A 2013-as Oscar-gála legnagyobb vitáját a legjobb film díját is elnyerő Argo-akció váltotta ki. Az 1979-es iráni iszlám forradalom idején a teheráni amerikai követségen zajló túszdrámát megörökítő film nem meglepő módon elsősorban Iránban verte ki a biztosítékot. Teherán a „kapitalisták és cionisták” Irán elleni össztüzeként értékelte a Ben Affleck főszereplésével és rendezésében készült filmet. Különösen, hogy az annak kijáró legjobb film díjat maga Michelle Obama adta át. Az iráni cenzorok ízlését a film mellett a first lady – iráni ízlés szerint – ledér öltözete is sértette. A perzsa napilapokban így Obama asszony pántos, vállait látni engedő felsőjét konzervatívabb rövid ujjú ruhára retusálták át.

Az Argo-akció amennyire az irániakat, legalább annyira az amerikai konzervatívokat is felbosszanthatja. A film elején látható animált bevezető ugyanis kitér az 1953-as puccsra is, amikor a CIA véget vetett a demokratikusan megválasztott iráni kormány hatalmának. Sok amerikai minden bizonnyal most hallott először hazájának ezen kétes szerepvállalásáról.

Az Argohoz hasonló vitákat provokált világszerte az amerikai kritikusok által körülrajongott, a legjobb film díjára jelölt Zero Dark Thirty is (magyarul A Bin Laden-hajsza), mely a pakisztáni villájában rejtőzködő terroristavezér likvidálását örökítette meg a kommandósok szemszögéből.

A két idei példa nem egyedülálló. A politika a kezdetek óta sűrűn átszövi a hollywoodi filmipart. Noha a világ számos részén az amerikai imperializmus zászlóshajójának, valamint az amerikai külpolitika fő propagandaeszközének tekintik az amerikai filmgyártást, a helyzet valójában nem teljesen egyértelmű. Az amerikai konzervatívok például Hollywoodot nemhogy liberálisnak tartják, hanem sokszor egyenesen Amerika-ellenességgel vádolják. Nem minden alap nélkül.

Való igaz ugyan, hogy az igazi közönségfilmek általában Amerika-központú világképet mutatnak be. Az olyan képregény-adaptációkban, mint az Amerika Kapitány, a Thor és a Bosszúállók a jelmezes szuperhősök rendre Amerika dicsőségére mentik meg a világot. A Sötét Lovag címmel futó Batman-trilógia üzenete pedig egyenesen úgy is értelmezhető, mint a végrehajtó hatalmi jogkör kiterjesztésének védelme a terrorizmus elleni harc apropóján. Ahogy azonban Joshua Keating is rámutatott a Foreign Policy hasábjain, a szűk elit, vagyis az Oscar-díjra jelölt, pláne az azt megkapó filmek általában a politikai spektrum másik végét képviselik.

A vietnami háborút feldolgozó alkotások, mint az Apokalipszis most (1979), A szakasz (1987) vagy az Acéllövedék (1987) rendre kritikusan szólnak az amerikaiak külföldi szerepvállalásáról. Hasonló tradíciót követnek a 2000-es évek végén készült iraki háborúról szóló filmek is, mint a Zöld Zóna (2009), vagy a hat Oscar-díjas Bombák Földjén is (2010). Számos háborús film pedig, mint az Egy becsületbeli ügy (1992), illetve a Ryan közlegény megmentése (1998) sokkal inkább a háború okozta fizikai és lelki sérülések bemutatására koncentrálnak.

Az elmúlt évek során a korábban érinthetetlennek számító témákat sem kímélték. Míg az Exodus (1960), a Támadás Entebee-nél (1977) és több korabeli alkotás epikus pátosszal dicsőítették a cionista hősökről, addig Steven Spielberg München című filmje (2005) szinte egyenlőséget tesz a palesztin „terroristák”, illetve az őket levadászó Moszad-ügynökök erkölcsisége közé. Hasonló mondható el a poszt-szeptember 11-i filmek egy részéről, így a fent már említett Bin Laden-hajszáról is, mely korántsem tekint egyértelmű hősökként az amerikai kommandósokra.

Érdekes adalék mellesleg, hogy a film igazi főszereplője, a terroristavezért a való életben likvidáló kommandós jelenleg munkanélküli, alkalmi állásokból próbál a felszínen maradni, miután leszerelése miatt elvesztette egészségügyi biztosítását és szolgálati éveinek száma alapján nyugdíj sem jár neki.

Közismert tény, hogy Hollywood kényesen figyel az etnikai kisebbségek politikailag korrekt módon történő ábrázolására. Nemzetközi porondon furcsa módon mégis komoly irodalma van az amerikai filmgyártás rasszizmusának. Ennek oka merőben egyszerű: míg Hollywood hazai pályán valóban kínosan ügyel a különféle etnikumok érzékenységére, addig a politikai korrektség más országok lakóira már lényegesen kisebb mértékben terjed ki. A Sólyom végveszélyben (2001) című Ridley Scott-alkotás a szomáliaiakat egyéniséggel alig rendelkező feketék tömegeként ábrázolja.

Hasonló a helyzet a Leonardo Di Caprio főszereplésével forgatott Véres gyémánttal (2006), a Hotel Ruandával (2004), illetve az Utolsó skót királlyal (2006), melyek Sierra Leone, Ruanda valamint Uganda lakóit mutatják be hasonlóan leegyszerűsítő módon. Ebbe a sorba illik bele a 2007-ben legjobb film Oscarra jelölt Babel (2006) is, melyben egy amerikai pár (Brad Pitt és Cate Blanchett) reménytelennek látszó slamasztikába kerül Marokkóban, miután a feleség egy véletlen puskalövés áldozata lesz.

A fenti tendencia persze lassan változóban van. A globális piac és a mozilátogatási szokások változása erősen zsebbevágó kérdés Hollywood számára. A feltörekvő piacok közönsége így immár anyagi szempontból sem elhanyagolható. Nem véletlen, hogy az elmúlt években két indiai témájú film is díjakat söpört be. 2008-ban a Gettómilliomos vitte el a legjobb filmnek járó Oscart, idén pedig a Pi élete kapott több díjat is. Az üzenet egyértelmű: Hollywood egyre jobban számít az indiai eladásokra.

Jóval hátrányosabb helyzetből indulnak az amerikai filmek a politikai és gazdasági rivális Kína piacán. Különösen, hogy Peking – WTO-tagság ide vagy oda – kvótát szabott, melynek értelmében évente összesen húsz hollywoodi filmet enged be a kínai mozikba. A kvóta persze nem vonatkozik a különféle koprodukciókra. A kínai partner bevonása azonban – noha anyagilag csökkenti a kockázatokat – nem minden esetben jó döntés. Ha a kínai partner túl láthatóan hagyja ott ujjlenyomatát, a nyugati közönség könnyen elfordulhat az adott filmtől. Általánosságban mindenesetre jellemző, hogy a kínai piac kilátásai – ha más nem, hát DVD-eladásokban – egyre jobban nyomot hagynak a cselekményeken.

A 90-es évek nagyobb mozifilmjei még hidegháborús viszonyokat megidézve viszonyultak az ázsiai óriáshoz. A Richard Gere nevével jegyzett Vörös Sarok (1997) egy amerikai ügyvéd küzdelmét mutatta be az elnyomó kínai hatóságok ellen. A Hét év Tibetben (1997) című filmben pedig Brad Pitt a gyermekkorú Dalai Lámával kötött életre szóló barátságot. A hollywoodi hírességek később sem riadtak vissza a politikai állásfoglalástól. 2008-ban Steven Spielberg tüntetőleg kilépett a Pekingi Olimpia szervezőbizottságából a kínai kormány szudáni konfliktusban való szerepvállalása miatt. A korábbi ellenséges hozzáállás azonban pár év alatt drámaian megváltozott. A 2012-című (egyébként 2009-es) nagy költségvetésű katasztrófafilmben a kínaiak az emberiség megmentőinek képében tündökölnek, miután ők építik meg a kiválasztottaknak menedéket nyújtó gigantikus bárkát. A filmben fehérházi bürokratát játszó Oliver Platt szájából még az a mondat is elhangzik, hogy: „Hagyjátok a kínaiakra. Ennyi idő alatt mi nem tudjuk elkészíteni.” A Man in Black 3 (2012) és a Vasember 3 (2013) hasonlóképpen pozitív színben tüntetik fel Kínát. A különböző mozikban pedig Shanghai egyre gyakrabban veszi át Hong Kong szerepét, ha a rendező futurisztikus metropoliszba kívánja helyezni a cselekményt.

A Kínához való hozzáállás változását mi sem mutatja jobban annál, mint hogy az 1984-ben forgatott Vörös Hajnal 2012-es felújított verziójában a rendező az Egyesült Államok ellen inváziót indító kínaiakat már Észak-koreaiakra cserélte, a kínai zászlókat pedig digitálisan megváltoztatta.

Sayfo Omar