Mi a putyinizmus?

Ötödik elnöki ciklusát kezdte meg az Oroszországot 2000 óta irányító Vlagyimir Putyin. Ennek kapcsán egymást érik az orosz fejlődést a nyugati koordináta-rendszerbe helyezve vizsgáló, ebből következően általában gellert kapó elemzések. Ezekben lépten-nyomon találkozhatunk a „putyinizmus” fogalmával, melyet politikai hovatartozástól függően mindenki más-más tartalommal tölt meg. Míg Nyugaton, Ukrajnában vagy épp az orosz ellenzék köreiben a putyinizmus fő vonásainak az orosz birodalmi gondolatot, az expanziót, a militarizmust és persze az autoriter kormányzást nevezik meg és a múlt csökevényének tekintik, addig a Putyin-rendszer orosz értelmezői a jövő Oroszországának hosszú távú ideológiáját látják benne.

Vannak, akik Putyint egyenesen Sztálinhoz hasonlítják, „megengedően” megjegyezve, hogy rendszere ugyan még nem olyan despota, mint a Generalisszimuszé, de a Brezsnyev fémjelezte korszak berendezkedésénél mindenképp tekintélyelvűbb. Nos, ezek az elemzők vagy nem ismerik a Szovjetuniót, vagy már elfelejtették azokat az időket. Stephen Kotkin, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének főmunkatársa a Foreign Affairs külpolitikai magazinban publikálva tévesen azzal üti fel az elemzését, hogy Putyin új cárnak állítja be magát, és végül ő is Sztálinhoz hasonítja az elnököt, megjegyezve azért, hogy a gyilkos grúz despotával szemben a jelenlegi vezető új autokráciát megszilárdítva zsiványhatalmat épített ki.

Megengedőbb Makszim Szamorukov, a Carnegie Központ berlini irodájának munkatársa, aki elutasítja az olyan propagandisztikus leegyszerűsítéseket, mint például azt, hogy Alekszej Navalnij meggyilkolására személyesen az orosz elnök adott volna utasítást. Az emigrációban élő orosz politológus szerint a rendszer normává teszi, hogy a börtönben könnyen meg lehet halni, ahogy normává lett az évek során a politikai bebörtönzés vagy maga az ukrajnai háború is, végül az, hogy a konfliktus már orosz területeket is érint. Egyszerűen olyanná lett a légkör – vélekedik –, ahol ez megtörténhet. A politikai rendszerről szólva pedig azt emeli még ki, hogy kívülről rendkívül stabilnak tűnik, valójában azonban törékeny. A putyini rendszer – emeli ki – egy idősödő autokrata köré épített kártyavár, amelyben hatékonyan végrehajtják a felülről érkező utasításokat, de nem ellenőrzik azok minőségét, éppen ezért ez a rendszer egyik pillanatról a másikra összeomolhat. Megint mások már a Putyin utáni időkre gondolva „jóindulatúan” azt vizionálják, hogy Oroszország a káoszba süllyedhet, még autoriterebb fordulatot vesz, vagy Kína vazallusává válik.

Azokra az orosz elemzőkre sokszor csak legyintenek, akik úgy látják – mint például Konsztantyin Kosztyin, a Polgári Társadalom Fejlesztési Alapja elnevezésű kutatóközpont vezetője –, hogy Putyin olyan rendszert épít ki, amely hosszú ideig az ő személyes közreműködése nélkül is működhet. A rendszer belső felépítését jól ismerő politológus, a legbefolyásosabb kört Politbüro 2.0-ként meghatározó Jevgenyij Mincsenko pedig arra mutat rá, hogy az új rendszerben nem lesz olyan „szuperhatalommal” felruházott intézmény, mint amilyen a jelenlegiben az elnök.

Sok tekintetben hasonlóképpen, a nyugati fősodornál árnyaltabban látja az orosz fejlődést a lengyelországi születésű, majd az Egyesült Államokban élő történész Walter Laqueur, aki a Putyinizmus – Oroszország és jövője a Nyugattal című könyvében egyebek között szintén arra a következtetésre jut, hogy a putyinizmus túléli Putyint. Ez ugyanis mindaddig, amíg jól mennek a dolgok, a többség által elfogadott tekintélyelvű rendszer, ha pedig csökkenne a támogatás, valószínűleg a hatalomgyakorlás keményebb módszereit vezetnék be. A sajátos demokráciamodellt, amelyben a vezető kultusza nagyobb, mint Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár idején, de kisebb, mint Sztálin napjaiban volt, Laqueur minősítése szerint példa nélküli folyamat kísérte, hiszen a szovjet titkosszolgálatból, a KGB-ből Putyin alatt sokan – becslése szerint a legfelső tisztségekben lévők 30-40 százaléka – jutottak fontos posztokra. A történész azt is megállapítja, hogy az Oroszországban „szuverén demokráciának” is nevezett autoriter rendszer visszalépést jelent ugyan a gorbacsovi glasznosztytól, de meggyökeresedhetett, mert az ország nem kész a nyugati típusú demokráciára. Laqueur szerint talán sohasem lesz az, mert az oroszok többsége szerint az nem illik a hagyományokhoz, nincs összhangban az orosz értékekkel. Tény, hogy az orosz közeg és a putyini hatalmi rend is inkább e vezérigény fennmaradásának, mintsem a civil társadalom feléledésének kedvez, és az orosz társadalomnak ez természetes. Főképp az 1990-es évek kudarcos demokráciaépítő kísérlete, nyugati nyitása után, illetve a jelenlegi Nyugat vadhajtásait és az angolszász modell válságát látva.

Az, amit a világ ma putyinizmusnak nevez, a már említett Stephen Kotkin erősen nyugati szemléletű interpretálásában tekintélyelvű, misztikus nacionalizmus, amely a Nyugat-ellenességen alapul, névleg hagyományos értékeket képvisel, és inkoherens módon kölcsönöz a szlavofilizmusból, az eurázsianizmusból, valamint a keleti ortodoxiából.

Ehhez képest lényegesen árnyalja a képet lapunknak Konsztantyin/Kosztyantin Bondarenko, aki 2023-ban Kijevben könyvet is megjelentetett a késői Putyin-korszakról. Az ukrán politológus ideológiai értelemben szociálkonzervatív – e tekintetben erősen hasonlít Donald Trumphoz – rendszerként írja le a berendezkedést, amelynek így a középpontjában ebből a szempontból a szociális érzékenység és a hagyományos értékek állnak. Ami a társadalmi berendezkedést illeti, azt Bondarenko a késői középkorból kölcsönzött terminussal hivatásrendiként határozza meg, amely elfogadja és nem diktatúraként éli meg az erős vezető fémjelezte rendszert, és a nyugati átlagnál messze jobban tűri a szegénységet is, ám erős az igazságérzete. Így haragja jóval inkább irányul a bojárok (oligarchák), mint a cár ellen. A politikai rendszert a leginkább talán autoriter felhangokkal bíró választási demokráciaként lehetne szerinte leírni. Az autoriter jellemvonásokat egyébként sok tekintetben eleve magyarázzák az ország adottságaiban gyökerező történelmi hagyományok, a hatalmas kiterjedés, így az állam irányításának hatékonysága megkívánja a kemény kezet. A széttartó tendenciákat, a szeparatizmust másképp nehezen lehetne visszafogni.

S hogy hol van ebben a rendszerben Putyin? Az ukrán elemző szerint az érdekeket egyensúlyban tartó döntőbíróként a gyakran a „Kreml bástyáiként” leírt különböző erőcsoportok fölött. A legfontosabb feladata talán az eliten belüli erőegyensúly őrzése, ezért a rendszer stabilitása érdekében nem engedi a különböző érdekek durva ütközését. Ebből is látszik, hogy bár a média hagyományosan Vlagyimir Putyin egyszemélyi döntései által irányított monolit tömbként láttatja az orosz politikumot, amellyel szemben csupán néhány rendszerkritikus liberális áll, ez ennél sokkal bonyolultabb.

Bondarenko cáfolja azt is, hogy ez a rendszer törékeny volna. Mint fogalmaz, olyan stresszteszteket is kibírt, mint 2022 őszén a hadsereg látványos sikertelensége az ukrán frontokon, majd Jevgenyij Prigozsin lázadása. A rendszer végül ezekből a megrázkódtatásokból megerősödve került ki.

A politológus szerint a háborút is sokáig képes lesz még bírni e berendezkedés, hiszen Oroszország tartalékai óriásiak, és gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez. E tekintetben a kulcskérdés, hogy meddig és mennyire marad szoros Oroszország és Kína viszonya. Lényegében ez a stratégiai szövetség akadályozza meg Oroszország elszigetelését és biztosítja jelenleg jelentős mértékben az orosz rendszer és gazdaság stabilitását. Pekingnek pillanatnyilag elemi érdeke, hogy Oroszország egységes és erős maradjon. Ennek az alternatívája ugyanis a káosz mellett az, hogy a jelenlegi Oroszország helyén Kína szomszédságában megjelenik 5-10 Amerika-barát állam.

A háború tehát nem rengette meg a politikai rendszert – sőt, épp ellenkezőleg, megerősítette –, nem alakult ki háborúellenes front, a társadalom nem fordult szembe vele, így Vlagyimir Putyinnak széles mozgástere van a harcok folytatására. Ebben sokat segít a Kremlnek a Nyugat is, a külső ellenségkép megjelenése, felerősödése ugyanis természetes módon felsorakoztatja a társadalmat a hatalom mögött. Jól mutatta ezt a márciusi elnökválasztás eredménye, a Vlagyimir Putyin melletti látványos kiállás.