Merre tovább, CDU?

Egy elveszített választásnak mindig vannak politikai következményei. A CDU-nak most nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy országos, 16 éven át folyamatosan kormányzó néppártból középpárttá zsugorodott, hanem azzal is, hogy 2005 óta először ellenzéki szerepbe kényszerült. Angela Merkel lehetséges utódai eddig sorra az ő emberei voltak: Annegret Kramp-Karrenbauert egyenesen mini-Merkelnek becézték, de középutas politikusnak számított Norbert Röttgen csakúgy, mint a Merkel-kormány egészségügyi minisztere, Jens Spahn vagy a választáson súlyos vereséget szenvedő Armin Laschet, akit egyértelműen a merkeli irányvonal követőjének tartottak.

A CDU új elnöke nem ebből a körből került ki. Épp ellenkezőleg: az új elnök Merkel legnagyobb politikai riválisa, Friedrich Merz lett. A választás sem úgy zajlott, mint eddig. Miután Armin Laschet az elveszített Bundestag-választás után lemondott, a párt vezetése úgy döntött, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően most első ízben a teljes tagság szavazataira bízza a pártelnök személyének kiválasztását.

Korábban csak a CDU tartományi szervezeteiből delegált 1001 küldött adhatta le a voksát a pártelnök személyére. A küldöttek helyi, tartományi vagy szövetségi szintű hivatásos politikusok, akik elvben ugyan szabadon dönthettek, de a választásuk az őket delegáló helyi szervezetek irányvonalát és szavazási preferenciá­ját kellett hogy kövesse. Ez az oka annak, hogy Friedrich Merz rendre alulmaradt a korábbi szavazásokon: a CDU pártelitje távol akarta tartani Merkeltől nagy riválisát, a nála jóval konzervatívabb, jobboldalibb és 2018-as visszatérését követően a CDU-ban egyre népszerűbb Merzet. Most azonban egy nagyságrendekkel szélesebb kör és elfogulatlanabb tábor döntött. A CDU négyszázezres tagságának több mint hatvan százaléka, mintegy kétszázötvenezer párttag adta le a voksát a 2021. december 16-ai határidőig.

Ilyen körülmények közt Friedrich Merz, aki korábban vesztett Anne­gret Kramp-Karrenbauerrel, majd Armin Laschettel szemben, elsöprő győzelmet aratott: már az első körben megszerezte az abszolút többséget. „Csendesen csak annyit mondtam magamban, hogy Azta!, de csak csendesen. A győzelmi indulók távol állnak tőlem” – idézte Merzet a Der Spiegel című lap.

A párt konzervatív szárnyához tartozó politikus a szavazatok 62,1 százalékát szerezte meg, messze megelőzve a második helyezett Norbert Röttgent, aki a voksok 25,8 százalékát kapta. A harmadik helyezett Helge Braunra csak a CDU-tagok 12,1 százaléka szavazott. Az eredmény a január 21–22-én Hannoverben tartandó pártkongresszuson válik véglegessé, ahol a küldötteknek még meg kell erősíteniük a tagok döntését, ami a német sajtóhírek szerint már csak formalitás.

Joachim-Friedrich Martin Josef Merz (ez a teljes neve) 1955. november 11-én született Brilonban. Apja, Joachim Merz az arnsbergi kerületi bíróság bírája, 2007-ig a CDU tagja. Édesanyja a befolyásos Sauvigny családból származik. Fried­rich Merz a Konrad Adenauer Alapítvány ösztöndíjasaként jogot tanult a bonni és a marburgi egyetemen, majd vizsgálóbíróként dolgozott a saarbrückeni járásbíróságon. Nős, három felnőtt gyermekük van. 1972-ben, középiskolás korában csatlakozott a CDU-hoz, 1980-ban a Junge Union elnöke lett. 1989-ben beválasztották az Európai Parlamentbe, amelynek 1994-ig volt tagja. 1994 és 2009 között a német Bundestag képviselője, 1996 és 1998 között a CDU–CSU parlamenti frakciójának vezetőjeként a pénzügyi bizottság elnöke. 2000 februárjában Wolf­gang Schäuble utódjaként a CDU–CSU parlamenti képviselőcsoportjának elnökeként az ellenzék vezetője volt. A 2002-es választások után Angela Merkel a parlamenti frakcióelnöki tisztséget magának követelte, Merznek be kellett érnie az elnökhelyettességgel. 2004 decemberében lemondott és ügyvédként, illetve neves cégek felügyelőbizottsági, tanácsadó testületi tagjaként dolgozott. 2018-ban tért vissza a CDU-ba, amikor Annegret Kramp-Karrenbauer és Jens Spahn mellett ringbe szállt a pártelnöki posztért. AKK nyert, de két évvel később, 2020 februárjában bejelentette lemondását.

2021 januárjában Merz újra elindult, és az első fordulót meg is nyerte, ám a másodikban alulmaradt Armin Laschettel szemben, mivel a harmadik jelölt, Norbert Röttgen támogatói a második fordulóban Laschetre adták a voksukat. Laschet tudta, hogy Merz jóval népszerűbb nála a tagság körében, ezért bevette a kampánycsapatába. Csak az elveszített Bundestag-választás után, 2021 decemberében jött el Merz számára az igazi visszatérés lehetősége, ekkor már ellenzékben. Rövid kampányuk során mostani kihívói, Norbert Röttgen és Helge Braun Merkel örököseiként határozták meg magukat, Merz viszont határozott szakítást ígért a merkeli irányvonallal. Magabiztos győzelme feltárt egy olyan, eddig jól leplezett törésvonalat, amely a CDU vezetése és a párt tagsága közt szakadékká mélyült.

Merz egy, a saját értékelése szerint válságos állapotban lévő CDU-t vesz át. „Nincs már egyetlen téma sem, amelyben véleményvezérek lennénk. Már a gazdaságpolitika területén sem. Nincs már egyetlen választói korcsoport, amelyben a legtöbben ránk szavaznak. Már a hatvan év felettiek körében sem” – így jellemezte pártja jelenlegi állapotát. Ennek ellenére optimista: csak a lehető legrövidebb ideig szeretne ellenzékben maradni. Merz hangsúlyozta, ő nem az átmenet embere. A CDU-nak bármikor készen kell állnia a kormányzásra, neki pedig arra, hogy kancellár legyen. Ez előbb is bekövetkezhet, mint a négyéves ciklus lejárta, de sokkal tovább is eltarthat – mondta a ZDF német közszolgálati televíziónak.

Merznek nem lesz könnyű dolga. A liberális német sajtó egyértelműen nem neki szurkol. Úgy tartják, Merz a múlt embere, ráadásul megosztó személyiség. Katolikus, konzervatív, idősödő férfi, klasszikus CDU-profil. Több lap is hozzáteszi, hogy a CDU tagjai a hatvan év fölötti korosztályt képviselik. A múlt receptjével szerintük nem oldhatók fel a jövő kihívásai.

Valóban? Nehéz nem észrevenni, hogy a német politikai térfél jobboldalán óriási vákuum tátong. Ez a légüres tér akkor érte el a maximumát, amikor 2015-ben Angela Merkel a CDU-t végleg középre navigálta. Abba a sávba, ahol komoly forgalmi dugó alakult ki, miután összetorlódott, majd araszolva kerülgette egymást az összes többi arculatát vesztett párt.

Az SDP a nyertes választások után új partnereivel azonnal elfoglalta a baloldali térfelet. A jobboldalon tátongó hatalmas űrt egyedül az AfD próbálta betölteni, ám miután a többi párt nem tartotta szalonképesnek a bevándorlásellenes alternatívát, politikai karanténba zárta. Szavazótábora ennek ellenére stabil maradt: ma is minden tizedik német választó az AfD-t támogatja. Nem igaz tehát, hogy ne volna igény a konzervatív politikára Németországban. Az AfD-s szavazók harmadának megnyerése (visszaszerzése) elég lenne ahhoz, hogy ismét a CDU legyen a legnagyobb erő Németországban. Területileg a keleti országrészben erős az AfD, nyugaton főleg az SPD és a Zöldek gazdagodott kiábrándult CDU-szimpatizánsokkal.

A jobboldali térfél ezért nehéz terep, a konzervatív fogalmakat nyugaton lejáratták és polkorrekt aforizmákkal cserélték fel. A kereszténységet kiüresítették, a konzervativizmust ósdinak bélyegezték, a jobboldaliság fogalma egyenesen szitokszó lett. Ám a merkeli középre húzás és összemosás politikája tavaly szeptemberben súlyos vereséget szenvedett. Most új korszak kezdődik: a polarizálódás, a markáns arcél, a viták korszaka. Nyílt sisakos küzdelem, ahol két világnézet, két életszemlélet, két felfogás ütközik és szükségszerű döntéshelyzetet teremt. Lesz két nagy tábor, és adott két ember: Scholz és Merz.