A nizzai polgárok elől mintegy 2 kilométer hosszban lezárták a fő közlekedési útvonalat, hogy a kormányfők gépkocsioszlopaikkal, az újságírók különjárati buszokkal vagy taxival néhány percen belül elérhessék szállodáikat. Több száz kisiparosnak és vendéglősnek 5 napon keresztül nem volt vásárlója, vendége, a negyed lakói nem használhatták földalatti-megállójukat. Az újságírókkal ellentétben nekik ezért semmit nem fizettek. Az újságírók előtt kinyitották a hatalmi központhoz vezető úton felállított útlezárásokat. Így a hatalom részeseinek érezhették magukat és úgy is viselkedtek. Ráadásul 5 kategóriába osztották be őket. A legfelsőbe soroltaknak volt meg az előjoguk a hatalmasok fényképezésére, a közelükbe jutásra, hogy esetleg elcsíphessenek valami különleges nyilatkozatot, hogy azt egy különleges cikkben megírva tovább építhessék karrierjüket. Vajon hány újságíró marad ilyen körülmények között független és tudósít kritikusan? Tipikusnak tekinthető-e az EU ilyen nyers hatalmi demonstrációja? Avagy pedig az EU valóban a demokráciát, a békét, a szabadságot és az emberi jogokat tekinti a legfontosabb értékeknek, amint azt sok újságíró felénk közvetíti?

Ezek a kérdések a belépésre váró különböző országok számára éppúgy nagy jelentőséggel bírnak, mint Svájc számára, ahol két hét múlva az EU-hoz történő csatlakozásról való tárgyalásokról tartanak szavazást.** Sokan azt várják az EU-tól, hogy az nekik a korábbi elnyomókkal és Oroszországgal szemben biztonságot nyújtson, miközben Oroszország éppenséggel azon fáradozik, hogy a régi központosított hatalmát újra felépítse és különböző területeken újra felfegyverkezzék.

A következőkben ehhez az eszmecseréhez szeretnék különböző gondolatokkal hozzájárulni, amelyek mindenkit meg fognak lepni, aki csupán az EU propagandáját olvashatja az újságokban. Az EU-ról Európa-szerte folytatott vita ugyanis republikánus gondolkodásból táplálkozik, egy magát a felvilágosodással elkötelezettnek érző szabad és demokratikus gondolkodásból és a természetjogi gondolkodásból, amelyek együttesen vezetettek az 1848-as Emberi Jogok Általános Nyilatkozatához, a nemzetközi joghoz és a szubszidiaritás elvű katolikus szociáltanhoz. Aki – amint az Magyarországon gyakorlat – mindennemű, az EU-ra vonatkozó kritikát jobboldali radikálisnak bélyegez, nemcsak nevetségessé teszi magát, hanem azt is tisztáznia kell magában, mennyiben tette magáévá Marcuse vagy más totalitárius gondolkodó „represszív toleranciáját”, ami a vitát csak előre meghatározott határok között engedi meg. Az az emberek fejébe egy ollót akar betenni, hogy azzal onnan az uralmon lévőknek nem tetsző minden gondolatot ki lehessen vágni. Valóban szép az európai „közös ház” építésének gondolata: békét teremteni – ahogy mondják -, és aztán közösen küzdeni azért, hogy a világ 600-700 millió éhezőjének is elegendő táplálék jusson. Melyik együttérző ember ne gondolná ezt így helyesnek? Az Európai Unió azonban nem Európa, hanem egy olyan különleges képződmény, amely azon fáradozik, hogy egész Európára kiterjeszkedjék.

Ha meg akarjuk válaszolni azt a kérdést, hogy az Európai Unióval felépíthető-e az „európai ház”, akkor először is azt kell tisztáznunk, hogy az Európai Unió demokrácia-e egyáltalán? Ezért hivatkozhatunk Charles de Secondat Montesquieu-re (1689-1755), a modern demokráciaelmélet atyjára. Ő már 250 évvel ezelőtt azt mondta, hogy a demokráciát az önkényuralomtól a hatalmi ágak szétválasztása különbözteti meg. Hogy is néz ki tehát az EU-ban a hatalommegosztás, miként válik el egymástól a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás?

* * *

A végrehajtó hatalom, a kormány az EU-ban az Európai Bizottság volna. A törvényeknek kellene érvényt szereznie. 20 tagból áll. Az egyes országok kormányai jelölik ki őket, tehát nem a parlamentek vagy a népek választják meg a bizottság tagjait, amint annak egy demokráciában lennie kellene. A bizottsági tagokat kijelölésük után nem lehet visszahívni, tehát a demokrácia szabályai szerint nem ellenőrizhetőek. Sőt, a demokratikusan kormányzott országoktól kimondottan függetleneknek kell lenniük; nem kell, nem szabad azok utasításai szerint eljárniuk. A Nizzai Szerződés alapján a bizottság elnöke – újból, akár másként is – meghatározhatja az egyes országok képviselőinek funkcióját és adott feltételek között el is bocsáthatja őket, ha már nem felelnek meg elképzeléseinek. A demokratikusan nem ellenőrizhető Európai Bizottság tehát a kormány, az EU egyetlen olyan intézménye, amelynek lehetősége van határozati javaslatok előterjesztésére (rendeletek, irányelvek, döntések). Ez olyan feladat, amelyet a demokratikus társadalmakban a parlament lát el, mert annak kell a saját sorsukról rendelkező polgárok képviseletében a polgárokra vonatkozó törvényjavaslatokat kezdeményeznie. Még jobb azonban, ha maga a nép indítványozhat törvényeket, mint például Svájcban, de sok más országban is. Ezzel elkerülhető a parlamentnek a néptől való eltávolodása.

Az Európai Bizottság és hivatalnoki kara folyamatosan új törvényeket készít elő. Úgy hírlik, az EU már napjainkban is a tagállamok törvényeinek 80 százalékát előre meghatározza.

* * *

Az Európai Bizottság javaslatai a 15 fős Általános Állandó Bizottság elé kerülnek. Őket is az egyes kormányok jelölik ki; a nyilvánosság előtt alig ismertek. A döntéshozatali tárgyalások titokban folynak, bármiféle demokratikus megbízás nélküli személyek között. A döntések, a kompromisszumok indoklása soha nem jut az egyes országok polgárainak tudomására. Vajon valóban le kell-e mondania egy országnak például a saját maga által termelt élelmiszereivel való önellátásáról csupán azért, mert ez a 15 személy nagyhatalmi megfontolásokból indul ki vagy a nagy konszernek ilyen irányban „bátorítják”?

* * *

Az egyes országok minisztereiből álló testület, a Minisztertanács az esetek többségében csak aláírja ezeket a kompromisszumokat, esetleg néhány pontról egyeztet. Az egyes kormányok képviselői tehát végső soron törvényeket hoznak. Az egyes parlamentek elé azzal az utalással kerülnek a törvények, hogy azok el nem fogadása veszélyezteti Európa egységét, így aztán ellenvélemény alig merül fel.

* * *

Az Európai Parlamentnek egyes törvényeknél csak hozzászólási, másoknál csak a döntéshozatalban való részvételre szóló jogosultsága van, tehát nem tudja a demokráciában őt megillető törvényhozási feladatot ellátni. Az Európai Parlamentben egyébként percenkénti ritmusban követik egymást a határozathozatalok, csütörtökönként 12 és 13 óra között. A képviselők még a törvények címét sem hallják, hanem csupán azok számait, amint arról a svájci Reader Digest 2000. novemberi számában a francia európai parlamenti képviselő, Alain Krivine beszámolt. Ez az időtartam azért ilyen rövidre szabott, mert a küldöttek alig vannak jelen a tanácskozásokon (talán éppen ezért a havi kétmillió, hogy ne is legyenek – a szerk.).

* * *

Még ha hozhatna is törvényeket az Európai Parlament, az is csak azt jelentené, hogy a demokratikusan választott nemzeti parlamenteknek alig lenne befolyásuk a saját sorsuk alakítására. A parlament a polgárok képviselete, akik arra – mivel a sajátjuknak érzik – szabad akaratukból ruházzák át az államhatalom gyakorlását. Ehhez azonban a polgárok szabad akarata szükségeltetik. Az Európai Unióban ez azonban nem jutott kifejezésre. Tényszerűen sincs ez így, hiszen „európai állampolgárok” nincsenek. Az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy magyarban akár a leghalványabban is az a benyomás alakulhasson ki, hogy őt és mindennapi helyzetét értve és megértve egy svéd, egy angol vagy egy francia képviselhetné. Ehhez jön még, hogy a döntések meghozatala csak néhány meghatározott nyelven folyik, a legtöbb dokumentum csak angolul, franciául és esetleg németül van meg. A nép képviselői munkájának eredményessége erősen függ attól, hogy a fordítók helyes fordítást készítettek-e. Sorsukat és ezzel népük sorsát is a fordítók kezébe teszik le, hiszen még jó nyelvismeret birtokában sincsenek úgy otthon ezekben a nyelvekben, mint az anyanyelvükben; így az együttműködésük is korlátozott.

* * *

A politika iránt érdeklődő polgár szintén alig tud lépést tartani a történésekkel, arra a néhány újságíróra van utalva, aki ki tudja milyen módon tudósít a döntések megszületéséről. Így végül is a polgár az állama ügyeit is aligha érezheti a sajátjának. A jelenlegi helyzetben az Európai Parlament nem tekintheti magát a népakarat képviselőjének, amikor is kulturálisan még nincsenek olyan közel egymáshoz a polgárok, hogy a kívánatos bizalommal, önkéntesen egy közös államiságot képezhetnének.

* * *

Az Európai Bíróság bíráit a kormányok delegálják, őket sem a nép választja, viszont függetlenül kellene ítélkezniük. Már csak azért is, mert a bírák sokat foglalkoznak az EU-jog továbbfejlesztésével, ami egyébként szintén nem bírósági feladat. Ezzel szemben bírósági feladat annak vizsgálata, hogy egy intézkedés megfelel-e az érvényben lévő törvényeknek.

* * *

Kijelenthetjük tehát, hogy a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás szétválasztása az EU-ban nincs meg, tehát Montesquieu szerint önkényuralomról kell beszélnünk. Ha ezt megkérdezi tőlük az ember, az EU képviselői nem is vitatják. Nizzában egy sajtótájékoztatón megkérdeztem a Bizottság elnökét, Prodit és az akkori soros elnököt, Chiracot, a francia államfőt és Jospin miniszterelnököt, gondolnak-e az EU-ban a három hatalmi ág szétválasztására és így az önkényuralomról a demokráciára való áttérésre. Jospin nyomtatásban is megjelent válasza így hangzott: – Az EU egy egészen különleges konstrukció és valóban igaza van, fennáll a három hatalmi ág kölcsönös egymásbafoglaltsága és ez okozza azt, hogy a hatalmi ágak Montesquieu szerinti tiszta szétválasztására talán nem az EU a legjobb példa. Tehát van egy konstrukció, amely olyan, amilyen, de további fennmaradásra jogosult. Kétségkívül egy kicsit jobban szét kellene választani a hatalmi ágakat. De vegyük az egészet egy kicsit több pragmatizmussal, és ne tegyünk tönkre ilyen egyszerűen egy eredeti konstrukciót.

Ezzel Jospin azt jelentette ki, hogy az EU-ban nem fogják bevezetni a demokráciát. Sőt Franciaország Európa-minisztere, Moscovici egy nizzai sajtótájékoztatón azt nyilatkozta, hogy a kormányokat törvényhozásra választják. Valójában azonban erre semmiféle felhatalmazása sincs egyetlen kormánynak sem. A kormányképviselőknek ennyi demokráciafogalmuk van…

* * *

Továbbá azt is meg kell gondolnunk, hogy egy demokráciában a polgárok figyelemmel kell hogy kísérjék a parlamenti képviselőknek a törvényekről folytatott tárgyalásait; ezzel ellenőrizve őket, hogy valóban a népnek tett ígéreteik szerint hozzák-e döntéseiket. Az EU esetén ez nem így van. A törvényellenesen törvényeket hozó kormányok még csak nem is nyilvánosan tanácskoznak. Még az újságíróknak is csak az jut tudomásukra, amit kivonatosan hozzáférhetővé akarnak tenni a számukra.

A német kancellár tanácsadójához, Michel Steinerhez egy sajtótájékoztatón intézett kérdésemre, hogy az európai polgárok miért nem követhetik a törvényekről tartott tanácskozásokat, a németországi tekintélyelvű gondolkodás legrosszabb hagyományainak szellemében a következőket felelte: – A kormányok sehol sem tanácskoznak nyilvánosan.

Valójában azonban úgy van, hogy sehol sem a kormányok hozzák a törvényeket. Azután így folytatta: – Vagy tán azt akarná, hogy miként a parlamentekben, kirakatbeszédeket tartsanak a népnek? Úgy vélte tehát, hogy a parlamentekben semmi komoly, a nép javát szolgáló vitát nem folytatnak. Ahol ez tényleg így van, azok komolytalan parlamentek. Még a miniszterek között sem került sor igazi vitára. Louis Michel belga külügyminiszter az ötödik nap hajnalán, hosszú-hosszú órák óta tartó tárgyalások után, 5 órakor, láthatóan kimerülten és zavarodottan nyilatkozta: – Be kell Önöknek vallanom, még nem voltam ilyen csúcstalálkozón. Elképzelhetetlen, hogy miként folynak a tárgyalások. Leírhatatlan nyomás nehezedik arra, akinek különvéleménye van. Emberileg szinte elviselhetetlen, miként akarja a 14 másik az embert a véleménye megváltoztatására rászorítani. Egy ilyen hatalmi harcra az ember nem is tud előre felkészülni. Egyszerűen lehetetlen volt logikusan érvelni. Az egyes államfőknek csak a saját jelentőségük számít. Az egyetlen gondolat, ami körül minden forgott: én, én, én. Semmit nem lehetett érezni a béke, a szolidaritás és a szociális biztonság Európájából, ebből a számomra majdhogynem transzcendens utópiából. Pénzügyi előnyökről és hatalmi felosztásról van szó, és ez szégyenletes. Amellett emelek szót, hogy egy ilyen katasztrofális csúcstalálkozó után a népek szavazhassanak arról, hogy valóban ilyennek akarják-e az egyesített Európát, egy részlegesen vagy erősebben egységesített Európát kívánnak-e. Egy ilyen teljes kiábrándulás után ez nem mehet tovább másként.

Így a belga külügyminiszter, egy szocialista, aki az EU legitimitásának kérdését veti fel.

* * *

Komoly véleménycsere helyett Chirac magához hívta az egyes kormányképviselőket, hogy javaslatainak megszavazásához megdolgozza őket. Elmar Brok, a nizzai Európai Parlament képviselője erre azt mondta: – A 200 évvel ezelőtti, a Metternich ideje alatt lezajlott titkos tárgyalásokhoz hasonlíthatom a mostaniakat. Ez méltatlan a demokráciához.

És valóban, néhány órán belül, vita nélkül hoztak meg a miniszterek az EU-n belüli népesség jövőjére nézve a legnagyobb jelentőséggel bíró határozatokat.

Így szavazták meg az EU alkotmánya elődjének tekinthető Alapjogok Chartáját is. Erről 62, nem demokratikusan megválasztott személy tanácskozott titokban. A népesség nem vitathatta meg, mert csak 2000 májusában hozták nyilvánosságra és szeptemberben le is zárták. Ehhez képest az alkotmány egy demokráciában mindig a polgároknak az együttélésükre vonatkozó közösen vállalt alapegyezménye kell legyen. Vajon miért nem csatlakozik az EU egész egyszerűen a már meglévő Emberi Jogok Európai Chartájához? Azért, mert az nyilvánvalóan túl sok jogot tartalmaz: az EU Alapjogok Chartájában a demokratikus állam bizonyos fontos alapjait meg sem említik.

Csak annyit jegyeznék meg, hogy a családot és a házasságot már nem védik az állami beavatkozástól. Holott a privát szféra különösen fontos a despotikus állam kialakulásának megakadályozásában. Az embereknek csak a családalapítás joga marad. Európa különböző részein ezt a minimális jogot már több száz évvel ezelőtt elismerték. A szülőknek a gyermekneveléshez való természetes joga sincs meg, ezzel szemben az úgynevezett gyermekvédelmi jogok révén az állam a gyermekek nevében bármelyik családba beavatkozhat, amint az a bolsevista államokban gyakorlat volt. A preambulumban az EU meg sem említi Istent. Ez ellen még az agnosztikusok is felemelhetik szavukat, hisz fennáll az állam abszolutizálódásának veszélye.

*Előadás Budapesten, a Nemzeti Pedagógus Műhely kongresszusán, 2001. február 17-én.

** A svájci polgárok nagy többséggel elutasították az EU-val való tárgyalások felvételét.

Fordította: Kádár István

(folytatjuk)