Lukasenko vendettája

Lassan egy éve már, hogy a nyugati sajtó temeti Alekszandr Lukasenkót. A tavaly augusztusi tüntetések azonban nem sodorták el a belarusz elnököt, a tiltakozások mára kifulladtak, az ellenzék vezetői börtönben vannak vagy emigrációba kényszerültek. Mára már több mint 30 ezer tüntetőt tartóztattak le utólag és ítéltek el, zártak ki büntetésül az egyetemről, vagy félemlítettek meg rövidebb elzárással. A rendszer felülkerekedett a helyzeten, a tavaly augusztusi elbizonytalanodás után ismét magabiztos. Mindennek az ára az volt, hogy Alekszandr Lukasenko végképp szalonképtelen lett az európai elit szemében, ám őt ez láthatóan a legkevésbé sem érdekli.

Nyugaton sokan még mindig azon tanakodnak, hogy a belarusz elnök legitimen irányítja-e még mindig az országát, és hogy múlt héten, egy nemzetközi légi járat eltérítésével az utolsó határt is átlépte-e. Ezen logika szerint Alekszandr Lukasenko egy buta téeszelnök, szánalmas bohóc, akiben ráadásul a tavalyi elnökválasztásokat követő tiltakozások után végképp megtört valami. Tény, hogy a bela­rusz elnök extravagáns figura, ám hiba volt alábecsülni. Nem véletlen, hogy immár közel három évtizede irányítja az országot, veri vissza a hatalma megdöntésére irányuló kísérleteket, és marginalizálja hol erőszakkal, hol pedig ravaszsággal az ellenzék újabb és újabb generációit. Közben az ország geopolitikai helyzetét kihasználva évtizedeken át egyensúlyozott Kelet és Nyugat között. Ráadásul úgy, hogy közben az orosz támogatásra, no meg az olcsó olajra és gázra alapozva felépített és működtet egy, a posztszovjet térségben sokak által irigyelt szociális biztonságot nyújtó gazdasági modellt. Utóbbi ugyan mostanára kifulladóban van, de még így is másfélszer magasabb az egy főre jutó GDP, mint mondjuk kedvezőbb adottságokkal megáldott Ukrajnában.

A belarusz elnök ugyan a tavalyi elnökválasztáson elmérte a lehetőségeit, és a valós 55-60 százalék körüli támogatottsága ellenére ismét 80 százalék feletti eredményt produkált, kiváltva a népharagot. Az elégedetlenségi hullámra pedig ráültek a rendszerét már régóta megdönteni akaró, egy nyugatos fordulattal Oroszországot is gyengíteni próbáló külső erők. Alekszandr Lukasenko azonban általában a földön jár, így tisztában volt a mozgásterével.

Az ellenzéki blogger levadászására megtervezett akció ugyan a remélt eredményhez képest kockázatosnak tűnik, ám mind a belarusz társadalom, mind pedig az ellenzék ért belőle. Lukasenkónak pedig ez fontosabb, mint a borítékolható nemzetközi botrány és következményei. Az országát immár majd három évtizede kisebb-nagyobb elszigeteltségben irányító államfő joggal érezhette úgy, hogy a Nyugattól sokra már úgysem számíthat, a többvektorú politika európai lábát már a tüntetésekkel szembeni fellépés kiütötte. Az Európai Unió az utóbbi időben háromszor vezetett be újabb és újabb szankciókat belarusz illetékesekkel szemben, zárolta a területén lévő vagyonukat, rendelt el beutazási tilalmat velük szemben. Az intézkedések 88 természetes, hét jogi személyre és magára Lukasenkóra is vonatkoznak. A mostani eset előtt Brüsszel már a negyedik szankciós csomagon dolgozott, amely további magas rangú vezetőket vett volna célba. Az amerikai pénzügyminisztérium pedig egy hónapja vonta vissza azt az engedélyt, amely 2015 óta lehetővé tette kilenc belarusz állami vállalat – köztük az ipari termelés 30 százalékát adó Belnyeftyehim – számára a pénzügyi tranzakciókat. Az egyébként is erős nyomás miatt Lukasenko elnök már a maradék ellenzéki sajtó ellehetetlenítésétől sem riadt vissza, a hatalmára törő összeesküvés demonstratív „leleplezésével” pedig az elégedetlenkedők értésére adta, hogy akkor és úgy távozik a hatalomból, amikor és ahogy ő gondolja. A mostani „légi kalózkodással” ezt az üzenetet csak megerősítve tovább emelte a tétet.

Mert nagyon jól tudta, hogy a Nyugat lehetőségei is korlátozottak. Az Európai Unió saját vonzerejében és felsőbbrendűségében bízva közel két évtizedig úgy gondolkodott, hogy ha elszigeteli, hagyja a saját levében főni Belaruszt, a rendszer így megroppan, Alekszandr Lukasenkót a nép elzavarja, az ország pedig kétségbeesetten és könyörögve fordul a Nyugathoz, bocsánatot kérve a lassan három évtizedes kalandért. Csakhogy Lukasenko az említett okoknál fogva csak nem akar megbukni, a kirekesztettséghez hozzászokva pedig egyáltalán nem ijed meg a szankcióktól. Sőt, sokat tanult a szintén a Kelet és a Nyugat között lavírozó ukrán Viktor Janukovics megbuktatásából. Ez a tapasztalat segített abban, hogy a „színes forradalmak” technikái Belaruszban ne vagy csak korlátozottan működjenek. Az EU tehát az ország elszigetelésével a társadalmat sem tudta a már ismert módon fellazítani, közben pedig időt adott Lukasenkónak, hogy felkészüljön a hatalmát megdönteni próbáló támadásra. Amelyet egyébként Moszkva sem nézne ölbe tett kézzel.

A belarusz légtér elkerülése és Belavia gépeinek kitiltása az európai repülőterekről fájni fog ugyan, az igazán komoly csapás azonban az lenne, ha Belarusz nem tudna kőolajtermékeket vagy műtrágyát exportálni. A légi közlekedéssel kapcsolatos szankciók a hatalomnak amúgy is egyre több fejfájást okozó középosztályt sújtják, amely így nehezebben jut el Nyugatra, és inkább csak a Kelet kapui maradnak tárva előtte. Ez a helyzet a nyugati impulzusok ritkulásával még inkább lelassítja a belarusz társadalom átalakulását, amely a fiatalok és a már említett új középosztály kivételével enélkül is úgy látja, hogy az európai és amerikai aktivitás idáig csak szétesést, káoszt és összeomlást hozott a térségben. A belaruszok többsége inkább eltűri a hatalomba már túlságosan is beleszerető Lukasenkót, semmint hogy a szomszédos Ukrajna sorsára jusson.

A Nyugat tehát a szankciókkal csak még inkább erősíti Minszk függését Moszkvától és immár Pekingtől. Egy nyugati fordulat geostratégiai szempontból egyaránt érzékenyen érintené Oroszországot és az új selyemutat Belaruszon át tervező Kínát. Így aztán mindkét nagyhatalom meg fog tenni mindent azért, hogy Lukasenkót ne tudják elmozdítani. Ennek jegyében Vlagyimir Putyin és Alekszandr Lukasenko a minap Szocsiban megállapodtak arról, hogy Moszkva folyósítja a tavaly év végén megígért egymilliárd dolláros hitel második részletét is, valamint a Belavia újabb járatokat nyithat az orosz városokba. De kész az egyre nagyobb nehézségekkel küszködő belarusz gazdaság megsegítésére Peking is. Ez egyelőre kézzelfoghatóbb ajánlatnak tűnik, mint a 3 milliárd eurós hitel és támogatás, amelyet az EU ajánlott fel rezsimváltás esetére.

A fokozatos, a stabilitást megőrző átmenetben azonban mind Oroszország, mind pedig Kína érdekelt, és ezzel tisztában van a belarusz elnök is. Mint ahogy feltehetően azzal is, hogy ennek az átmenetnek az ára előbb-utóbb az orosz–be­larusz államszövetség elmélyítése lesz, Lukasenko azonban ehhez már nem adja majd az arcát. A mostani kalandból is Moszkva jött ki a legjobban. Noha a Vlagyimir Putyin és Joe Biden közelgő csúcstalálkozójával éppen enyhülő orosz–amerikai kapcsolatokba és az Északi Áramlat blokkolásának megszüntetésébe kissé bezavart az incidens, ezzel együtt a belarusz elnök Moszkvával szembeni mozgásterét is tovább szűkítette. Alekszandr Lukasenkónak nem kellett attól tartania, hogy Moszkva megorrol a „légi kalózkodása” miatt. Lépése ugyanis tökéletesen beleillik a Nyugat és a Kelet között végsőkig kiélezett kapcsolatok alakulásába, és ismét megmutatta, hogy sem Moszkvában, sem pedig Minszkben, de máshol sem tűrik már, hogy packázzanak velük. A vesztenivaló egyre kevesebb, így egyre nagyobb a cselekvési szabadság.

Az EU a légügyi intézkedésekkel adta Minszk tudtára, hogy átlépett egy határon, de ez nem fogja politikája megváltoztatására késztetni a belarusz elnököt. Mint ahogy az Európai Parlament azon indítványa sem, hogy a letartóztatott Roman Protaszevicsről nevezzék el mindazokat az utcákat, ahol belarusz nagykövetség van. Sőt, ez csak Brüsszel tehetetlenségét mutatja. Meg a sokat emlegetett kettős mércét. Mert a világ most hősként tekint a Lukasenko rendszerével szembeszegülő bloggerre. A Donbaszban neo­nácik soraiban pózoló, a demokráciát finoman szólva sem a liberális szellemben értelmező Roman Protaszevics eddigi életéből, megnyilatkozásaiból azonban sokkal inkább egy kalandor lelkületű fiatalember portréja rajzolódik ki, semmint a demokrácia bajnokáé. Egy okos, de zavaros gondolkodású, „bevállalós” kádergyerek, aki valami újra vágyott, és csak bátorította, hogy a kalandorságát a mai geopolitikai kardcsörgetésben még meg is fizetik. Nem először látjuk tehát, hogy az autoriter rendszerek ellenfelei nem okvetlenül hősök.