Magyar példa, cseheknek

Szerkezeti értelemben egyszerű a mű felépítése: Klaus Kelet-Közép-Európa rendszerváltásának elmúlt harminc évét veszi bonckés alá. Hiszen nagyjából ugyanaz volt a menetrend mindenütt a térségben, azaz a szocializmus elutasításában létrejött társadalmi egységet az intézményi és jogi keretek átalakítása, majd a felszabadultság érzését felváltó politikai szakadás követte, létrehozva a hagyomány és a modernitás póluspontjait. Az eredmény tehát Csehországban sem lett más, mint a „testvérországokban”, egyik oldalon a nemzetben gondolkodók, hagyományaikhoz ragaszkodók emelték magasra a zászlót, a másik oldalon pedig azok, akik kicsinek és jelentéktelennek érzik saját népüket, és inkább egy kulturálisan uniformizált, nemzetek feletti globalitásban képzelik el a jövőt. Klaus epésen hozzáteszi, hogy az utóbbiak táborába tartozott Václav Havel is, a cseh rendszerváltás ikonként tisztelt alakja.

A jövő mint látomás azért fontos Klaus számára, mert ő a népeket, a népek által őrzött hagyományok színes világát félti. És a demokráciát, amelyet ezek a népek akarnak megélni értékeik, érdekeik, önmaguk kifejezésére. Félti a demokráciát, mert Brüsszel ezen a ponton, a demokrácia leépítésével kezdte el a világ átalakítását, a nemzetek megszüntetését. Klaus úgy véli, nép és demokrácia kölcsönösen feltételezi egymást. Ha nincs demokrácia, akkor nincs a maga önállóságában és egyediségében meghatározható nép, vagy mondjuk úgy, nemzet sem. Erre megy ki a játék Brüsszelben, de a nép hagyományaival perlekedő modernista cseh értelmiség, a kultúrát uraló neomarxista művészvilág és a liberális média köreiben is.

Hova jutott Csehország napjainkra, kérdezi Klaus, és mindjárt válaszol is: újabb rabságba. Míg régen egyetlen diktátor irányította itt az életet, addig ma ezer kis diktatúra terelgeti az embereket. A nemzetközi környezet is kedvezőtlen, Klaus szerint egyre vadabbul hasogatják késeikkel a konzervativizmus hármas ikonját, a család, a nemzet és az állam triptichonját.

Baj van a gazdasági demokráciával is, Klaus szerint a piacnak vége, helyette a kapcsolatokon alapuló „business” uralja a terepet. De baj van szerinte az információ világával is, ami egy új, totális rendszer. Mert nem a hírek sokszínűségében, hanem helyette harsogó információs zajban élünk, és ebből a kakofóniából lehetetlen kihallani a valóság hangjait. Klaus boncolgatja a progresszivitás nagy céljait is. Például a genderizmust, a normalitás démonizálását, a Nyugat egyesítésének görcsös igyekezetét, a rasszok tudatos keverését, a globális ember megteremtésének kísérletét. A szerző úgy véli, részben már létre is jött az új, gyökerek nélküli polgár, aki nem akar demokráciát, nem akar politizáló, közéleti ember lenni, kizárólag az élvezeteket szeretné maximalizálni. Klaus az átalakítás tengelyében a migrációt látja, szerinte ez az európai népek lecserélésének folyamata, amit az elit vezényel. De meg is kérdi mindjárt, hogy „ezek a migránsok megfelelő értéktöbbletet teremtenek-e majd ahhoz, hogy az európai elit mai életvitele finanszírozható legyen”?

Klaus elégedetlen saját népével. Mintha bátrabbnak, elszántabbnak tartaná a magyarokat. Bár szavai szerint sosem hitt abban, hogy fontos politikai kurzusokat és azok eredményeit egyetlen személyhez kösse, most azt látja, Orbán Viktor jelentős súlyú tömeget tudott maga mögé állítani programjával, nemzeti törekvéseivel. Klaus szerint a csehek bénultságát is csak egy ilyen vezető törhetné meg. Ez nem a hízelgés, inkább az aggódás hangja, mert a cseheket bátortalannak és gyanútlanul nyitottnak érzi, akik képtelenek védekezni az országát ostromló idegen ideológiákkal szemben.

Mit üzen Klaus végszóra? Hogy készüljünk a hosszú harcra…