Mindnyájan testvérek
Mi a különbség az afrikai és a nyugati katolicizmus között, hogy olvassák a Bibliát a harmadik világ országaiban? Mit keres egy magyar katolikus pap Irakban? Milyen biztató jelek kísérték Ferenc pápa iraki útját? Lengyel Ervin atyával beszélgettünk, aki nem csak a szentatya iraki látogatásának szervezője volt, a harmadik világ keresztényeinek életét is jól ismeri.
– A vatikáni diplomácia tagjaként részt vett Ferenc pápa iraki útjának megszervezésében. Milyen jelentősége van a szentatya látogatásának a keresztény közösségre nézve?
– Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki egy katona otthonába látogat. Mindenkinek van egy képe a katonák világáról, hogy mi lehet a feladatuk, milyen célból fegyverzik fel őket. Amikor azonban a katona kitárja az otthona ajtaját, bemutatja a feleségét, a gyermekeit, teljesen más képünk alakul ki róla. Akkor látjuk, hogy ő is ember. Irakról is él egy kép a közvéleményben, mint olyan háborús övezetről, ahol napi rendszerességűek a fegyveres összecsapások, a terrorcselekmények. Ugyanakkor azt is sokan tudják, hogy Irak a világ egyik legnagyobb kőolaj-
kitermelője is, a mérhetetlen gazdagság éppen úgy jellemző az országra, mint a fegyveres villongások. A pápa látogatásának egyik jelentősége, hogy a szentatya találkozott egy igazabb Irak-képpel, tapasztalatait pedig közvetíteni tudja a világ többi részének is, el tudja mesélni a valós helyzetet. Láthatta az arcokat, hogy milyen emberek élnek ott, mik a szükségleteik, mikkel néznek szembe. Érezhették a világegyház figyelmét, hogy a pápa nemcsak a távolból üzen nekik, hanem személyesen is találkozni akar velük, figyelemmel kíséri a sorsukat.
– Mekkora az iraki keresztény közösség lélekszáma?
– Napjainkban megközelítőleg 250 ezer keresztény él Irakban, a 90-es években még másfél millió főt számlált a közösség, azonban a 2003-as amerikai beavatkozást követő gazdasági és biztonsági káosz, majd az utóbbi évek keresztényellenes gyilkosságai, az üldözés miatt megfogyatkozott. Az elmenekült iraki keresztények többsége a világban szétszóródva él, beilleszkedve valamelyik társadalomba. Pedig az iraki hagyományosan többkultúrájú volt, az iraki keresztényeknek megvolt a helyük az ottani társadalomban. Remélem, hogy a jövőben erősödni fog a mezopotámiai együttélés hagyománya.
– Hogy viszonyult a látogatáshoz a muzulmán többség, az iraki állam képviselői?
– Két bizottság szervezte a pápa útját, egy állami és egy vatikáni. Az állami szervek nagyon tisztességesen álltak a látogatáshoz, csak pozitív tapasztalataink voltak, mindenben jól együttműködtek a vatikáni szervezőkkel. Ferenc pápa iraki útja azonban nemcsak a keresztények, hanem a muzulmán többség számára is szenzációnak számított, főleg miután kiderült, hogy találkozni fog Ali asz-Szisztáni ajatollahhal is. Még nem lehetett tudni, hogy mi lesz a megbeszélés eredménye, de a muzulmán vezetők, a helyi síita teológiai és párbeszédközpontok vezetői részéről sorra érkeztek a pozitív megerősítések. Ezeknek a visszajelzéseknek azért volt jelentőségük, mert nagy az említett vezetők befolyása a közvéleményre. Ez alapvetően udvariassági látogatás volt, nem politikai természetű, nem adtak ki közös nyilatkozatot, mint ahogy sokan várták. De maga a találkozó ténye is hatalmas eredmény a béke felé vezető úton. A béke hangsúlyozása és az érte való cselekvés pedig nagyon fontos Irak és az iraki keresztények biztonsága szempontjából. A lakosság folyamatos terrorfenyegetésben él, az Iszlám Állam továbbra sem tűnt el a régióból, Kirkuk környékén néhány nappal korábban is voltak összetűzések, ahogy az ország nyugati részén is. A koalíciós erők küzdenek a terrorszervezet ellen, azonban egyelőre nem látni a fényt az alagút végén. Ez a napi valóság Irakban.
– Mi a látogatás hozadéka? Közelebb került a béke, könnyebb lesz a keresztények élete?
– A változást, a békés együttélést egyre többen akarják a társadalom minden rétegében, muzulmán és keresztény oldalon egyaránt. Jelzésértékű, hogy Kurdisztán is kivette a részét a pápalátogatás szervezéséből. Nagyon szép szentmisét celebráltak Erbílben (Hewlêrê), a Kurd Autonóm Régió fővárosában, ki volt tűzve a kurd zászló, ez azonban senkit nem zavart. A pápa külön köszönetet mondott a kurd vezetőknek és a kurd nemzetnek, amiért Kurdisztán befogadta a keresztényeket, amikor 2014-ben az Iszlám Állam megtámadta a közösséget. A szentatya kiemelte, hogy a kurdok erejükön felül teljesítettek a keresztény menekültek megsegítésében. Többek között ezek miatt a gesztusértékű megnyilatkozások miatt is volt történelmi jelentőségű Ferenc pápa látogatása. Amelynek jelmondata maradéktalanul megvalósult: fratelli tutti, azaz mindnyájan testvérek vagyunk. Négy napig egész Irak testvérnek érezhette magát, minden iraki, függetlenül attól, hogy síita, szunnita, keresztény vagy kurd-e, szeretettel várta a pápát.
– Hogy kerül Irakba egy magyar katolikus pap?
– A Vatikán bagdadi nagykövetségén teljesítek jelenleg szolgálatot, én vagyok az apostoli nuncius helyettese. Ez mondhatni klasszikus diplomáciai feladat, nem egy plébániára helyeztek, hanem a Vatikánt képviselem külföldön. 2019 óta vagyok Irakban, korábban Kamerunban, Angolában és Oroszországban is voltam diplomáciai misszióban.
– A diplomáciai feladatai mellett a papi hivatásának gyakorlására is jut ideje? Hogy él egy diplomata pap?
– Ez a helyi viszonyoktól függ, de a speciális feladataim mellett igyekszem a papi hivatásomnak is megfelelni. Kamerunban a külföldi misszionáriusokat látogattam gyakran, Angolában a helyi hívekkel foglalkoztam, Moszkvában népes külföldi katolikus közösség él, ott gyakran helyettesítettem nemzetközi plébánosként. Egy vasárnap akár több nyelven is kellett szentmisét celebrálni. Szeretettel végeztem azt a feladatot. Irakban kevesebb mód nyílik arra, hogy országon belül utazzak, de a lehetőségekhez mérten igyekszem megismerni a helyi híveket. Ez az első állomáshelyem, ahol nem misézhetek: egyrészről nem beszélek arabul, másrészről a latin rítusú részegyház papjaként erre nincs lehetőségem, hiszen itt a hívők többsége keleti (káld és szír) rítusú. Nem valamiféle szembenállásról van szó, pusztán a helyi keresztények ragaszkodnak a saját hagyományaikhoz.
– Említette, hogy Afrikában is szolgált. Milyen tapasztalatai vannak a fekete kontinensről?
– Afrika hatalmas fejlődésen esett át az utóbbi évtizedekben intellektuális és teológiai tekintetben egyaránt, nagyon sok jó afrikai teológus van. Én hat évet éltem a kontinensen, és igen pozitív tapasztalataim vannak az afrikai paptestvérekkel. Ott minden tekintetben fejlődik és erősödik a kereszténység, miközben az európai tapasztalat az, hogy a történelmi egyházak válságba jutottak: a templomok konganak az ürességtől, kevés a papi hivatás. De nemcsak a keresztények lélekszáma nő meredeken Afrikában, hanem a muzulmánoké is. Ez azonban teljesen természetes jelenség, nincs benne semmi fenyegető. Tanulságként inkább az vonható le, hogy akik néhány évtizede még azt jósolták, hogy a hitnek egyre gyengül az ereje, hatalmasat tévedtek. Itt vagyunk a harmadik évezred hajnalán, és még mindig a vallás az emberiség egyik legfontosabb kérdése.
– Afrikában az újprotestáns felekezetek is nagyon aktívak.
– Nagyon népszerűek, Angolában, ahol szolgáltam korábban, különösen erősek. Ezek a gyülekezetek jóléti egyházat hirdetnek, elég nagy tömegeket képesek vele vonzani, a tapasztalat azonban azt mutatja, hogy egy idő után az illúziók szertefoszlanak, a várakozások nem valósulnak meg, és sokan otthagyják a közösségeket. A klasszikus katolikus missziós módszer az, hogy három épületet emelnek: templomot, egészségközpontot és egy iskolát. Így valósul meg a szolgálat, humán fejlesztés révén, ami befektetés a jövőbe, akik ugyanis a misszió köré gyűlnek, oktatásban részesülnek, gyógyulást kapnak, jobb esélyeik vannak az életre.
– Milyen az afrikai katolicizmus?
– Az afrikai közösségek életvitele, gondolkodásmódja, társadalomképe jelentősen különbözik a Nyugat szemléletétől, ahogy abban is hatalmas eltérés van a két világ között, hogy mit jelent a vallás az életükben. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy mindkét félnek bőven van tanulnivalója a másiktól. Azt látom, hogy az afrikaiak szívesen tanulnak a nyugatiaktól, ám nekünk is lenne mit elsajátítani abból a családközpontúságból, mély vallásosságból, a liturgia iránti szeretetből, önkifejezésből, a liturgiában megjelenő örömből, ami az afrikai katolikusokat jellemzi. Sokkal többet kellene foglalkozni az ottani missziókkal, sok tekintetben megváltozna a mi gondolkodásunk is. A nyugatiak úgy mennek Afrikába, hogy majd segítenek, mert gazdagnak és műveltnek látják magukat. A többség aztán úgy jön haza, hogy ők tanultak és kaptak többet az afrikaiaktól.
– A harmadik világ menti meg a nyugati kereszténységet?
– Nincs arra szüksége, hogy megmentsék, de úgy tűnik, hogy a harmadik világ papjai fogják újraevangelizálni a Nyugatot. Az afrikai és indiai papi hivatások nélkül bajban lenne a világegyház. Ebben azonban nincs semmi rendkívüli, a világ mindig is így működött. A népvándorlás kora után Európát az Írországból és a brit szigetekről érkező papokkal tartották meg a kereszténységben. Mindig jött egy külső segítség, ami új erővel töltötte el az egyházat. De ne ragadjunk le ennél a témánál: intellektuális tekintetben is érdekes az afrikai teológia; a szemléletük, ahogy a Bibliát olvassák, szellemileg is fel tudja frissíteni az európai katolicizmust.
– Másképpen olvassa egy afrikai a Szentírást, mint mi?
– Azokat a történeteket, amelyek Jézus földi működéséről szólnak, az evangéliumi szituációkat Afrikában nap mint nap megélik. Az afrikai kultúrában nagyon erősen jelen van a babona, a különböző rontásoktól, átkoktól való félelem. Amikor az afrikai ember megismeri Jézus Krisztus erejét, megérti, mit jelent az, hogy Jézus a szabadító, valóban megszabadul a babonás félelmeitől, valóban átéli, hogy Jézus őt megszabadítja. Mi, felvilágosult európaiak, akik egy modern, technicizált társadalomban élünk, ezeket már nem ismerjük. Ahogy azt sem, hogy mit jelent az ima gyógyító ereje, Istennek a gyógyító segítsége. Afrikában sok helyen nehéz kórházba vagy a gyógyszerhez jutni, az egyetlen, amit tehetnek, hogy imádkoznak a betegekért. A gyógyulással átélik azt az erőt, amit az imában kaptak.
– Mi a titok, miért fejlődik az egyház éppen a harmadik világban?
– Többek között mert itt az emberek sokkal többet gondolkodnak az élet egzisztenciális kérdésein. Nyugaton hosszú ideje nem volt háború, a nyugati társadalmakra a jólét jellemző. Ha valaki nem kerül olyan helyzetekbe, hogy a saját létéről, saját életéről kelljen gondolkodnia, akkor a valláshoz kapcsolódó kérdések is háttérbe szorulnak. Most, hogy koronavírus van, talán elkezdenek az emberek töprengeni az élet, a szabadság, a közösség, a társadalom, a személyes kapcsolat kérdésein.
