Az okmányt nem kisebb személyiségek írták alá, mint Daniel Cohn-Bendit, Helmut Schmidt volt német kancellár, Jürgen Habermas filozófus, vagy Tony Blair főideológusa, Anthony Giddens.

Magyar részről pedig olyan prominens személyiségek csatlakoztak a kezdeményezéshez, mint Demszky Gábor, Magyar Bálint, Haraszti Miklós, Hodosán Róza, Esterházy Péter, Fischer Iván, Iványi Gábor, Schiff András és végül, de nem utolsósorban Kertész Imre.

A kiadvány tanulsága szerint az európai liberális értelmiségiek félnek a radikálisok térnyerésétől és aggódnak Európa hanyatlása miatt. Ezek orvoslásaként egy alulról szerveződő Európai Unióról vizionálnak, ahol a civilek maguk veszik kezükbe a politikai közösség sorsát. Emellett John F. Kennedy amerikai elnök példájára hivatkozva Európai Békehadtestet hívnának életre, ami megoldást jelentene a gazdasági és szociális válságra. A nemzeteken átívelő önkéntes program egyrészt munkát biztosítana a kiábrándult fiatalok számára, másrészt pedig elmélyítené azok európai elkötelezettségét, és segítene egy igazi civil társadalom létrehozásában.

Noha az elképzelés nemesnek tűnik, az öreg lovagok nem érzik a változás szelét. A fent vázolt tervek aligha jelenthetnek megoldást Európa gondjaira, melyekért egyébként nem kis mértékben éppen a ’68-as generáció okolható.

A II. világháborút követően erősen megugrott a gyermekvállalási kedv Európában. A világégést átélt generáció rádöbbenvén az élet értékeire, szigorú morállal építette fel poraiból az öreg kontinenst. Munkájuknak köszönhetően békébe született gyermekeik már semmi nem éreztek szüleik nehézségeiből. Abban a tudatban nőttek fel, hogy az ő boldogságuk elsődleges fontosságú szüleik és a társadalom számára. Ők voltak az első generáció, akiknek otthonában a televízió már hétköznapi dolog volt. A katódcsöveken keresztül sugárzott üzenet, illetve az egyre egységesebb közoktatás komoly uniformizáló erő volt a földrajzilag egymástól távol élő fiatalok gondolkodásmódjában. Közben az amerikai fegyverek óvó árnyékában megjelentek a különféle üzletek és étteremhálózatok, amelyek lassan, de biztosan meghonosították a fogyasztói kultúrát. Egy olyan generáció nőtt fel, mely talán minden korábbinál öntudatosabb és egységesebb volt.

1968-ra a gyermekekből lázadó egyetemisták lettek. A békében és jólétben felnőtt fiatalok számára szüleik vallásossága és morálja okafogyottá vált. Kulturális, politikai és szexuális forradalom következett be, mely felszabadította a fiatalokat az idősebb generációk korlátai és elvárásai alól, és az intellektuális, illetve az erkölcsi relativizmus korszakát szabadította Európára.

A lázadás hamar politikai arcot öltött. Ez volt az az időszak, amikor az Egyesült Államokban megjelentek a különféle polgárjogi mozgalmak, Európában pedig kialakultak a különféle baloldali, illetve anarchista csoportosulások. A hidegháború során az atomháború lehetősége, ami a kubai rakétaválsággal egészen testközelbe került, állandó rémképként lebegett a hedonista fiatalok előtt. Megerősödtek a háborúellenes és feminista mozgalmak, a tradicionális családi értékek és az államhatalomba vetett bizalom pedig hanyatlani kezdett. A vasfüggöny túloldalán persze komoly tétje volt a lázadásnak, mely a ’68-as Csehszlovákia elleni szovjet invázió során ijesztő valósággá vált.

A Nyugat-Európán végigsöprő utcai megmozdulások súlyosan megrengették a fennálló rendet. Franciaországban megingott az idősödő de Gaulle tábornok széke, Hollandiában pedig véget ért a szigorú protestáns világ. Németország nyugati felében a ’68-as forradalomra a náci múlt súlyos árnyéka is rávetült. Míg francia társaik a vonalas de Gaulle ellen lázadtak, addig a német fiatalok Hitler szellemével küzdöttek. A világháborúban győztes hatalmak által diktált oktatási program korai gyermekkoruktól kezdve oltotta a fiatalokba a kollektív bűntudatot, ők pedig az iskolából kapott információkkal felfegyverkezve kérték számon a múltat kínosan feszengő szüleiken. Nem véletlen, hogy éppen Nyugat-Németországban bontakoztak ki a Baader-Meinhof-típusú baloldali, illetve anarchista csoportok, melyek a náci örökség okán érezték felhatalmazva magukat a fasizmus, illetve kapitalizmus elleni militáns küzdelemre.

A Habermas által „baloldali fasizmusként” jellemezett folyamatnak emblematikus pillanata volt az 1976-os entebbei túszdráma, amikor az Air France tel-avivi járatát eltérítő baloldali német és palesztin aktivisták útlevelük alapján választották külön az izraeli vagy zsidó származású és nem zsidó utasokat, és a nem zsidó utasokat szabadon elengedték.

A ’80-as évekre a lázadó fiatalok némileg lehiggadtak, a vöröset pedig sokan zöldre váltották. Az egykor barikádokat égető Joschka Fischer a Zöld Párt egyik alapítójaként illeszkedett be a demokratikus játékba, majd a ’90-es évekre Schröder kancellár alatt külügyminiszteri, illetve helyettes kancellári posztig vitte. Hasonló színváltáson ment keresztül a diákvezér korában nézetei és vörös hajtincsei miatt csak Danny Le Rouge (Vörös Dani) néven elhíresült Daniel Cohn-Bendit is, aki 1984-ben csatlakozott a Zöld Párthoz, majd tíz évvel később az Európai Parlament képviselője lett. Társaik közül sokan újságírók lettek, mások pedig katedrákhoz jutottak. Magyarországon megkésett követőik a rendszerváltók urbánus politikusai és gondolkodói közül kerültek ki.

Az elmúlt négy évtized legmeghatározóbb gondolati iskolái a ’68-as eszmékből nőtték ki magukat. A demokratikus, toleráns és multikulturális Európa ideálképe sziklaszilárdnak látszott. A sors iróniája, hogy a boldog és békés Európa bukásának okai ők maguk lettek. A ’68-asoknak mindenük megvolt, amiről a világ többi fertályán élők nem is álmodtak: szabadok voltak, volt pénzük, biztonságuk és jövőképük. A gondtalan életet talán éppen ezért egyre kevesebben akarták feladni. A gyermekvállalási kedv súlyosan visszaesett, a ’70-es és ’90-es évek között pedig Európa kapui tárva-nyitva voltak a harmadik világ lakói előtt, akik aprópénzért végezték el azokat a munkákat, amikhez a fiatal őslakóknak nem fűlött a foguk.

Részben a ’68-asok féktelen pazarlásának is köszönhető, hogy gyermekeiknek kevesebb, unokáiknak pedig már alig jutott felélnivaló. A 2008 óta pusztító gazdasági válság okán pedig Európa új kihívásokkal kénytelen szembenézni. A II. világháború óta már a negyedik generáció nőtt fel teljes békében. A mindenkori fiatalok lázadó természete azonban azóta sem változott. A kor lázadása viszont már nem a hedonizmus, hanem a radikalizmus. Az elmúlt évtizedek tabui, az autoriter politika, a rasszizmus vagy épp antiszemitizmus egyre kevésbé szitokszavak a fiatalok számára. A fiatalok Nyugat-Európa szerte egyre többen sorakoznak fel bevándorlóellenes és populista erők zászlai alatt.

Ahogy a történelem során sokszor, a forradalom szele most is Párizsból fúj. Marine Le Pen és az általa vezetett Nemzeti Front támogatottsága a 30 éven aluliak között eléri az 50 százalékot, egy 2008-as felmérés szerint pedig a francia diákok 80 százaléka szeretné, ha tanára a jelenleginél keményebb kezű lenne. De erősebb vagy enyhébb mértékben hasonló tendenciák jellemzőek Nyugat-Európa többi országában is.

A ’68-asok nem értik az új kor kihívásait. A begyöpösödött öregek, akik ellen egykor lázadtak, mára ők maguk lettek. Kiadványuk címe, a „Mi vagyunk Európa” pontosításra szorul: „Mi voltunk Európa”. De még ez sem volt igaz.

Sayfo Omar