Mire megy Európa Kína nélkül?
Sajtóhírek szerint Washington, Tajpej, de még a német Zöldek is afelé tolnák az Európai Uniót, hogy akár egy szankciós csomagig is elvigye a Kínával való rivalizálást. A Nyugat azonban távolról sincs abban a helyzetben, hogy könnyen hozzon ilyen döntéseket.
A Reuters szeptemberben úgy értesült, hogy az Egyesült Államok Kínával szembeni szankciócsomagot fontolgat, hogy elrettentse Pekinget Tajvan lerohanásától, az Európai Unió pedig diplomáciai nyomás alatt áll Tajpej részéről, hogy szintén így tegyen. Akkor a hírügynökség azt írta, hogy mind a washingtoni tanácskozások, mind pedig Tajvan uniós lobbizása még korai szakaszban van. Mindkét vonalon arra vonatkoztak a tervek, hogy a szankciók mutassanak túl a korábbi intézkedéseken, korlátozzák a Kínával folytatott kereskedelmet és a befektetéseket olyan téren, mint a számítógépes chipek és a távközlési berendezések. A Reuters feltette a kérdést, hogy van-e egyáltalán realitásuk a szankcióknak a világ második legnagyobb gazdaságával és a globális ellátási lánc egyik legnagyobb láncszemével szemben.
Nazak Nikakhtar, az amerikai kereskedelmi minisztérium egyik korábbi vezető tisztviselője azt mondta, Pekinggel szemben szankciókat bevezetni sokkal összetettebb feladat, mint Oroszország esetében, tekintettel arra, milyen szorosan fonódott össze a nyugati országok gazdasága Kínáéval.
2020-ban Kína megelőzte az Egyesült Államokat, és az EU legnagyobb kereskedelmi partnere lett. Számos uniós tagállam, köztük Németország exportjának fő célországai közé tartozik, ráadásul számos országban a legnagyobb befektető.
Pekingben már akkor egyértelműen jelezték, hogy szerintük nem kellene elindulni ezen az úton. „Egyetlen országnak vagy személynek sem szabad alábecsülnie a kínai kormány és nép erős elszántságát és szilárd akaratát a nemzeti szuverenitás és a területi integritás védelmében, valamint az anyaország újraegyesítésének megvalósításában” – mondta Mao Ning külügyi szóvivő.
Az Internationale Politik német külpolitikai folyóirat kínai akadémikusok nyilatkozatait idézte a Reuters híre után. Többen is valószínűtlennek nevezték, hogy az Európai Unió ténylegesen eljusson odáig, hogy Tajvan miatt szankciókat vessen ki Kínára. Egyrészt az ukrajnai háború által okozott belső és külső problémák súlyossága miatt nem most lehet itt az ideje, hogy Brüsszel segédkezet nyújtson Tajpejnek. Másrészt pedig még ha Washingtonban sikerült is keresztülvinni a terveket, az Európai Unióban már jóval nehezebb lenne olyan kompromisszumos megállapodásra jutni, ami mind a 27 tagállam számára elfogadható.
Saját modell
Az október végi EU-csúcs után Charles Michelnek, az Európai Tanács elnökének nyilatkozata kijózanítóan hathatott a héjákra. „A megbeszélés világosan megmutatta, hogy nem akarunk naivak lenni, de nem is akarjuk a rendszerszintű konfrontáció logikáját követni Kínával szemben,” mondta a belga liberális politikus. Michel ragaszkodott ahhoz, hogy a szövetségnek „saját modellt kell kidolgoznia” a Kína és az Egyesült Államok közötti, egyre élesedő rivalizálás idejére. „Mindig határozottan ki fogunk állni elveink, a demokrácia és az alapvető szabadságjogok védelmében” – mondta Michel. Az EU 2019 óta hivatalosan partnerként, gazdasági versenytársként és rendszerszintű riválisként is tekint Kínára.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke szerint Peking „folytatja küldetését, hogy megalapozza dominanciáját Kelet-Ázsiában és befolyását globális szinten”. A német politikus közölte, az EU és Kína viszonyára is hatással lesz a tény, hogy Peking és Moszkva kapcsolatai az ukrajnai háború ellenére (vagy épp annak köszönhetően) egyre szorosabbak. Von der Leyen közölte, Oroszország kapcsán „megtanulták a leckét”, az EU-nak törekednie kell arra, hogy ne függjön Kínától kritikus fontosságú nyersanyagok és technológiák terén. Gazdasági összefonódásukat mindenesetre akkor sem lenne könnyű kibogozni – már ha egyáltalán sikerülne –, ha megvolna rá a határozott politikai szándék minden tagállamban.
Kritikus infrastruktúrák
Az elválás nem könnyű, hiszen részben vagy egészben kínai vállalatok tulajdonában vannak az európai infrastruktúra olyan területei, mint a kikötők, repülőterek, áramszolgáltatók, szél- és napenergia, valamint a távközlés. Kínai vállalatok részesedést szereztek uniós országok kikötőiben, többek között Görögországban, Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban, Belgiumban, Hollandiában és Németországban, valamint repülőterekben, például a franciaországi Toulouse-ban. Ez önmagában is figyelemre méltó, de kirívó geopolitikai feszültség esetén Pekingnek számolnia kellene azzal, hogy e tulajdonait az uniós országok egyszerűen lefoglalják. Sokkal jobban főhet tehát Brüsszel feje a kínai technikától való függés miatt. Az áramszolgáltatás és telekommunikáció terén például komoly lehetőségei nyílhatnak az ázsiai óriásnak a nyomásgyakorlásra. Ráadásul ha a kikötők felett esetleg elvesztik is az irányítást, az onnan származó kereskedelmi adatok rendkívül értékesek.
Kína uniós képviselete ideológiailag motiváltnak nevezte a brüsszeli vezetők nyilatkozatait. Álláspontjuk szerint országuk elkötelezett a béke, a barátság és a más államokkal való együttműködés mellett, és úgy tartja, „Kína és az EU inkább partnerek, mint riválisok, és a kínai–európai együttműködés messze fontosabb, mint a versengés”.
A konfrontációnak kétségkívül megvannak a hívei az unióban. A fentebb említett EU-csúcsot megelőzően ugyanis az Európai Külügyi Szolgálat azt javasolta a tagállami vezetőknek – non-paper dokumentum formájában, amiről az Euractiv számolt be –, hogy az EU-nak Kínára elsősorban versenytársként tekintsen, és csak korlátozott területeken van lehetősége az együttműködésre. Egy uniós diplomata a hírportálnak azt mondta, eddig a 2019-es definíciónak inkább a partnerségre vonatkozó kitételére összpontosítottak, mostantól azonban arra kell fókuszálni, hogy Kína rivális.
A Teneo globális tanácsadó cég megfogalmazása szerint bár erősödnek a héják az unióban, Kína és az EU szakítása egyelőre nincs a horizonton.
Feszültség Berlinben
Az előbbiekben vázolt helyzetben került sor Olaf Scholz német kancellár pekingi látogatására is. A G7 csoportba tartozó országok vezetői közül a szociáldemokrata politikus volt az első, aki Kínába látogatott a koronavírus-járvány kitörése óta.
Scholz útja több pozitív visszajelzést is kapott a német sajtóban. A Deutschlandfunk szerint például az utazás és időzítése is megfelelő volt, hiszen a Nyugat egyszerűen nem teheti meg, hogy a jelen helyzetben ne beszéljen Kínával.
Az elemzés szerzője figyelemre méltónak nevezte, hogy milyen heves kritikákat váltott ki az utazás a nemzetközi politikában és a német szociáldemokrata–zöldpárti–liberális koalíción belül is. Hozzátette, a koalíciós partner Zöldekkel kialakult feszültség miatt ideje megszólalnia a vészcsengőnek Scholz fejében. Miközben a kancellár Pekingben tárgyalt, Annalena Baerbock zöldpárti külügyminiszter Münsterben a G7-es külügyi csúcson arról beszélt, hogy nem szabad a Kína-politikában is megismételni az Oroszországgal kapcsolatban korábban elkövetett hibákat. Egy másik nyilatkozatában arra emlékeztette Scholzot, hogy koalíciós szerződésük szerint Kína nemcsak partner, hanem egyre inkább rendszerszintű rivális.
Akármennyire egymásnak feszülnek is a koalíciós felek, az európai sajtó már a nyáron is arról írt, hogy Berlin részéről még egy esetleges tajvani invázió esetén sem várható kemény fellépés Pekinggel szemben, mert a német gazdaság Kínától még jobban függ, mint Oroszországtól. Jelen helyzetben az exportorientált német gazdaság védelme még a nyugati szövetségesek közti diplomáciai feszültség árán is elsődleges lenne.
