Messze még a háború

A cikk február 2-i Demokrata hetilapban jelent meg.

Folytatódik az idegek háborúja Ukrajna körül. Magyarország keleti szomszédja persze csak a felvonulási terepe az igazi, Oroszország és a Nyugat, ezen belül az Egyesült Államok közötti geopolitikai szembenállásnak. Ez a játszma tavaly decemberben szintet lépett azzal, hogy Moszkva átnyújtotta a biztonsági garanciáira vonatkozó követeléseit Washingtonnak és a NATO-nak (lásd keretes írásunkat). Múlt hétre megérkezett az amerikai válasz is, amelyről az előzetes tárgyalások alapján már tudni lehetett, hogy a fő kérdésekben elutasító lesz. Ezért aztán Moszkva előre leszögezte, hogy amennyiben a válasz nem bizonyul konstruktívnak, és a Nyugat folytatja agresszív irányvonalát, megteszi a szükséges ellenlépéseket. Washington erre rátromfolva kemény intézkedéseket, minden eddiginél fájóbb szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha Oroszország megtámadná Ukrajnát. A nyomaték kedvéért egymás után érkeztek a nyugati fegyverszállítmányok Ukrajnába, és a NATO tagállamai demonstratívan csapatokkal és haditechnikával erősítették meg az Észak-atlanti Szövetség keleti szárnyát. Ennek jegyében az Egyesült Államok és a NATO tárgyalt az Oroszországgal, Ukrajnával vagy mindkettővel szomszédos tagállamokkal csapataik megerősítéséről. Mindezt a lengyelek és a baltiak kitörő örömmel fogadtak, míg a szlovák és a magyar fél visszafogottan reagált. Benkő Tibor honvédelmi miniszter egy interjúban megerősítette az amerikai kérés tényét, de kijelentette, Magyarország már olyan nemzeti haderőt hozott létre, olyan nemzeti képességeket fejlesztett ki, hogy a jelenlegi helyzetben nem szükséges más külföldi erőkre, csapatokra támaszkodni.

A harci dobpergés közepette szerencsére felélénkült a diplomáciai vonal is. Joe Biden amerikai elnök az európai szövetségesekkel folytatott videókonferenciát, Emmanuel Macron francia államfő és immár az Európai Unió soros elnöke Vlagyi­mir Putyin orosz elnökkel egyeztetett, és életjeleket mutatott az úgynevezett normandiai formátum is, amelynek keretében a feszültség újbóli kiéleződése óta először ültek tárgyalóasztalhoz a francia és német fél mellett Kijev és Moszkva képviselői.

A megbeszélések francia források szerint a humanitárius intézkedések és Ukrajna jövője körül forogtak. Jó hír, hogy a német hírügynökség által kiszivárogtatott értesülések az ukrán álláspont puhulására utaltak. Állítólag felmerült ugyanis, hogy kitűzhetnének időpontot az oroszbarát kelet-ukrajnai szeparatisták és a kijevi vezetés tárgyalásaira a Donyec-medence különleges státusáról. Ezt az ukrán fél eddig kategorikusan elutasította. A megbeszéléseket a tervek szerint két hét múlva kezdik. Végül, de nem utolsósorban zajlott egy amerikai–kínai telefonos egyeztetés is, amelynek során Oroszország Ukrajnával kapcsolatos „jogos aggályainak” orvoslását sürgette amerikai kollégájánál, Antony Blinkennél Vang Ji kínai külügyminiszter. Peking nevében egyúttal felszólította a feleket, hogy őrizzék meg higgadtságukat, kerüljék a feszültségek további szítását és a válság kiélezését. Válaszul az amerikai külügyminiszter a diplomáciai megoldás mellett téve hitet egy esetleges orosz invázió globális biztonsági és gazdasági kockázataira figyelmeztetett.

Érdemes a helyzet kapcsán kitérni a sajtó viselkedésére is. Már csak azért is, mert az objektivitására oly kényes nyugati média, élén az angolszász sajtóval lényegében az amerikai tárgyalási stratégia eszközévé süllyedt. Mint arra már utaltunk, Washington az ősz óta látványosan felerősítette az információs háborút. Miközben tehát december közepe óta folyik az egyeztetés Moszkvával, a diplomáciai lépéseket tudatos taktika részeként az orosz veszély sulykolása kíséri. Egymást érik az olyan jellegű cikkek, amely sötét színekkel festik fel egy véres ukrajnai háború veszélyét, és ahogy fogalmaznak, ebben a forró helyzetben lélegzetét visszafojtva figyeli a világ, vajon mikor adja ki Vlagyi­mir Putyin a támadási parancsot az ukrán határ körül állomásozó százezer orosz katonának. Aztán az elemzők azt találgatják, hogy teljes invázióra vagy csupán limitált behatolásra kerülhet-e sor. Az iraki háborút idézően az amerikai és brit titkosszolgálati értesülésekre hivatkozva cikkek sora latolgatja a támadás lehetséges irányait, és mára ezek az írások már ott tartanak, hogy Oroszország nem csupán a Donbaszt tervezi az irányítása alá vonni, hanem Kijevet is el akarja foglalni.

Aztán mikor az olvasó a világégéstől tartva már elindulna beszerezni a konzerveket, a cukrot és a lisztet, az idézett szakértők azért az objektivitás kedvéért csak kibökik, hogy ennek a forgatókönyvnek kicsi a valószínűsége. Így egyszerre teljesül a kommunikációs cél, Oroszország agresszív ördögként jelenik meg az olvasó szemében, és a háborús hisztéria jól emeli az olvasottságot is. A kommunikációs stratégákat és a kezük alá dolgozó médiát az sem zökkenti ki a nyugalmukból, ha maga az ukrán elnök kérdőjelezi meg az állításaikat. Volodimir Zelenszkij épp a minap beszélt arról, hogy nem feszültebb a helyzet Ukrajna oroszországi határainál most, mint 2021 elején volt, amikor nagyszabású orosz hadgyakorlatok zajlottak. Ez persze nem ütötte át a sajtó ingerküszöbét, mint ahogy az sem, hogy az ukrán elnök érthetetlennek nevezte az amerikai és brit diplomaták családtagjainak evakuálását. Az ilyen kiszólások ugyanis nem illenek bele a jelenlegi amerikai kommunikációs stratégiába.

Moszkva célja láthatólag nem a háború és Ukrajna lerohanása. Sőt, éppen ezt szeretné elkerülni, ezért ültette le tárgyalni Washingtont és a NATO-t. Mert biztonsági garanciák híján, a NATO további keleti bővülésével, a katonai infrastruktúrának az orosz határokhoz közeledésével, az utóbbi időben oly sokat emlegetett „vörös vonalak” átlépésével Moszkvának nem marad más választása, mint hogy az érdekeit fegyverrel védje meg. Akkor aztán harsoghatja a Fehér Ház és nyomában a nyugati sajtó, hogy lám, ő megmondta. Háborút valójában egyik fél sem akar, Oroszország azonban világosan mindenki értésére adta, hogy amennyiben nem marad más választása, és a biztonsági érdekeit továbbra is lesöprik az asztalról, akkor akár erre is kész.

E részben természetes módon, részben pedig mesterségesen felfokozott hangulatban érkezett meg a washingtoni és brüsszeli válasz, amely Moszkva szerint nem vette figyelembe a fő orosz biztonsági aggályokat. Ahogy azonban Szergej Lavrov fogalmazott, Washington válasza „Moszkva fő biztonsági aggályaira ugyan negatív, de a további párbeszédre a másodlagos ügyekre adott amerikai felelet ad reményt”. Az orosz külügyminiszter szerint egyértelműen elfogadhatatlan a NATO keleti irányú bővítésének folytatása és az orosz területet fenyegetni tudó csapásmérő eszközök telepítése. Mint hangsúlyozta, erről az elvről a nyugati országok hallgatnak ugyan, ám egy államszövetség választási jogának egyértelműen korlátot szab, hogy figyelembe kell vennie más országok biztonsági igényeit, így Oroszországét is. Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője ehhez még annyit tett hozzá, hogy jóllehet a válasz nem ad okot túlzott optimizmusra, mégis érdeke mindkét félnek a párbeszéd folytatása. Antony Blinken külügyminiszter azt emelte ki, hogy az amerikai válasz komoly diplomáciai útvonalat jelöl ki, Washington pedig elvi és gyakorlati szempontból is értékeli az Oroszország által felvetett aggályokat.

Az újdonság az amerikai megközelítésben az, hogy immár legalább elismeri az orosz aggályok létezését. Eddig a Nyugat ugyanis úgy érvelt, hogy az Észak-atlanti Szövetségnek az orosz határokhoz való közeledése nem tekinthető veszélynek, mivel a piaci alapokon nyugvó demokrácia eredendően nem lehet fenyegető. A hiba abban van, aki fél tőle. Az orosz ultimátum azonban a jelek szerint rádöbbentette a Nyugatot arra, hogy azért az ő közeledését is érezhetik mások fenyegetésnek. Antony Blinken a teljes válasz nyilvánosságra hozatala nélkül is azt sejteti, Washington nem szívesen és óvatosan, de elismeri, hogy orosz biztonsági aggályok valósak, és lehet róluk tárgyalni. Tegyük hozzá, hogy nemcsak lehet, hanem kell is!