Megrengett a világ

Átalakulóban van a világ. Az egypólusú világrend felől a többpólusú vagy multipoláris berendezkedés felé mutat a trend. Ez az átalakulás már a 2000-es évek végén elkezdődött, tény azonban, hogy a folyamatot a háború felgyorsította. Ukrajna most a legfontosabb terepe az új világrend körüli, adott esetben Oroszország és a Nyugat, ezen belül is az Egyesült Államok között kiéleződött szembenállásnak. Két nagyhatalom között folyik a harc, és amerikai oldalról proxyháborúról beszélhetünk. Ám ha a a konfliktusról lepusztítunk minden rárakódott sallangot, akkor klasszikus XIX. századi párbajt látunk magunk előtt, amelynek a valódi tétje, hogy a két nagyhatalom vagy két tömb között hol húzódjon a határ. Erre aztán különböző gazdasági, nemzeti és egyéb érdekek rátevődnek, ám a megmérettetés alapvetően geopolitikai.

A háború igazi oka

Az egypólusú világrend hegemónjának célja gyengülő pozícióinak a megtartása. Háborúkba menekül előre, mert ezzel egyik oldalról eltereli a figyelmet növekvő problémáiról, megerősíti és felsorakoztatja maga mögött a táborát, közben a másik oldalon szándékai szerint az ellenlábasokat gyengíti. Joggal merül fel ugyanakkor a kérdés, hogy Washington miért Oroszország meggyengítését tartotta fontosnak, amikor az első számú kihívója Kína.

E tekintetben a vélemények megoszlanak. Vannak, akik szerint emögött hidegháborús berögződések állnak. Mások úgy látják, hogy a geopolitikai szembenállás okai inkább racionálisak. Az Egyesült Államok egyre nagyobb nyomást gyakorolt Oroszországra, folyamatosan szűkítve az érdekszféráját, míg a Kreml elérkezettnek nem látta az időt a befolyási övezet visszaépítésére. Logikusnak tűnhet az is, hogy Amerika előbb a gyengébbnek vélt Oroszországot hozza olyan helyzetbe, hogy aztán Peking és Washington egymásnak feszülésébe már ne tudjon beleszólni. Itt viszont az a bökkenő, hogy a jelenlegi helyzet éppen Moszkva és Peking szövetségét erősíti, ami még akkor sem szolgálhatja Amerika érdekeit, ha Oroszország túlzottan kiszolgáltatottá válik Kínának.

Ezért aztán vannak, akik egyenesen stratégiai hibának tartják, hogy a Fehér Ház teljesen elidegenítette magától és Kína karjaiba lökte a Kremlt. A három szuperhatalom világrendben elfoglalt pozícióit ugyanis alapvetően meghatározza, hogy közülük melyik kettő fog össze a harmadik ellen. Ráadásul az ukrajnai háború nemcsak Oroszország, hanem az Egyesült Államok erőit is jelentős mértékben leköti. Így aztán Washington most nem tudja a kívánt tempóban felfegyverezni Tajvant, ezzel Peking időt nyer, ami fontos lehet az Egyesült Államok és Kína elkerülhetetlennek tűnő ütközetében.

A három nagy versenyző

De hogyan alakította az elmúlt év a három vezető hatalom globális pozícióit? Oroszországot középtávon mindenképpen gyengíti a globális versenyben, hogy nem sikerült gyorsan elérni a céljait, és belesodródott egy hosszú háborúba. Persze messze nem olyan mértékben, ahogy ezt az Fehér Ház stratégái elképzelték. Az első évet a folyamatos újratervezés, a presztízsveszteség ellenére is jobban zárta, mint azt sokan gondolták, az elszigetelésére irányuló nyugati nyomásból fakadó kényszer pedig hosszú távon már erősíti a szuverenitását. Ráadásul tíz éven belül a jelenlegi nagyjából egymilliós helyett egy kétszer ekkora, harcban megedződött hadsereggel kell a világnak szembenéznie.

Tény ugyanakkor, hogy a háború első évének nyertese egyértelműen az Egyesült Államok. Ha átmenetileg is, de elérte régi stratégiai célját, és a háborúval, valamint az eurázsiai geopolitikai térség két pólusa között kapcsolatok megszakításával egyértelműen gyengítette mind a németek vezette Európai Unió, mind pedig Oroszország globális pozícióit. Legalább ilyen fontos eredmény, hogy Washington az új helyzetben felsorakoztatta maga mögé a nyugati világot, eltüntette az utóbbi időben az euroatlanti világon belül megjelent repedéseket. Ráadásul megerősítette a pozícióit az európai energia- és fegyverpiacon. Ez amerikai szempontból akkor is komoly siker, ha közben gazdasága járulékos veszteségeket is szenved, vagy túlságosan egymáshoz nyomja Pekinget és Moszkvát.

Nyertese Kína is, amely jelenleg legfőképpen tapasztalatot szerez az Amerikával megvívandó saját nagy csatájához. Ezért most „felment a hegyre”, és onnan figyel. Közben csendben és óvatosan, de segíti Oroszországot, ugyanakkor kihasználja a szankciók miatti orosz kiszolgáltatottság előnyeit, olcsón és nagy mennyiségben vásárol Moszkvától olajat és gázt, amivel erősíti gazdasági versenyképességét. Ez rá is fér, mert a globalizáció kedvezményezettjeként előbb a Covid, majd a háború miatt a kereskedelmi útvonalak és termelési láncok továbbszakadozása súlyos károkat okozott neki. Ráadásul Pekingnek magában Ukrajnában is voltak érdekeltségei, amelyek elvesztéséért Moszkva biztosan kárpótolni fogja. Akár Ukrajnán belül is, ha megteheti.

Az elmúlt egy év legnagyobb vesztesége kínai szempontból egyértelműen az Új Selyemút szárazföldi útvonalának megszakadása, de a függőségtől való félelem, a bizalmatlanság és az amerikai nyomás miatt egyébként is romlottak Kína és az Európai Unió kapcsolatai. Amerika az ukrajnai háború kirobbanásakor – finoman szólva sem tett meg mindent az elkerüléséért – alighanem számolt a kínai pozíciók ilyetén romlásával. Tovább rontotta ezeket, hogy az Új Selyemút szempontjából kulcsfontosságú Pakisztánban külső segítséggel fordulatot hajtottak végre, és megbuktatták a Moszkvával és Pekinggel jó viszonyt ápoló miniszterelnököt. Ebből is látszik, hogy Washington egyáltalán nemcsak Moszkvára, hanem Pekingre is nagyon figyel.

És a többiek

A háború nyomán felgyorsult a nyugati tömbbel szembeni alternatíva formálódása, az úgynevezett nem nyugati világ egyre érezhetőbben alakítja ki intézményi kereteit. Jól mutatta ezt a Sanghaji Együttműködési Szervezet tavaly őszi szamarkandi csúcstalálkozója, ahol az agresszív amerikai politikával szembeni elégedetlenség közös frontba tömörítette az úgynevezett globális Délt, és utat nyitott Nagy-Eurázsia, ezzel a szárazföldi hatalmak felemelkedésének. De említhetnénk azt is, hogy Szaúd-Arábiától Algérián át Iránig egyre többen kopogtatnak egy másik régiók feletti összefogás, a BRICS ajtaján. A világ ezen fele egyértelműen megmutatta elkötelezettségét egy többpólusú világrend kiépítése mellett. Közben Amerika megerősítette a kontrollt a nyugati tömb felett, így egyre valószínűbb, hogy a II. világháború után létrejött intézményrendszer és uralkodó ideológia csak ebben a pólusban marad erős, míg vele szemben alakul egy másik, a regionális integrációk laza hálójaként is leírható világ, amelyben az első számú hatalom egyértelműen Kína, míg a motorja inkább Moszkva.

Ezen a póluson belül Kína és a szintén felemelkedő India hatalmas súllyal bírnak, míg maguk körül befolyási övezetet hozhat létre, illetve erősíthet meg Oroszország, az egyik lábával itt álló Törökország vagy Irán és Szaúd-Arábia is. Utóbbi fordulata mutatja, hogy az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseinek, pártfogoltjainak egy része felett is elveszítette a kontrollt. Rijád egyértelműen a BRICS és a sanghaji együttműködés felé kacsingat, és csatlakozásával lehetővé válna, hogy a többi közel-keleti ország is szorosabb együttműködésbe kezdjen e két szervezettel. Arról nem is beszélve, hogy ez a térség szénhidrogénkincse révén mennyire megnövelné a BRICS súlyát. De Szaúd-Arábia beszállt az olajdollár gyengítésébe is, miután Kínával jelentős mértékben már nemzeti valutára tért át a kereskedelmi elszámolásban. A BRICS felé tart a szaúdiak regionális ellenlábasa, Irán is, amely tavaly már bebocsátást nyert a sanghajiak közé, és az elmúlt egy évben látványosan szorosabbra fonta a kapcsolatait Oroszországgal és Kínával. Nagyon alakul tehát a Moszkva–Teherán–Peking háromszög, amelynek a későbbiekben komoly súlya lehet a globális Délen belül.

Törökország is lát fantáziát ezekben a szervezetekben, és csatlakozása automatikusan hozza magával a mögötte álló türk világot is. Ankarát most komoly nehézségek elé állítja a pusztító földrengés, ám ha ezt most nem nézzük, akkor sikeres évet tudhat maga mögött. Sőt, ő a háború egyik legnagyobb nyertese. Egyre szorosabbra szövi maga mögött a türk világot, úgy erősítve befolyását a posztszovjet térségben, hogy közben Moszkvát sem haragítja magára. Erdoğan elnöknek azért is óvatosan kell erősítenie a befolyását, mert amennyiben nem ismer mértéket, azzal felborítja a regionális egyensúlyt, amit már nemcsak Moszkva, de Washington sem nézne jó szemmel. Törökország már a karabahi háborúban egyértelműsítette, hogy számolni kell vele, most pedig a katonai erő mellett diplomáciai képességeit is megvillantotta, és jó eséllyel egy jövőbeni ukrajnai tűzszünet tető alá hozásával emeli a presztízsét. Nagyot nyert azzal is, hogy nem csatlakozott az Oroszországgal szemben kivetett szankciókhoz, és energetikai elosztóközpontként (hub) is megnöveli regionális súlyát.

Hasonló középhatalmi ambíciókat dédelget, és ezek megvalósításáért sokat is tett az elmúlt egy évben a háború hullámára felülve Lengyelország. Varsó az Egyesült Államok európai kezeként Ukrajna egyik legnagyobb támogatója, és egyértelműen ki akarja valamiképpen terjeszteni a befolyását Kijevre. Közben a baltiakat is felsorakoztatva maga mögé és az ukrán tagságért lobbizva már a jövő Európáját is alakítaná, amit egyre kevésbé tolerálnak a németek. Mivel azonban Varsó regionális érdekei nagyrészt egybeesnek Washington európai céljaival, a lengyel ambíciók komoly hátszelet kaptak. Így egyértelműen kirajzolódik, hogy Európa mélyrepülése közepette a háború legnagyobb uniós nyertesei a katonai téren is egyre erősebb és energetikai hubként is bejelentkező lengyelek, ez azonban előrevetíti az Európai Unión belüli törésvonalak mélyülését is.

A nyertesek között nem feledkezhetünk el a posztszovjet térség kis országairól sem, amelyek a háború szomszédságában például semleges magatartásukkal nyertek nagyot, mindenekelőtt gazdasági értelemben. A szankciókhoz nem csatlakozó Kazahsztán, Grúzia és Örményország kedvezményezettje e helyzetnek, utóbbi kettő pedig a mozgósítás elől menekülő oroszoknak köszönhetően 10-13 százalék körüli GDP-növekedést is elkönyvelhetett. Az elmúlt években már megerősödött és nyerő szériában lévő Azerbajdzsán pedig európai energetikai nyitásával nemcsak az imázsát, de gazdasági és geopolitikai pozícióit is javította. A posztszovjet térség országait megrémisztette a háború, az orosz birodalmi ambíciók ilyetén megnyilvánulása, ám viszonylag gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez, és ez a pragmatizmus eddig meg is hozta az eredményét. Sokkal rosszabbul jártak azok, akik felsorakozva Ukrajna mellé oroszellenes irányt vettek. Ilyen Moldova, amelyet a kezdeti visszafogottság után elragadott a hév, és így egyre közelebb kerül a háborúhoz. Chișinău már szintén csak a Nyugat védőszárnyaiban és fegyvereiben bízhat.

Közben a felturbózódott nemzetközi helyzetben egyre többen megérezték a geopolitikai pillanatot régi sérelmeik, függőben maradt játszmáik lerendezésére. Jó példa erre a szerb–koszovói viszály kiéleződése, és nem lehetünk meglepődve azon, ha jövőben több befagyott helyi konfliktus is kiolvadna. A háború ugyanakkor az elmúlt egy évben elterelte a figyelmet az olyan konfliktuszónákról, mint Afganisztán vagy Szíria, ahol nem lett ugyan jobb a helyzet, csak már senki nem törődik vele. A törökök például csendben lerendeznék a kurdkérdést. Ázsiában is inkább csak Tajvan került előtérbe, pedig a háború ebben a térségben is sokakat felébresztett, ám ők – mindenekelőtt Japán és Dél-Korea – a kínai ambícióktól tartva kezdtek el fegyverkezni. No meg azért is, mert rájöttek, hogy az amerikai védőernyő sem tart örökké.

Erre kellett rádöbbeniük az eddig a védelmi szférát bűnösen elhanyagoló, a jólétbe belekényelmesedett európaiaknak is. Ukrajna felfegyverzésének lázában egyre inkább kiderül, hogy inkább már a briteknek vagy a németeknek kellene felfegyverezniük magukat, ha meg akarják tartani regionális nagyhatalmi súlyukat. Különösen Németország presztízse és versenyképessége szenvedte meg az elmúlt évet, amihez jelentős mértékben hozzájárult az is, hogy éppen e kiélezett helyzetben irányítja az utóbbi két évtized legalkalmatlanabb kormánya. De nemcsak a németeket érte rossz állapotban, és minden értelemben felkészületlenül a háború – ez a helyzet egy éve akár még bátoríthatta is a Kremlt az invázió megindítására –, hanem egész Európát. Kiderült, hogy a vezetők nincsenek tisztában a háborúk valós természetével, így aztán irracionális, az európai érdekekkel szembemenő lépések sorával lepték meg a világot. Ezért aztán az is kérdéses már, hogy az Európai Unió képes lesz-e jelenlegi formájában túlélni ezt a terheléspróbát.