Mit ér Európa „C” nélkül?

A jobbközép német napilap cikke szerint a választási vereség után komolyan foglalkoznak a német és bajor kereszténydemokrata pártszövetségben a névváltoztatás gondolatával, elhagyva belőle a „keresztény” jelzőt. Belső felméréseik alapján bár nem találtak konkrét kapcsolatot a legutóbbi országgyűlési választásokon elszenvedett súlyos vereség és a pártszövetség elnevezése között, mégis úgy látják, több érv szól a változtatás mellett. A belső használatra szánt munkaanyaguk szerint a kereszténydemokrata jelzővel a mai Németországban már nem lehet megszólítani és mozgósítani a szavazókat. Ebben közrejátszhat, hogy az előzetes számítások azt mutatják, a német társadalomban az idén 50 százalék alá csökken a magukat valamely keresztény egyház tagjának vallók aránya.

Nem a CDU az első párt, amelyik szembesül ezzel a kérdéssel. A szomszédos Svájcban, a szintén meghatározó történelmi gyökerekkel rendelkező Kereszténydemokrata Néppárt (CVP) tavaly decemberben szavazta meg, hogy a jövőben A Közép (Die Mitte) néven folytatja politikai tevékenységét.

A lehetséges névváltoztatás indokaiként említik még, hogy a keresztény egyházak megbecsültsége, tekintélye nagyon nagy mértékben erodálódott az utóbbi időben, különösképp a német katolikus egyházban feltárt szexuális visszaélések következményeként. Mindemellett úgy vélik, hogy a keresztény jelző taszítóan és kirekesztően hat az agnosztikus, ateista és a más felekezethez tartozó választópolgárok számára is.

Ami Európa gazdaságilag legerősebb államában zajlik a szemünk láttára, tendencia, irány és folyamat. Nem tudjuk, mi lesz a német kereszténydemokraták végső döntése, de azáltal, hogy a kérdés egyáltalán felmerült, kijelenthetjük, korszakváltó időket élünk. A Német Kereszténydemokrata Néppárt és bajor testvérpártja a II. világháborút követő német újjáépítés, politikai élet, és gazdasági csoda meghatározó tényezői, olyan nagyformátumú politikusokkal, mint Konrad Adenauer, vagy éppen Helmut Kohl. Mennyire tartja meg vajon kereszténységét, kulturális gyökereit és a kettő szerves egységét a német és az összeurópai társadalom? Győz-e a CDU-ban a keresztény identitáshoz való ragaszkodás, vagy végképp maguk mögött hagyott múlt lesz csupán? Vannak-e még elegen a párt soraiban, akik ragaszkodnak a Szentírás soraihoz: „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek az én mennyei atyám előtt” (Jézus).

Mi változott meg?

Kétségtelen tény, hogy az évtizedek óta tartó, Nyugat-Európába irányuló migrációnak köszönhetően eleve egyre több a „beleszületetten” nem keresztény, muszlim, vagy más világvallást követő választópolgár. Mindemellett azonban nem felejtkezhetünk el az őshonos keresztény közösségek elkényelmesedéséről sem. Németországban a magyar önkéntes alapon működő egyházfenntartói gyakorlattól teljesen eltérő modell működik. Amíg ki nem lép valaki hivatalosan az egyházból, automatikusan vonják a béréből az úgynevezett „Kirchensteuer”-t, azaz egyházadót, amin egy II. világháborút követő egyezmény következtében a német katolikus és evangélikus egyház fele-fele arányban osztozik. 

A német keresztény egyházak tényleges anyagi jólétben élnek. Méretük érzékeltetéseként, kiterjedt szociális, intézményi hálójuknak és gazdasági kitettségüknek köszönhetően a német hadsereg, vasút és posta mellett az ország legnagyobb munkáltatói.

Úgy tűnik azonban, hogy egy elkényelmesedő, rossz sajtóval rendelkező kereszténységre, az egyre szekularizáltabb, kulturálisan sokszínű társadalomban mind kevésbé van fogadókészség. Eközben a politikai paletta másik végén helyet foglaló Zöldek új társelnököket választottak pártjuk élére. Egyikük a muszlim, iráni hátterű Omid Nouripour, aki nyilatkozatai szerint az iszlám vallási jogrendszer, a saría részleges bevezetésétől sem zárkózna el Németországban. Kicsit távolabb, a Portugál Kereszténydemokrata Párt története során először, a január végi választásokat követően kiesett a parlamentből. 

Nem dőlhetünk hátra

Noha hazánkban nincs több évtizede tartó migráció, a társadalom egyházakról alkotott véleménye, az egyházak megítélése sajnos több ponton hasonló a nyugat-európai trendekhez. A magyar közéletben a rendszerváltást követően meghatározó társadalomformáló erővé nőtte ki magát az egyre kiterjedtebb egyházi oktatás, de mint tudjuk, az oktatás mindig csak évtizedekkel később fejti ki társadalomformáló hatását. Ami pedig az egyházak „elkényelmesedését” jelenti, az önkritika ezen a ponton itthon sem spórolható meg. 

Felelőtlenség lenne azt gondolni, hogy egy egységes és határok nélküli Európában, trendeket, társadalmi folyamatok terjedését, áramlását meg lehet gátolni. Amivel szembe találja magát ma a német vagy éppen portugál kereszténység, nagy eséllyel tíz-húsz év múlva Magyarországon is kérdésként jelenik meg. A különbség az, hogy ha mindezt időben felismerik, van még idejük felkészülni, hogy alternatívát tudjanak felmutatni, válaszokat tudjanak találni.

Szembesülés

Az első lépés a szembesülés. Ki kell mondaniuk: kisebbségbe kerültünk. Fájdalmas, keserű, akár évtizedekkel ezelőtt is még elképzelhetetlennek tartott állapot ez a zsidó-keresztény szellemi és kulturális bölcsőben felnőtt kontinensen, de a számok megkérdőjelezhetetlenek. A politika pedig csak leköveti a kialakult állapotot. Nagy eséllyel az őszre tolt magyarországi népszámlálás itthon is kijózanító lesz a hazai egyházak számára. Természetesen mindezt meg lehet kérdőjelezni, lehet ezzel vitatkozni, más irányú statisztikákat készíteni, mégis minél hamarabb tartanak objektív önértékelést, és nyelik le ezt a keserű pirulát az egyházak, annál hamarabb emésztik meg és kezdhetnek el gondolkodni a válaszokról, a kiútról.

Két lehetőségük láthatóan már most is van. Az első a berendezkedés a defenzív kisebbségi létformára. Ezer év társadalomformáló, irányító, tempódiktáló létezése után ez végtelenül keserű és nehéz. A kissebségi sors a legtoleránsabb közegben is nehéz, a léleknek és elmének az erre való átálláshoz katartikus traumát kell elszenvednie. Majd fokozatosan feladja szellemi pozícióit, megalkuszik az általa hirdetett etika és értékrendszer képviseletében, az aktuális szellemi és eszmei trendekhez igazítja a Szentírás értelmezését. Ezzel párhuzamosan egy szolgáltatásközpontú létformát vesz fel, elsősorban a szociális ágazatra téve a hangsúlyt. 

A második lehetőség, hogy visszanyúl önmaga gyökereihez, csakis saját, belső hitbeli önazonosságára koncentrál, és elkezdi, újrakezdi a missziót. Nem alkuszik meg semmiben, a Szentírás értelmezésben minimális kompromisszumkészséget mutat, és kérlelhetetlenül az Ige átadásának küldetésére koncentrál. Ez egy végtelen sok verejtékkel járó út, de egyszer már, úgy kétezer évvel ezelőtt, bejött. A maroknyi, üldözött, kisebbségi létben lévő keresztény, imádsággal és a jézusi Ige átadásával megváltoztatta a világot. Egy végtelen sok kultuszt és hitvilágot ismerő és felvonultató Római Birodalomban, az azt uraló hedonista életszemlélet és hellenista filozófiák uralta szellemi térben Krisztus evangéliuma végül győzedelmeskedett. Igen, nekik, akkor ott nem volt vesztenivalójuk, a mostani egyháznak van. Mindez azonban a jelenben is működik, mégpedig a harmadik világban. Az elkényelmesedett Európán túl, Afrikában, Ázsiában, Dél Amerikában elementáris erővel terjed. Ha kell, elviseli az üldözést is, de él a Krisztus egyháza. Európában azonban az életéért küzd és láthatóan válaszút előtt áll. Merre tovább európai kereszténység, ott marad-e a helyén az a „C”?

A szerző a Bács-Kiskun Evangélikus Egyházmegye esperese.