Borut Pahor nem mond le. Annak ellenére sem, hogy a hét végén kilépett a koalícióból a liberális Zares párt, így még tovább olvadt a baloldali vezetés alatt álló, már amúgy is kisebbségbe került kormány. A karrierjében, stílusában és gondolkodásmódjában is Gyurcsány Ferencre emlékeztető miniszterelnök három hónap alatt negyedik megrendítő pofonját kapta, de az ötödiket is elviselné – a hatalomért. Áprilisban népszavazáson bukott el kormánya munkaerő-piaci reformterve, májusban elveszítette koalíciós többségét, amikor a nyugdíjasokat képviselő DeSus pártocska kivált a kormányból, június elején pedig újabb népszavazás utasította el, hogy a nyugdíjkorhatárt 57 illetve 58 évről fokozatosan 65 évre emeljék.

A szakszervezetek által 72 százalékban megnyert népszavazás után ezt írta a Financial Times: „a referendum meghiúsítja Pahor terveit, hogy kontroll alá vonja az államadósságot, és visszaszerezze a befektetők bizalmát”. Pahor érvelése egyébként hasonlóan mániákus, mint ahogy 2008-ban Gyurcsány ragaszkodott végletekig a hatalomhoz: állítása szerint a szlovénok a népszavazáson a parlament elleni elégedetlenségüket fejezték ki, vagyis az ő lemondása helyett az országgyűlésnek kéne feloszlatnia magát.

Hitelek és államadósság

Pedig Szlovéniának nagy szüksége lenne arra, hogy időhúzás helyett végre mozduljon valami a gazdaságpolitikában. Az egykori mintaállamot ugyanis 2008-tól egyre mélyülő szakadékba lökte a gazdasági válság, valamint az arról tudomást venni nem hajlandó, felelőtlen kormányzati politika. Az egykor stabil költségvetés rendre a GDP 6 százaléka körüli hiánnyal zár, aminek következtében 2008 óta hajszál híján megduplázódott, 22-ről 43 százalékra nőtt az államadósság. S Marko Kranjec, a szlovén jegybank elnöke szerint mindez még mindig nem tükrözi a valós helyzetet:

– A deficit annál is magasabb, mint amilyennek gondoljuk, nincsenek benne ugyanis a legnagyobb szlovén banknak, valamint a szlovén államvasútnak nyújtott támogatások.

A bankelnök egyúttal arra figyelmeztet: ha a szlovén állam továbbra is hiteleket vesz fel a gazdasági reformok helyett, az ország könnyen Görögország vagy Portugália sorsára juthat. Bár utóbbi túlzásnak tűnhet, hisz Szlovénia államadóssága még mindig csak 43 százalék, ami jóval kedvezőbb, mint az eurózóna átlaga, és megfelel minden uniós előírásnak. Ugyanakkor tény, hogy az adósság meredek emelkedése elbizonytalanította a befektetőket.

Szlovénia valójában az euróövezet tipikus problémájával küzd. Mint köztudott, a nagy uniós államok 2008–2009-ben állami beavatkozással próbálták tompítani a gazdasági világválság hatásait. A vállalkozásoknak és magánszemélyeknek is adott munkahelymegtartó, fogyasztást ösztönző támogatások arra voltak hivatottak, hogy a belső piacok ne húzódjanak annyira össze, így ne ugorjon meg jelentősen a munkanélküliség, s ne romoljon számottevően az életszínvonal.

Ezt az úgynevezett anticiklikus gazdaságpolitikát először Németország alkalmazta, de a példát hamarosan követte Ausztria, Franciaország, majd a szegényebb tagállamok is, egészen Szlovákiáig, sőt Romániáig bezárólag. A terápia részben eredményes is volt: a munkanélküliségre, életszínvonalra vonatkozó mutatók lényegesen kevésbé romlottak, mint mondjuk az efféle politikát nem alkalmazó Magyarországon. A gazdasági teljesítmény, a GDP esését azonban így sem sikerült jelentősen lassítani. Ugyanakkor az állami támogatások olyan szintű túlköltekezést okoztak a költségvetésekben, hogy az adósság mindenhol meredeken emelkedni kezdett: az EU átlagos adósságrátája például a GDP 60 százalékáról két év alatt 80 százalékra ugrott.

Ugyanezt az utat járta végig Szlovénia is. A szlovén állam a válság éveiben a GDP 1,8 százalékát költötte gazdaságösztönző támogatásokra. Csökkentették a vállalkozások társasági adóját, a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat, kompenzálták a cégek csökkentett munkaidőből származó veszteségeit. Ráadásul ezt a politikát a szlovének uniós társaiknál is tovább, 2010 végéig fenntartották. Emellett támogatni kellett a bankrendszert is.

Ahogy már említettük, a Nova Ljubljanska Banka stabilizálására idén is 243 millió eurót költ az állam, amely a válság évében az összes bank összes kötvényére garanciát vállalt – ez a következő évekre is komoly kötelezettségeket rejthet. Így jutottak el a jelenlegi, finanszírozási problémákkal terhelt helyzethez.

Pahor és Gyurcsány

Nagyot fordult tehát Szlovéniában a világ, amely a megelőző évtizedben a térség mintaállama volt. Emlékezetes, 2007-ben az új tagállamok közül Szlovénia vezethette be először az eurót, köszönhetően annak, hogy az előző években mindössze 2-2,5 százalék volt az államháztartási hiány. Később ez még kedvezőbbé is vált, 2007-re például csaknem nullszaldós költségvetésig küzdötte fel magát az ország. Szlovénia afféle kis keleti Svájcként lényegesen jobb életszínvonalat volt képes biztosítani polgárainak, mint az egykori keleti blokk többi állama.

Az egy főre jutó GDP például az EU átlagának 87 százalékán áll, szemben a magyarországi 64 százalékkal – s voltak olyan remények is, hogy 2015-re elérik a 90 százalékot. Ennek megfelelően a szlovén nettó átlagfizetés 270 ezer forintnak megfelelő összegre rúg, szemben a hazai 140 ezer forinttal.

Szlovénia a válság beköszöntéig szédületes gazdasági fejlődést produkált. A GDP 2004–2005-ben például több mint 4, majd a következő két évben 6 illetve 7 százalékkal gyarapodott. S az uniós csatlakozás után jelentősen nőtt az export is, átlagosan 14,5 százalékkal. Mindennek eredményeként jelentősen, a korábbi 13 százalékról 4 százalékra esett a munkanélküliségi ráta. A gazdaság egészségesnek tűnt annyiban is, hogy a GDP 70 százalékát az export biztosította. 2008-ban azonban a frissen hatalomra jutott balliberális vezetés nem ismerte fel: az új helyzetben nem tarthatók fenn a „keleti svájci” viszonyok, a bőkezű állami juttatásokra épülő modell.

A helyzet annyiban emlékeztet Gyurcsány Ferenc 2006-os ámokfutására, hogy Borut Pahor szintén megvalósíthatatlan ígéretekkel nyerte meg a választásokat. Programjának a „szociális biztonság erősítése” volt a központi eleme, ennek megfelelően szélesítettek az előző kormány által megnyirbált szociális ellátórendszeren. S hasonlóan Gyurcsány 2006–2008 közötti regnálásához, Pahor szintén nagy léptékű hitelfelvétellel pótolta, hogy az állam forrásai nem voltak elegendőek a beígért jóléti gazdaságpolitikához.

Az állami mankó egyébként valóban segített a szlovén társadalomnak átvészelni a válságos éveket. A munkanélküliség például a válság első évében, 2008-ban még csökkent is a korábbi 6 százalékról 4,5 százalékra – igaz, azóta 7,3 százalékra emelkedett. Mindez azonban még mindig kedvezőnek mondható az Európai Unió 9 százalékos átlagához, s főleg a 11 százalék körüli magyar mutatóhoz képest. A belföldi fogyasztás pedig, ami Magyarországon 2009-ben 8 százalékkal esett, Szlovéniában 2008-ban még mindig 3 százalékkal nőtt, és 2009 is csak 0,6 százalékos veszteséget hozott.

A lakosság mentesítése a válság hatásai alól azonban éles ellentétben állt azzal, hogy 2009-ben például 8,1 százalékkal zuhant a szlovén GDP. Hogy tenni kéne valamit, Gyurcsányhoz hasonlóan Pahor is csak akkor ismerte fel, amikor már égett a ház. A szlovén társadalom azonban időközben elkényelmesedett, hozzászokott a rendkívüli mértékű állami mankókhoz. Jellemző, hogy a tavaszi, első népszavazáson olyan apró, a munkaerőpac élénkítését célzó javaslatokat is elutasítottak, mint a diákmunka visszaszorítása, vagy a részmunkaidős foglalkoztatás elősegítése. Ezek után nem is meglepő, hogy elbukott a sokkal fajsúlyosabb nyugdíjreform-kísérlet is.

A népszavazások egyébként újabb párhuzamot mutatnak a Gyurcsány-korszakkal. Mint emlékezetes, Gyurcsány bukásának is egyik fontos állomása volt, amikor 2008-ban népszavazás utasította el, hogy fizetni kelljen az egészségügyi ellátásokért. Felelőtlenség és pofon Mind Magyarországon, mind Szlovéniában a tervezett reformok talán nem is gazdasági tartalmuk miatt véreztek el. Ha a szlovén társadalom józanul gondolkodna, nem lehetne kérdés, hogy egy olyan országban, amelyik Európa egyik legmagasabb átlagéletkorával rendelkezik (a Világbank becslése szerint 2025-re 47 év lesz az átlagos életkor Szlovéniában), nem reális a férfiak esetében 58, a nőknél 57 évnél meghúzni a nyugdíjkorhatárt – ami egyébként is példa nélküli Európában. Ahogy 2008-ban Magyarországon sem a 300 forintos vizitdíj volt a fő probléma. Sokkal inkább az, hogy mire ezek a népszavazások sorra kerültek, a társadalom többsége olyan mértékben elégedetlenné vált az ország vezetésével, hogy már dacból is a reformok ellen szavazott.

S mindkét ország esetében bebizonyosodott, hogy az emberek nem vevők a hazug gazdaságpolitikára. Akkor sem, ha rövid távon még hasznát is érzik ennek: a magyarok is hamar elfelejtették, hogy 2005–2006-ban még száguldott a magyar fogyasztás a gyurcsányi laza gazdaságpolitika miatt, sőt a háztartások hitelfelvételét a 2008-as válság berobbanásáig ösztönözte a szocialista kormány. Annál nagyobb lett a pofon és a földhöz csapódás, amit a családok ezután elszenvedtek.

Szlovéniának nincs más választása: mivel az országban kivetett adók eleve magasak, csak a kiadások csökkentésével tudják újra egyensúlyba hozni a költségvetést. Mivel a kormány ebbéli szándékait lényegében blokkolták a kudarcba fulladt népszavazások, már csak az a kérdés: mikor ismeri fel a kormányfő, hogy irányíthatatlanná vált hajón hánykolódik, s mikor adja át helyét egy avatottabb – vagy legalább hitelesebb – kormányosnak.

Borut Pahor májusban azt mondta: ha véget ér a magyar elnökség, az unióban elszigetelik Magyarországot. Most úgy tűnik, képtelen belátni, hogy ő lesz egyre elszigeteltebb saját hazájában.

Kárász Andor