Megjavíthatók-e a terroristák?
A London hídon immár másodjára aratott a halál. November 29-én egy 28 éves férfi a brit főváros szívében machetét rántott elő, és két embert megölt vele, mielőtt a rendőrök őt is agyonlőtték. Noha a hír tragikus, az ügy körülményei és részletei az angol fekete humor legszebb hagyományait idézik. Emellett minden eddiginél égetőbbé teszik az Európa egészét érintő kérdést: vajon megjavíthatók-e a terroristák?
Usman Khant 2012-ben tartóztatták le terrortámadás előkészülete miatt. Miután a börtönben önként vett részt „deradikalizációs” foglalkozásokon, nevelői úgy ítélték meg, hogy a kiszabott 16 év letöltése helyett feltételesen szabadlábra bocsátható. 2018. decemberi szabadulását követően olyan sikerrel szerepelt a Cambridge-i Egyetem által szervezett, terroristák számára létrehozott rehabilitációs programon, hogy a neves egyetem fel kívánta venni diákjai közé.
Épp ennek a programnak a Learning Together (Együtt tanulni) elnevezésű londoni eseményére tartott, amikor kőhajításnyira a cél előtt előrántotta bozótvágóját, és lekaszabolta a rehabilitációs program két szervezőjét, Jack Merritet és Saskia Jonest. A terroristával elsőként egy 42 éves férfi, a gyilkosság miatt elítélt James Ford vette fel a harcot, aki maga is épp egy rehabilitációs foglalkozásra tartott.
A liberális megközelítés szerint mindenki, még az elítélt gyilkosok és a terroristák is jogosultak egy második esélyre. Ezt vallja a Learning Together is, amely az internetes oldalán található leírás szerint „kriminológiai és oktatási elméleteken keresztül vizsgálja, hogy mit tudunk a stigmáról, marginalizációról, a csoportok közötti kapcsolatok szerepéről, miként szoríthatjuk vissza az előítéleteket, mit tudunk a békés élet helyreállításáról és arról, miként lehet az embereket leghatékonyabban támogatni, hogy fejlődjenek a tanulás által”.
Az üzenet a már megszokott mantra: a megbélyegzés, ítélkezés és címkézés nemcsak hogy rossz, de a legfőbb oka, amiért emberek a bűnözés, az erőszak és a terror útjára lépnek. Ezt a megközelítést táplálja a fősodrú média is, mely rendszerint „agymosott”, „behálózott” embereknek minősíti a terroristákat, ezzel mintegy áldozatként állítva be és felmentve őket a személyes felelősség alól.
Jogosan adódik azonban a kérdés, hogy fel vannak-e készülve az efféle programok szervezői azokra a pszichopatákra, akik az élet helyett a halált kívánják, és úgy gondolják, hogy aki nem pont úgy értelmezi egyes középkori szövegek angol fordítását, mint ők, azt le kell mészárolni. Usman Khan például úgy tűnt, hogy megjavult. A Learning Together elkötelezett tudósai közel egy éven keresztül hallgatták mély együttérzéssel a dzsihádista szubjektív igazságát arról, hogy milyen nehéz sorsa volt konzervatív muszlimként egy velejéig iszlamofób társadalomban, és miként táplálta benne a kirekesztettség érzete a gyilkos dühöt. Aztán végül épp azokat mészárolta le bozótvágójával, akik egész élete során tán a legnagyobb empátiát tanúsítottak iránta.
De megjavíthatók-e a dzsihádisták? A világon ma negyven és ötven közöttire tehető a terroristák rehabilitációjára szakosodott intézmények a száma. A különböző országokban megannyi módszerrel közelítik meg a problémát. Szaúd-Arábiában jók az eredmények. Más kérdés, hogy ott a luxusbörtönből szabadult radikálisok családjuk kollektív megbüntetését kockáztatják, ha újra a fegyveres dzsihád útjára lépnek.
Európai vonatkozásban azonban a fenti kérdésre az őszinte válasz az, hogy fogalmunk sincs. Eddig ugyanis – legalábbis nyugati kontextusban – nem készültek átfogó tanulmányok erről. A brit adatok szerint a börtönből szabadult radikálisoknál tízből egy a visszaesők száma, ami ugyan elmarad a köztörvényes visszaesők arányától (29 százalék), de ebben az esetben a tét is jóval nagyobb. A többi ország kapcsán azonban hiányzanak az adatok. Mint ahogy arról sincs konszenzus, hogy az európai jogállami keretek között miként lehet hatékonyan deradikalizálni a terroristákat. A kutatók és kriminológusok egybehangzó véleménye szerint ugyanis a terroristák esetében nincsen általánosan jellemző mintázat, valamennyien más háttérből jönnek, és eltérő a pszichológiai profiljuk is. Ezért hát mindegyikük személyre szabott bánásmódot igényelne. Ennek költségeiről egyelőre nincsenek nyilvános becslések. De ha adottak is a körülmények – ahogy Simon Cotte, a Kenti Egyetem témára szakosodott professzora megállapította –, akkor is elengedhetetlen, hogy az alany maga is meg akarjon változni.
És hogy milyen arányban vannak, akik tényleg meg akarnak változni? Novemberben Törökország bejelentette, hogy hazaküldi a jelenleg fogva tartott, egykor az Iszlám Államhoz csatlakozó európai állampolgárokat. Hamarosan tehát történelmi emberkísérlet veheti kezdetét Európában.
