Lassan feledésbe merül a két hadifogságba ejtett izraeli katona ügye, akikre hivatkozva Izrael két héttel ezelőtt kirobbantotta az újabb háborút az amúgy is forrongó térségben. Pedig esetük megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy tisztán lássunk a közel-keleti zavaros eseményekben. A Hezbollah vezetője azt állítja, Izrael idén októberre megsemmisítő háborút tervezett Libanon ellen, ezért kényszerültek idő előtt beleugrasztani a zsidó államot egy háborúba. Hogy valóban ez volt-e a taktika, nem tudhatjuk biztosan. Annyi azonban bizonyos, hogy bejött: Izrael láthatóan kapkod és hibát hibára halmoz.

A Dél-Libanonban folyó háború más, mint a korábbi arab-izraeli háborúk. Tel-Aviv most nem korrupt kormányokkal, hanem egy széles, határokon átívelő támogatottságú mozgalommal áll szemben. És amire eddig a történelem során nem, vagy csak alig volt példa, az izraeli nép ezúttal saját bőrén tapasztalja meg, hogy milyen az igazi háború, amikor az adok-kapok elv érvényesül. A bombatámadások és az időről időre felbukkanó izraeli győzelmi hírek ellenére ugyanis a Hezbollah továbbra is képes maradt arra, hogy napi nyolcvan-száz rakétát szórjon Izraelre. Ehud Olmert izraeli kormányfőnek ez az első háborús kalandja. Bár szolgált az izraeli seregben, egy sérülés miatt íróasztal mögé kényszerült. Az izraeli társadalom militánsabb része rossz szemmel nézte a civil miniszterelnök hatalomra lépését. Olmert szíve mélyén idáig azt remélhette, hogy hadjáratával az ő megbecsülésüket is kivívja, a jelek szerint azonban a terv rosszul halad, és napról napra világosabb lesz, hogy hova vezet, ha a cipész nem marad a kaptafánál. Az ügy ugyanis súlyosabb, mint amilyennek kezdetekben tűnt. Az egyik vezető izraeli publicista, Nahum Berra hasonlata szerint az izraeli kormány olyanná vált, mint az egyszeri ember, aki a cirkuszban azzal henceg, hogy le mer ugrani a legmagasabb trambulinról, majd miután felmászik a hosszú létrán és elé tárul a mélység, földbe gyökerezik a lába. – Ugorj! Ugorj! – biztatja a tömeg. – Eszemben sincs – válaszolja ő. – Azt mondjátok meg, hogyan tudnék innen épségben lemászni. Berra hasonlata minden bizonnyal helytálló. Ez bizonyítja legalábbis, hogy Olmert már nem zárkózik el az elől, hogy nemzetközi csapatok sorakozzanak fel a libanoni- izraeli határon. Ráadásul a korábbi harcias retorikán finomítva a hadjárat céljaként már nem a Hezbollah megsemmisítését, hanem pusztán meggyengítését emlegeti. Mindemellett úgy döntött, nem terjeszti ki a szárazföldi hadműveleteket Libanonra. Utóbbiban valószínűleg közrejátszik, hogy az izraeli csapatok a múlt héten csúnya vereséget szenvedtek, amikor szárazföldi harcokba bocsátkoztak a Hezbollah gerilláival a dél-libanoni Bint Dzsbeil városban. A csatában több mint húsz izraeli katona vesztette életét, több tucatnyian pedig megsebesültek. Udi Adam, az izraeli haderő északi parancsnoksága vezetőjének bevallása szerint az izraeli hadsereg a hadjárat megindulása óta a legnagyobb veszteségét könyvelhette el Bint Dzsbeilben. Szavait amerikai elemzők is alátámasztják, akik egybehangzó véleménye szerint a Hezbollah váratlanul komoly koordinációs és stratégai teljesítményt produkált a harcokban. Hogy így van, persze nem meglepő. A nagynevű stratégák, csakúgy mint Ehud Olmert miniszterelnök, vélhetően nem olvasták a neves katonai szakértő, Carl von Clausewitz gerillaháborúkat elemző könyvét. Pedig ebből megtudhatták volna, hogy a gerillaháború, már csak módszerei miatt is jóval hatékonyabb, mint a hagyományos hadviselés. Először is, itt az ellenség nem tudja, hogy kikkel áll szemben, ezért ha egy hagyományos és egy gerilla sereg vív egymással harcot, az emberveszteség aránya tíz az egyhez a gerillák javára. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a gerillák célja nem feltétlenül az ellenséges katona likvidálása. Sokkal jobban járnak a sebesültekkel, hiszen egy súlyos sebesült két-három aktív katonát is leköt. A polgári áldozatok száma Libanonban átlépte a félezres határt, és egyre emelkedik. Az izraeli hadvezetés nem válogat az eszközökben. Lucy Mair, az amerikai székhelyű Humans Right Watch nevű emberjogi szervezet megfigyelője által készített jelentés szerint az izraeliek a nemzetközi egyezmények által tiltott foszforbombákat is bevetettek, a múlt hét végén pedig komoly nemzetközi visszhangot váltott ki, hogy Izrael célzott támadással megsemmisített egy libanoni óvóhelyet, legalább hatvan ember, többségében gyerekek életét oltva ki. A precíziósnak korántsem nevezhető izraeli támadások azonban nem csak libanoni áldozatokat szednek. Július 26-án négy ENSZ-megfigyelő vesztette életét, amikor egy izraeli bomba esett állomásukra. Tizipi Livin izraeli külügyminiszter bocsánatot kért, és véletlennek minősítette az esetet. Hogy mi történt valójában a khiyami támaszponton, nem tudni. Sokat elárul azonban, hogy a baleset előtt az ENSZ-támaszpont dolgozói több mint tízszer jelezték az izraeli hadvezetésnek, hogy a bombák egyre közelebb potyognak hozzájuk. Ha tehát a végül katasztrófába torkolló bombázás nem szándékos terrortámadás volt, akkor azt kell gondolnunk, hogy az izraeli vezetés nincs a helyzet magaslatán. Hogy a Hezbollah a nem létező libanoni hadsereg helyett hatékonyan képes megvédeni földjét, azt 2000-ben már bebizonyította. Az sem véletlen, hogy most felkészülten várták az izraeli offenzívát. Ennek hátterére világít rá a szervezet vezetője, Haszan Naszrallah múlt keddi beszéde, amelyet a Hezbollah által fenntartott al-Manar műholdas csatorna sugárzott. A beszéd annak ellenére nem lépte át a külföldi tudósítók hírküszöbét, hogy új megvilágításba helyezi a most folyó háborút. Mind ez idáig komoly találgatás tárgyát képezte, hogy miért ejtett foglyul a Hezbollah két izraeli katonát, ezzel okot adva Izraelnek a jelenlegi agresszióra, keddi beszédében azonban Naszrallah kijelentette, hogy a Hezbollah kiterjedt hírszerzésének információi szerint az izraeli kormány ez év októberére átfogó támadást készült indítani Libanon ellen. A mostani akciót tehát azzal a céllal szervezték meg, hogy így harcba ugrasszák a csak félig felkészült izraelieket, ezáltal esélyt adjanak maguknak a győzelemre. Izraelnek ugyanis nem volt módja előkészíteni a nemzetközi terepet, mint ahogy az amerikai fegyverszállítmányok is láthatóan nem jutottak el időben a célba. Hogy valóban tudatos stratégia volt-e a Hezbollah akciója, persze nem bizonyítható. Kétségtelen azonban, hogy Izrael és az Egyesült Államok hosszú ideje a Hezbollah kiütésével próbálják csökkenteni Irán befolyását a térségben (Demokrata 2006/29.), a mostani katonai kudarc pedig komoly csapást jelent Izrael térségbeli súlyára. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok diplomáciai síkon is azonnal megindította harcát, láthatóan kapkodva kiagyalt vezérsíkok mentén. A libanoni válság megoldására Rómában összeült magas rangú találkozó eredmény nélkül zárult, mint várható volt, a mindenki által támogatott tűzszünetet Izrael legfőbb szövetségese, az Egyesült Államok fúrta meg. Helyette Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter saját béketervet vázolt fel, ami azonban időhúzáson kívül másnak nemigen minősíthető. Ennek értelmében ugyanis az izraeli erők kivonulnának a megszállva tartott Shebaa farmokról, az izraeli-libanoni határvonalon pedig 20 kilométeres biztonsági sávban NATO-erők garantálnák a békét. Cserébe Washington a Hezbollah teljes lefegyverzését kéri. Ahhoz, hogy az elgondolás abszurditását megértsük, tudni kell, hogy a síita szervezet egészen idáig azzal az indokkal utasította el a fegyveres szárnyának felszámolására vonatkozó 1559-es számú ENSZ-határozatot, hogy bár 2000-ben Dél-Libanon felszabadult az izraeli megszállás alól, a zsidó ország által az 1967-es háborúban elfoglalt Shebaa-farmok máig megszállás alatt állnak. A képlet csak a felszínen egyszerű: Izrael kivonul, a Hezbollah lefegyverzi magát, és mindenki békében élhet. A politika azonban – pláne a Közel-Keleten – korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A szóban forgó terület hivatalosan az egykor Szíriához tartozó Golán-fennsík részét képezi, Damaszkusz azonban egy elegáns gesztussal – hallgatólagosan – de lemondott a Shebaa-farmokról, mondván, az ott lévő területek gazdái libanoni állampolgárok. Szíria ezzel hosszú időre szavatolta stratégiai szövetségese, a libanoni Hezbollah létjogosultságát. A stratégiai húzás, bár nem feltétlenül hangolható össze a nemzetközi joggal, elengedhetetlen volt Libanon biztonsága érdekében. A kicsiny országnak ugyanis alig van hadserege – de ha lenne is, az tehetetlen volna az izraeli hadigépezettel szemben -, így védelmének egyetlen garanciája a Hezbollah. Ennek felszámolására készül most – ha nem katonai, akkor a diplomácia ravasz eszközeivel – az Egyesült Államok. Tel-Aviv számára aligha lenne illő nemzetközi jogorvoslatért fordulni, hiszen azzal – ha valaki, hát ő – igazán hadilábon áll, mert rendre figyelmen kívül hagyja a rá vonatkozó ENSZ-határozatokat. Egyértelmű tehát, hogy Rice javaslata nem egyéb, mint olcsó trükk arra, hogy megszabadítsa Izraelt a gonosz szomszédtól, aki nem szégyell visszalőni. Kérdés persze, hogy a Rice által javasolt biztonsági sávban őrjáratozó NATO-katonák kilőnék-e az izraeli bombázókat, ha azok esetleg Bejrút felé vennék az irányt. Az pedig még nagyobb kérdés, hogy a szóban forgó biztonsági sáv libanoni földön húzódna-e, ezzel értékes mezőgazdasági területektől fosztva meg az országot, vagy sem. Érthető hát, ha a libanoni fél elutasítja az ajánlatot. Különösen, mivel jól tudja már, hogy az amerikaiaktól semmi jóra nem számíthat. Semmilyen téren. Bár Bejrútba befutottak az első amerikai segélyszállító hajók, és hasonló szállítmányokat ígért a brit kormány is, a libanoniaknak aligha van okuk hálakönnyeket hullatni. Az amerikai és brit adakozás szégyenletes porhintés. A Daily Telegraph július 26-ai számában közölt értesülések szerint az amerikai A310-es Airbusok a skóciai Glasgowban pihennek meg, amikor az Egyesült Államokból Izraelbe szállítják azokat az 5000 kilós bombákat, amelyeket nem sokkal később libanoni otthonoknak „adományoznak”. Sayfo Omar/Egyiptom