Madrid–Barcelona 0-0
Az elmúlt évtizedek legsúlyosabb zavargásai zajlottak Barcelonában, válaszul arra, hogy a legfelsőbb bíróság múlt hétfőn zendülés vádjával elítélt tizenhárom függetlenségpárti katalán vezetőt. A tömeg blokád alá vonta az utakat és vasúti útvonalakat, nem sokkal később pedig a barcelonai reptér járatait is törölték.
A múlt hét végén már százezrek vonultak a katalán főváros utcáira, és több helyen összecsaptak a rendőrökkel. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a szervezők még az október 26-ára kiírt Barcelona–Real Madrid-futballmeccset is lemondták. A katalán vezetők a függetlenségpárti lakosság és a madridi kormányzat harapófogójába kerültek, a novemberi választásokra készülő spanyol kormány pedig pengeélen táncol.
A spanyolországi lakosság 16 százalékát kitevő, 7,5 milliós katalán nemzet alapvetően szerencsésnek mondható. Noha Francisco Franco idején jogfosztottan éltek, a diktátor halálát követő 1978-es alkotmány olyan széles jogokat garantált számukra, amilyenekről Európa kevésbé szerencsés kisebbségei – köztük a székelyek is – csak álmodnak: saját parlamentjük, zászlójuk, rendőrségük van, a katalán a hivatalos nyelv, az iskolákban anyanyelvi oktatás zajlik.
Nem véletlen, hogy a katalánok többségének sokáig eszében sem volt kiválni Spanyolországból. Nem is olyan régen, 2010-ben a függetlenség támogatottsága még csupán húsz százalékon állt. A 2008-ban kezdődő gazdasági válság elhúzódó hatásai miatt azonban egyre több katalán kezdte úgy gondolni, hogy a spanyol gazdaság ötödét, a nemzeti exportnak pedig negyedét adó régiójuk méltatlanul sokat fizet be a közösbe. Ez az érzés pedig csak erősödött, miután 2010-ben a pénzszűkében lévő madridi kormány visszavont néhány 2006-ban meghozott, Katalónia gazdasági autonómiáját erősítő törvényt. Mikor aztán 2011-ben a régiót kormányzó jobbközép Konvergencia és Unió párt népszerűsége zuhanni kezdett, Artur Mas akkori katalán miniszterelnök egy merész húzással a függetlenség szószólójává lépett elő, a népharagot pedig Barcelona helyett Madridra irányította.
Három évvel később Artur Mas szimbolikus, nem kötelező erejű függetlenségi népszavazást hirdetett, amelyen alacsony részvétel mellett ugyan, de 80 százalékkal a függetlenségpártiak győztek.
A szellem kiszabadult a palackból. Artur Mas utódja, Carles Puigdemont a madridi kormányzat határozott figyelmeztetése ellenére is folytatta a függetlenségi kampányt. 2017 októberében megtartották a népszavazást, amelyen 42 százalékos részvétel mellett az igen elsöprő, 90 százalékos győzelmet aratott. Carles Puigdemot aláírta a függetlenségi nyilatkozatot, amire válaszul Madrid életbe léptette az alkotmány 155. cikkelyét, amellyel a központi kormány a saját közvetlen irányítása alá vonta Katalóniát.
Nem sokkal később regionális választásokat írtak ki, ahol a függetlenségpárti csoportok ezúttal már 47,7 százalékkal alulmaradtak az unionistákkal szemben. A központi kormány így 2018 júniusában, az új regionális kormány beiktatása után feloldotta a közvetlen irányítást, és visszaadta a kormányrudat Barcelonának.
Ezzel egy időben viszont tizenkét politikus, köztük az előző katalán kormány több tagja ellen vádat emeltek lázadás miatt, ami huszonöt év szabadságvesztéssel is büntethető. E perek ítélete született meg a múlt héten. Noha a spanyol jobboldal mindvégig a legszigorúbb büntetést követelte, a bíróság úgy ítélte meg, hogy nem valósult meg az alkotmányos rend erőszakkal való megváltoztatására tett kísérlet, ezért a maximálisan megítélhető tétel helyett kilenc és tizenhárom év közötti szabadságvesztéseket rótt ki a vádlottakra. Válaszul Katalóniában százezrek vonultak az utcára, amnesztiát követelve.
A katalán ügy az elmúlt évek során a spanyol belpolitika egyik központi kérdésévé vált. A konzervatív Mariano Rajoy vezette madridi kormány keményen állt hozzá a katalán törekvésekhez. 2018-ban azonban a jobboldali kormány korrupciós ügyekbe keveredett, az előre hozott választásokat követően hatalomra lépő baloldali Pedro Sánchez pedig kettős politikát kezdett folytatni. Európai uniós szinten politikai kampányt indított a szeparatisták ellen, miközben belföldön folyamatos tárgyalással és egyeztetéssel próbált enyhíteni a feszültségeken. A kompromisszum jegyében – a jobboldal tiltakozása ellenére – a miniszterelnök azt is támogatta, hogy a letartóztatásban lévő katalán politikusok Madridból barcelonai büntetés-végrehajtási intézményekbe kerülhessenek át, hogy így közelebb legyenek családjukhoz.
Sokáig úgy tűnt, hogy a politika sikerrel jár. A korábban egységes katalán függetlenségi mozgalom radikális és kiegyezéspárti frakciókra oszlott, a kiválás támogatottsága 44 százalékra esett, és megkezdődött az érdemi párbeszéd Madrid és Barcelona között. A mostani ítélet azonban mindent felborított. Ráadásul épp a baloldali kormány számára legrosszabb időben, hiszen november 10-én országos választásokat tartanak Spanyolországban.
A konzervatív oldalnak jól jön a botrány. Mivel a spanyol jobboldaliság legfőbb sarokkövét az ország egységébe vetett hit jelenti, a jobboldali pártok elsősorban a baszk és katalán függetlenség ellenzői körében népszerűek. A szocialisták támogatói velük szemben a társadalom legkülönbözőbb csoportjaiból kerülnek ki, a jelenleg kormányzó Spanyol Szocialista Munkáspárt pedig legutóbb is a magas katalóniai támogatottságának köszönhette országos sikerét.
Pedro Sánchez tehát nehéz helyzetben van. Jobboldalról a függetlenségpárti katalán pártokkal való szövetsége miatt támadják, baloldalról pedig azért kritizálják, amiért nem hajlandó amnesztiát adni a letartóztatott katalán vezetőknek. Az idén áprilisban tartott előre hozott választásokat, amelyet Sánchez kezdeményezett, miután a képviselőház elutasította a költségvetést, a konzervatív Néppárt, a radikális Vox és a liberális Ciudadanos a kormányfő katalán politikájáról szóló népszavazásként tematizálta, a spanyol nemzet árulójaként állítva be a miniszterelnököt. Ennek ellenére a korrupciós ügyek elhúzódó hatásai miatt a voksolók ismét a szocialistáknak szavaztak bizalmat. A mostani kiélezett helyzetben azonban nem biztos, hogy ez novemberben is így lesz.
Közben a függetlenségpárti katalán politikusoknak is igen szűk a mozgásterük. Ők a gyakorlatban két lehetőség közül választhatnak: a 2017-es utat követve intézményes engedetlenséget hirdethetnek, vagy úgy döntenek, hogy ezúttal megelégszenek a szóbeli tiltakozással. A politikusok persze realisták, és fennáll a veszélye, hogy engedetlenség esetén Madrid ismét közvetlen irányítás alá vonná Katalónia ügyeit. Valószínű hát, hogy a vezetők beérik a hangzatos szólamok pufogtatásával, remélve hogy nem történik emberéletet követő atrocitás a tüntetők és a hatóságok között, és hogy a választások után lenyugszanak a kedélyek.
Mert ha nem így történik, az nemcsak az egységpárti madridi kormányt, de a függetlenségpárti katalánokat is maga alá temetheti. Noha a pályán ezúttal a Barcelona–Real Madrid-mérkőzés elmarad, az utcán és a parlamentben 0-0 várható.
