik, és saját költségen nem tudják megvédeni a Nyugatot. Ezek a szavak azonban csak első hallásra fenyegetőek. Valójában arról van szó, hogy Minszk tárgyalni szeretne, mégpedig mindenekelőtt a szankciók enyhítéséről. A módszer nem ismeretlen, hiszen ezt a trükköt alkalmazta nemegyszer már az Európai Unióval szemben Törökország is.

Ameddig ez nem történik meg, Lukasenko a kisujját nem fogja megmozdítani azért, hogy feltartóztassa az Európai Unióba az országán keresztül igyekvő migránsokat, akiknek a száma az afganisztáni helyzet romlásával várhatóan csak növekszik majd. A gyanú szerint a migránsok egy része a belarusz állam hathatós közreműködésével repülőn érkezik Minszkbe Irakból, Szíriából, Afganisztánból és az afrikai államokból, de fogtak el a litván határőrök már indiai csoportot is. Számos migránskibocsátó ország polgárai ugyanis hat napra vízum nélkül léphetnek be Fehéroroszországba. A litván határőrök szerint a migránsokat buszokkal szállítják Minszkből a határra. Előbb azonban még maszkos emberek eligazítják őket, hogy hol kell átjutni, mit kell mondani a határőröknek, hogyan semmisítsék meg az irataikat, és miként viselkedjenek Litvániában. Amikor pedig a litván határőrök próbálnak kapcsolatba lépni belarusz kollégáikkal, azok még csak nem is reagálnak a megkeresésre. Együttműködésről, közös fellépésről így szó sem lehet. Vilnius így dühében azzal válaszolt a minszki lépésekre, hogy diplomáciai szintre emelte Tyihanovszkaja irodáját. Emellett Litvánia a lehetőségek szerint megpróbálja az Európai Unióra hárítani a határ őrzésének megnövekedett költségeit. A napokban Ingrida Šimonytė litván kormányfővel látogatott el a határra az Európai Tanácsot vezető Charles Michel, és segítséget ígért Vilniusnak. Megérkezett a határra a Frontex néhány tucat tisztje is, de a problémát alapvetően a litvánoknak kell megoldaniuk. Brüsszel ugyanis inkább csak újabb szankciókat vetne ki Belaruszra.

Ettől azonban a szögesdrót kerítés nem épül meg – alig egy kilométer van készen –, az illegális migránsok pedig csak jönnek. Immár naponta százas nagyságrendben. Lukasenko pedig e kicsinyes bosszúval nemcsak Litvániát hozta kellemetlen helyzetbe, hanem lezáratta a zöldhatárt a belaruszok előtt is. Méghozzá úgy, hogy egy kopejkát sem kell rá költenie. Miközben ugyanis a világ a litván–belarusz határral van elfoglalva, a posztszovjet térség óriási problémája az, hogy milliók keresik a boldogulást nyugaton vagy éppen Oroszországban. Ez a posztszovjet térség európai országai közül eddig a legkevésbé éppen Belaruszt érintette. Az országot inkább politikai okokból hagyják el, és az elvándorlás messze nem ölt olyan méreteket, mint Ukrajnában vagy Moldovában. Nem utolsósorban azért, mert Alekszandr Lukasenko rendszere még az utóbbi években romló szociális helyzet mellett is jóval magasabb életszínvonalat nyújt, mint az említett országok. Belaruszban az elmúlt évtizedben megerősödött a most éppen a rendszer ellen lázadó középosztály, és az ország a régió egyik legmodernebb IT-központjává vált. Több mint százezer ember dolgozik már informatikusként az országban, a GDP mintegy öt százalékát ez a réteg adja, és Európában vadásznak a belarusz informatikusokra. Eközben Ukrajnából a becslések szerint közel tízmillióan élnek – nagy részük ideiglenesen vendégmunkásként – a nyugati országokban, míg 3 millióan Oroszországban. Moldovában a lakosság harmada – nagyjából egymillióan – próbál szerencsét nyugaton, míg 300 ezren Oroszországban. Ez végképp ellehetetleníti ezeket az országokat, miközben az elvándorlás részben enyhít az európai munkaerőhiányon. Ezeket a bevándorlókat nemcsak Nyugat-Európában, de a visegrádi országokban is tárt karokkal várják.