2001. szeptember 11-e példa nélküli sokk volt Amerika számára. Pearl Harbour óta először érte támadás saját területén az Egyesült Államokat. A szuperhatalom hat évtized óta először érezte magát sebezhetőnek. Vannak, akik úgy vélik, ha Washington nagyobb higgadtsággal válaszolt volna a támadásokra, minden másképp alakul. Az al-Kaida valószínűleg eltűnt volna a süllyesztőben, harcosaikat kiűzték volna Afganisztánból, esetleg tadzsik ellenségeik fegyvere által lelték volna halálukat, más országokban pedig senki nem emlékezett volna a nevükre. A támadásokat követően ugyanis a muszlim világ – a kevés kivételtől eltekintve – a Palesztin Felszabadítási Szervezettől kezdve a Hezbollahon át egészen Líbiáig együttérzéssel tekintett Amerikára, a Nyugaton élő muszlimok többsége pedig szinte már túlzott buzgósággal igyekezett bebizonyítani a befogadó társadalomhoz való lojalitását.

George W. Bush válasza azonban olyan volt, amilyet Oszama bin Laden még legszebb álmaiban sem remélt. Az amerikai politika korábban izolációpárti irányát – a hadiipar legnagyobb megelégedésére – vad intervencionizmus váltotta fel.

Bush keresztes háborút hirdetve offenzívát indított Afganisztán, majd Irak ellen, előbbit NATO-hátszéllel, utóbbit pedig azzal szemben. „Aki nincs velünk, az a terroristákkal van” – szólt az amerikai elnök intelme. Bush terror elleni koalíciót verbuvált, és újraosztotta a segélyeket annak függvényében, hogy ki volt az, aki támogatta a terrorellenesként definiált háborút.

Azok a vezetők, akik korábban emberjogi túlkapásaik miatt persona non gráták voltak, mint például a jemeni Ali Abdullah Szaleh, hirtelen stratégiai szövetségesekké váltak. Pakisztán, amely korábban atomprogramja és Musarraf puccsa miatt alig kapott támogatást, a szeptember 11-ét követő három évben összesen 4,7 milliárd dollárt kapott.

A másfél évtizedig pária sorban élő Moammer Kadhafi – aki a terrortámadást követően humanitárius segélyt ajánlott Washingtonnak – fontos szövetségessé vált.

Washington súlyos összegeket költött a „demokrácia promótálására” szerte a világon. Jött azonban Abu Gharib és Guantánamo. A fogolykínzásokkal Amerika elvesztette a demokráciáért vívott propagandaháborút. 2006-ban, a Hamász választásokon való hatalomra jutásakor pedig végleg kiderült, hogy Washington számára a demokrácia valójában csak akkor szép, ha az a szövetségeseinek kedvez.

Ráadásul a republikánus kormányzatot belső ellenzéke részéről is bírálatok érték a túlzott biztonsági intézkedések, illetve a szabadságjogok megnyirbálása miatt. Ezzel párhuzamosan az iszlám világban pedig soha nem látott Amerika-ellenesség kezdett kibontakozni.

A nyugati híradásoknak visszatérő elemeivé váltak a látványos tüntetések és a jelentéktelen, de annál nagyobb hangú hitszónokok. Minden jel arra mutatott, hogy Samuel Huntington elmélete a civilizációk harcáról önbeteljesítő jóslattá válik.

A muszlim reakcióra Nyugat-Európában is terjedni kezdett az „iszlamofóbia”, melynek kibontakozásához a 2004-es madridi és a 2006-os londoni terrortámadások is hozzájárultak. A muszlimellenes közhangulat következtében a bevándorló hátterű fiatalok között egyre inkább erősödni kezdett a muszlim identitás. A brit pakisztániak, hollandiai marokkóiak, franciaországi algírok egyre inkább nem eredeti nemzetiségük, hanem vallásuk alapján kezdték azonosítani önmagukat.

Mindez igazi ajándék volt az európai szélsőjobboldal számára. A megváltozott közbeszéd hatására immár teljesen kendőzetlenül lehetett beszélni az addig szőnyeg alá söpört bevándorlókérdésről. A politikailag inkorrekt bevándorlóellenességet és rasszizmust a politikailag teljesen korrekt muszlimellenesség vette át. Közben a gazdasági válság tovább élezte a társadalmi ellentéteket mind a tengeren túl, mind pedig az öreg kontinensen és a fejlődő világban. A radikális szónokok és hitszónokok – noha továbbra is a politika pereméről kiabálnak be – mindkét oldalon masszív bázisra tettek szert. Közben Amerikában kirobbant a gazdasági válság. Megnőtt az igény a „változásra”, így nyolcévnyi republikánus és neokonzervatív regnálás után Barack Obama elsöprő győzelemmel az Egyesült Államok elnöke lett.

A fent vázolt folyamatok ellenére azonban végtelenül történelmietlen és populista dolog lenne szeptember 11-ét origóként kezelni, mely minden mai világpolitikai eseménynek közvetett vagy közvetlen okozója. A világpolitikát napjainkban leginkább meghatározó események mind folyamatoknak a következményei, melyek kronológiájában a New York-i terrortámadás csupán indikátor volt.

A „civilizációk harca” nem szeptember 11. következménye. Az iszlám világban tapasztalható Amerika-ellenesség nem új keletű jelenség. Az arab, illetve muszlim antikolonialista gondolkodás már a XIX. század végén megjelent, majd az egyes közel-keleti és öbölháborúk során kristályosodott ki. Az amerikai Közel-Kelet-politikát pedig nem szeptember 11., hanem befolyásos lobbicsoportok ihlették.

A (sokak által egyébként máig kétségekkel kezelt) terrortámadásnak, illetve az arra adott válaszoknak persze volt hatásuk a későbbi fejleményekre. Obama megválasztását kétségtelenül segítette Bush elnök egyre népszerűtlenebbé váló háborús politikája. Statisztikák egyértelműen bizonyítják viszont, hogy Irak és Afganisztán együttesen sem nyomott annyit a latba a választóknál, mint Obama választási vesszőparipája a társadalombiztosítás rendbetételére.

Azt is merész lenne kijelenteni, hogy az olaj árának emelkedése egyértelműen az iraki háború következménye. Az energiahordozók árának növekedéséhez az iraki helyzet mellett a növekvő kínai fogyasztás és nem kis mértékben a spekuláció is hozzájárult. Ugyancsak oktalan lenne az amerikai katonai túlköltekezés számlájára írni az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági válságot. Igaz, hogy a hadi és biztonsági kiadások az elmúlt tíz évben ötezermilliárd dollárjába kerültek Washingtonnak, neves közgazdászok, köztük Soros György azonban már 2003-ban rávilágítottak az ingatlan- és értékpapír-luftballonok veszélyeire.

A kínai előretörés szintén nem írható Bush számlájára. A kínai gazdaság növekedési mutatói már a 90-es évektől kezdve meredeken ívelnek felfelé. Való igaz, hogy részben Afganisztánnak és Iraknak köszönhető, hogy a Pentagon a szárazföldi haderő fejlesztésére koncentrálván elhanyagolta hadiflottáját. Kína így 2010-re olyan rakétákra tett szert, melyek segítségével saját érdekszférájának nyilváníthatta azokat a vizeket, ahol eddig Amerika távol-keleti szövetségesei voltak az urak.

A feltörekvő gazdasági hatalmaknak azonban mindig is céljuk volt haderejük növelése érdekeik megvédése céljából. Peking Amerika háborúi nélkül is monopóliumot szerzett volna a modern haditechnikában alapvető fontosságú ritkaföldfémek kitermelésében. Nem beszélve a XXI. század hadviselésének tartott kiberháborús színtérről, melyhez Peking már nagyban toborozza hacker-századait.

A szeptember 11. nyomán sebtében verbuvált politikai szövetségek kérészéletűnek bizonyultak. Bush terror elleni koalíciója a régi barátok, London és Washington szövetségének megerősítése mellett csupán időleges barátságokat hozott. Nem véletlenül.

A politikai szövetségeket nem ad hoc események, hanem kulturális és politikai hagyományok, de leginkább érdekek határozzák meg. Franciaország és Németország hamar kihátráltak a washingtoni hadigépezet mögül. A terrorizmus elleni fellépés nem bizonyult egyéb érdekkülönbségeken átívelő köteléknek Bush és Putyin viszonylatában sem. Az orosz–amerikai közeledést inkább az segítette, hogy Obama leállította a kelet-európai rakétapajzs-projektet. Pakisztán a kínai fenyegetés miatt szükségszerű amerikai–indiai közeledés okán már rég nem olyan jó barátja Washingtonnak, mint a terrortámadást követő években volt. Ali Abdullah Szalehet és barátait pedig elsöpörte az arab tavasz.

A kibontakozó közel-keleti népfelkeléseknek aligha van közük Bin Laden radikális utópiáihoz, vagy az amerikai demokráciaexporthoz. Sokkal inkább a munkanélküliséghez, az elsivatagosodáshoz és a növekvő népességhez. Az európai bevándorlási dráma előbb-utóbb a szeptember 11-hez köthető retorika nélkül is kibukott volna.

A multikulturalizmus bukásának beismerését elsősorban nem a terrorveszély inspirálta, hanem politikusok – és állampolgárok – egy új generációjának felnövekedése, akiket már nem, vagy legalábbis nem olyan mértékben kötik a politikai tabuk, mint elődeiket. Az új idők hangja már nem szeptember 11-éről szól, és nem is a terrortámadásoknak tudható be, hogy sem a Fukuyama által megjósolt „történelem vége”, sem a hidegháborút követő egypólusú világrend bebetonozódása nem következett be. A XXI. század történetében szeptember 11. nem origó. Lábjegyzet csupán.

Sayfo Omar